Zudor János költő, tanár, újságíró (Nagyvárad, 1954). Kolozsvárott szerzett diplomát, néhány évig tanított, majd a Bihari Napló, később a Kelet– Nyugat és az Erdélyi Napló munkatársa volt, jelenleg nyugdíjas. Fontosabb kötetei: Pygmalion monológja (1989), Romániából jöttem (1990), Isten asztalán (1995). Sziveri János-díjas.

Zudor János

Angyalbandi-ballada

 

A Nemlétező

Angyal

Leszólt, hogy

létezik

– ebből külön-

böző deriváltak

útján

lett egy házam

– de csak a

képzeletben –

megpróbáltam

elvonni,

hogy a valóságba

törjön be,

de attól

elalaktala-

nodott –

– fel kell

fújni,

akkor jó

– de csak amíg

leereszkedik

– A Különös Faximiléből

a FOLT –

– Egy Különös Emlék:

a Végtelen?

Mint Rozsdafolt? – És

előtűnt, ami volt?

De elnyeli az örökös

jelen?

És a Mindenség egy

Fordított Öreg,

aki a születés előtt

még félig holt? –

És nincs is Múlt, – csak

kényeztetett öleb? –

Mert minden helyőrség

előretolt? –

ÉS ilyen az Élet?

Bele kell hogy

törődjünk,

Örök emlékezés a

messzi jövőre?

A Tündérek közt,

hogy lepkehálóval

öljünk

Képeket, mint a

kiugró Bolt

alól kifogni felté-

teles, dőre

jeleneket, mint élő

közt a holt à

(IDÕT? – és menekülni

örökre

Sosemvolt Állomás

mond – közepébe? –

Minthogyha keserű körökre

volnának osztva és sohasem

Reményre?! –)

jajgat már csak

Az az Ország,

s Képe –

melynek darabokra

tört a széle –

s megkérdi még a

Rút is:

– hát ez ép-e?

s kipördül kúpja –

széttört éneknek

pépje –

– aludni papírba

fagyva –

Mikor? –

Mikor a szövegbe

belefárad a szó,

– a fehér papír,

mint egy

halott valaki

agya, – kiterítve, –

Beléalszik a

Szó a fagyba,

– boldog halluci-

náció –

– az EGYÜT-tes

ÉLET, –

– jelE nélKÜL –, –

mintha levegőt,

Jég Sarkot szét-

robbantó

levegőbuborékot

vesz

egy jégmező –

– és az érzelmek

sima emlékei –

– mint a radír élei,

csak gyalog –

mint Dorottya

Báljába a költő,

és elhalad előtte

– Platonikusan –:

a rengeteg jégszán –

– széljegyzetek... –

FEJET FARAG

KI

STONEHENGE

– fejet és testet magának

– írás fejfája,

fejből bújva,

fejből rongyból

– RONGYBABA

STONEHENGE-I

BABÁJA

– JÉGHEGYEK

– FELFÕTT

HOMOKON

JÉGTEN-

GEREK –

és az Emlék-kép

– jégverem –

rohanó – emléktelen

sírban: Mint a Végtelen

Fejem melletted

elhalad –

észre sem veszed – sem

hajad

meg se rebben – meg

se moccan –

(két molekula

ösz-szekoccan? –)

Jaj. – az Emlék –

– és – VI-SSZ-A-

TEKERT –

– filmtekercs –

– a Fej-edre

lelt?! –

Kócz BABA – te,

a GYÖNYÖREM,

IDÕTENGELY-

TENGERE EL-

– SZELEL? –

mint

ÜRES TEREM, MELY

MEG SE TELT –

KI SEM ÜRÜLT, DE

MEG SE TELT,

CSAK BEJELÖLI A

TERET S HAJT

– TERET IDÕT ÉS

VÉGTELENT?! –

– abból vagyok? – és

alszom szótlan?

ehetetlen, mint a

hús – sótlan? –

– az vagyok én? –

a TE-hiány –

számológép, mely

nem tudja,

hány? –

írógép, mely nem

ismer

betűt? –

Feltámadó

halott megüt,

és elhalsz örökre,

többszörös

az oka, mint

a közös ős? –

ÉS BEFOGAD

tényóceán

fény a sötétet

– mindahány

hajnalon – mint

az éjszakán

filmnegatív a

kaptafán

rózsafüzér a

nyakadba illő

régi nagymamakori

villő

szegfűszeg is

páradba illő

Jéghegy billeg

mosolyod

ágán

Vezúv táncol

csókodnak

ágyán

Stonhenge’s Gondos

Szavadnak Száján

Vénusz-Doromb

kőkemény

lágyán

Ölednek, Te,

Csodáknak

Lelke,

– De

Röptödben

elkapott lepke,

Fellángol újból

s elbocsájt –

Majd foglyul ejt,

mint Megcsodált,

S ha belebomolsz

őrültben

lengve

belemelegedsz

merengve,

nem veszed észre:

messze szállt –

s a végén nem

érzed a halált

...

„Elvették

nyájamat,

bánjam-e?”

WEÖRES SÁNDOR:

„MERÜLÕ

SZATURNUSZ”

– Visszaadják a

nyájakat,

csak sorba kell

állni,

sorba kell állni

értük, sorba –

– Valaki azt

mondta nekem:

Ön, maga –

– rövidítse

meg az útját –

– Tenyér:

Életvona-

lak

elférsz a kezemben,

kis vénusz?! –

csak leültem

a Földre

egy kicsit

pihenni –

én, Buddha

Butája –,

– én, Butter

Buddhája

– csak leültem

a Földre

egy kicsit

pihenni

– elférsz a

kezemben

kis vénusz?! –

Visszaadják

a nyájakat

örüljek?!

visszaadja

valaki

az egészet:

...a nyájat.

Már gyűjtöm a

szájamban

a nyálat

...visszaadnak

de hányat?

Fiút, lányat,

hány nyájat? –

Mint rabbi

fején a haj

– az írás

– a visszaadott

nyáj legendája,

mint időegység

alatt

megtett út –

és gyűlnek

a fellegek

csücskén

a visszaadott

nyájak

lehetőségei,

a nem is létezők,

mert úgy az igazi,

és, valóban,

mint az emlék,

visszatekert

filmtekercs,

gyűlnek a

visszaadhatatlan

nyájak

a fellegek

szélén,

mert nem is

létezők –

DE ÉN VISSZAKÉR-

TEM

– ÉS VISSZAKAP-

TAM –

HOVA VIGYEM

A NEMLÉTEZÕ

NYÁJAMAT,

HISZEN

LEHETETLENSOK

HELYET

FOGLALNAK

ITT –