Christl Greller osztrák költőnő (Bécs, 1940). Szülővárosában él. Korábban a nemzetközi reklámszakmában dolgozott, versei, prózai művei 1995-től jelennek meg folyamatosan, hangzanak el a rádióban, ausztriai és magyarországi felolvasásokon. Hazájában több irodalmi díjat kapott. Magyarul Törések címmel Balázs Ildikó fordításában jelent meg kötete (Felső-Magyarország Kiadó, Miskolc, 2002).

Christl Greller

Az órásmester

Minden nyelv más. Minden hangjelenség valamely egyértelműen azonosítható egyéniség nyelve. Az egyik önmagával foglalkozik. Mások lazák, sietősek, vidámak. Megtöltötték a hangjukkal a házat. Ha belépett egy szobába, megszólították. Csevegtek a háta mögött, miközben ide-oda járkált a házban. Ez volt az élet. É-let. É-let. É-let.

Pótélet.

Korábban nem hallotta a hangokat. Minden más elnyomta őket. Az apa. Az anya. A testvérek. Dal, veszekedés, játék, figyelmeztetés. Később a rádió. Még később a televízió. Gyakran több is egyegyegyszerreszerrere.

Odafent ütött a templomtorony órája. Hátrahajtotta a fejét, hogy lássa, s mivel kicsi volt még, majdnem elveszítette az egyensúlyát. Aztán a bádogütést elnyomták az esküvői harangok hangjai. A nővére távozott a házból.

A bátyja másik városba költözött. Sietve az állomásra, a bőröndök első saját kocsijában. Szinte túl későn az induláshoz, melyet a pályaudvar órája fenyegetett elektromos másodpercmutatójával. Hazafelé az autó lassan, üresen, s valahogy a belseje is. A szülők az új nyugalomban inkább nyugtalanná váltak. Mozdulataik szórakozottak, szinte megtörtek, mielőtt befejeződtek volna, mintha már úgysem lenne értelmük.

Apa meghalt. Csend volt, érezhető.

Éjszakánként, amikor gondolatai újra és újra fellapozták a szakma kötelességeit, meglepő zajt hallott a nappaliból. Mintha zár kattanna vagy nyílna, majd ismét csend. Hirtelen az ingaóra ütése. Korábban sohasem vette észre az ütőmű felhúzását, az ütést is alig. Már az alvás sem volt az, ami régen.

Anya ágyhoz kötött, halkabb, mint a szoba hangereje. Bizonyos szobákat már nem is használtak. Bátyja íróasztalán elhagyatva egy Miki egeres óra, a fehér kesztyűs kéz-mutatók groteszken meredeznek. Húga szobája üres, a vekker lejárt, holdezüst fény a számlapon. A tükör előtti mutatós kandallóóra is megállt, s a tükör fehér hajtincseivel szembesítette.

Szokásává vált, hogy felhúzza az órákat, hogy azok mechanikus foglalatosságukkal kitöltsék a szobák ürességét. Élénkséget varázsoltak anya és a maga számára. A derű tetőfoka, amikor a házban a vekkereket egymást követő rövid időközökkel cserregtette. Az ő kedvéért anya mosolyogva aludt el. S nem ébredt fel többé. Elintézte a hagyatékot, néhány hétre a fivéréhez utazott.

Visszatértekor fülsiketítő csend. Az állóóra ingája, mint függőón, a föld középpontjára mutatott: maga a megtestesült szemrehányás. Sztrájkoltak az órák. Némán. Elutasítóan. Cserbenhagyta őket.

Egyedül a konyhában az elemes óra tolta dacosan előre mutatóját. Hálás volt neki, bár a mechanikus órákat jobban kedvelte.

A felhúzás testkontaktust jelentett. Kapcsolatlétesítést. Kezében tartotta az élet kulcsait. Órakulcsok. A kandallómárvány pasztelljén ékszerdoboz. Tartalmát a húgának engedte át. A bársonyos fiókokban villogó vagy tompa fényű kulcsocskák. Az órák maguk teljesen különbözőek. Nemcsak külsőre, hanem természetüket illetően is. Némelyek azonos módon dolgoztak. Az egyik öt percet sietett, s attól fogva azonos ütemben haladt tovább. A másik kicsit, de állandóan késett. Mindegyik más-más hanggal, más szívveréssel. Pedantéria nélkül hagyta rájuk. Beállította őket, de nem volt nagy időfigyelő. Az órák jártak. Az idő el-járt.

Eljárt az órák felett is. A lüktető nyugtalanságot egyre inkább kvarccal és gombelemmel helyettesítették. De itt is – s ez némi elégtételt jelentett számára – bizonyos mértékű mechanika megmaradt az üzemeltetés számára. Egy ilyen elegánsan fénylő, szerpentintömbbe süllyesztett szerkezetet kapott búcsúzóul a cégtől. Õ pedig átadta az üzlet vezetését az utódjának, s visszavonult órái társaságába.

Éjszakánként belefülelt a sötétségbe, melynek különböző mélységeiben a legkülönbözőbb zajok lakoztak. Járművek. Léptek. Hangok. S leghátul, a hallhatóság határán, egy kutya buzgó ugatása.

Hirtelen felébredt. Valószínűleg elaludt. Hirtelen nem jött rá felébredése okára. A vekker az éjjeliszekrényen elnémult. Alvatlanság a szokatlan csendben.

Megkereste az olvasószemüvegét, kinyitotta az óra hátsó felét egy finom csavarhúzóval. Zsigerek, sápadtan, kiszolgáltatottan. Egy darabig a kezében méricskélte a vekkert, aztán bedugta a kabátzsebébe. Átcsoszogott a házon, órától óráig, megérintette a fájukat, a fémjüket. Aztán felöltözött.

A kirakatüvegen át az órásmestert figyelte, aki sokkal fiatalosabb volt, mint ő. Aztán bátorságot merített, s belépett a boltba.

Szétnézett, végigsimított ritkás haján. Hangok szóltak hozzá, gyorsansansan, mintha csak várták volna, ismerték volna, bátorították volna.

Odafordult a mesterhez:

– Felvenne – zavart szünet – egy inast?

Balázs Ildikó fordítása