Demény Lajos történész, kutató, tanár (Kisfülpös, 1926). A szentpétervári egyetemen végzett 1956-ban, itt doktorált, Bukarestben tanított, az Akadémiai Kiadónál volt szerkesztõ, a N. Iorga Történettudományi intézetben kutató, jelenleg fõmunkatárs. 1989 után rövid politikai pályát futott be mint kormánytisztviselõ, szenátor. Az MTA külsõ tagja, román és magyar nyelven publikált szakkiadványokban, társszerzõként kötetekben, több könyvet írt és szerkesztett.

Demény Lajos

Várad a 17. századi erdélyi önéletírásban

Az erdélyi történetírás fejlõdésében a 17. és részben a 18. század eleje külön korszakot alkot. Sajátosságát az anyanyelvû önéletírás határozza meg. Ötvözõdik benne a humanista történetírás hagyománya és az útját keresõ egyéni irodalmi alkotásra való törekvés. Hogy mikor és melyik vonulat kerül elõtérbe, vagy melyik mûben érzékelhetõ leginkább az említett ötvözõdés, azt az alkotó egyénisége dönti el. A szerzõk puszta felsorolása is már jelzi a sokszínûséget: Kemény János, Szalárdi János, Bethlen Miklós, Cserei Mihály és Georg Kraus, hogy csak a kimagasló neveket említsem. Bár Bethlen Farkas folytatta nagyszabású mûvében a 16. századra visszatekintõ humanista latin nyelvû történetírást, mégis ami a 17. században egyértelmûen uralomra jut, az az anyanyelvû alkotás.

Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy mindez nem volt kizárólagosan erdélyi sajátosság. A 17. században születtek meg a havaselvi és moldvai román krónikaírás elsõ klasszikus alkotásai: Miron Costin mûve, a Letopiseþul Þãrii Moldovei de la Aron Vodã încoace, a Letopiseþul Cantacuzinesc néven ismert Istoria Þãrii Româneºti vagy a Radu Popescu udvarnoknak tulajdonított Istoria domnilor Þãrii Româneºti. Szeretném ezt most és itt annál is inkább kiemelni, mert szerintem sem a magyar, sem a román historiográfiai kutatások nem foglalkoztak alaposabban a szembeötlõ közös vonásokkal az erdélyi magyar és szász, a moldvai és havaselvi román történetírás között a 17. század derekától a 18. század közepéig, Ion Neculce alkotását is beleértve.

A hasonlatosság nem szorítkozik csupán arra, hogy e maguk nemében is klasszikus alkotások mind a legszínesebb magyar, román vagy német nyelven íródtak, hanem sok közöttük a közös vonás a mûfaji sajátosságokban, vagy abban is, hogy mindegyik szerzõ fõleg önnön élményeit és tapasztalatait rögzíti kora legfontosabb eseményeirõl. Szerintem a téma kutatása, román krónikák magyar és magyar önéletírások román nyelvû kiadása a kölcsönös megismerés ügyét szolgálná. Ha ehhez hozzáteszem azt is, hogy a 16. századi erdélyi magyar önéletírások nem egy esetben annyira részletesen számolnak be a korabeli Moldva és Havaselve bizonyos eseményeirõl, amelyeket más források kevésbé részleteznek vagy meg sem említenek, nyilvánvalóvá válik az önmegismerésre kiható elõny is. Példának hozhatnám fel Georg Kraus Siebenbürgische Chronik címû mûvének román nyelvû kiadását a hatvanas évek derekán. Kraus krónikáját mint forrást addig a román történetírás alig ismerte. Ám a román nyelvû kiadás megjelenése óta alig akad szerzõ, aki Havaselve vagy Moldva történelmét kutatva az 1608. és 1665. évek közötti korszakban ne használná és ne hivatkozna rája. Csak üdvözölhetjük Vogel Sándor kezdeményezését, hogy Kraus krónikáját a magyar olvasóközönség számára is hozzáférhetõvé tegye. Merem állítani, hogy a Kraus krónikájához hasonló érdeklõdéssel és haszonnal vennék kezükbe a román szakemberek Szalárdi János krónikáját, Kemény János vagy Bethlen Miklós önéletírását, Cserei Mihály mûvét, ha megfelelõ szakértelemmel elkészített román fordítás állana rendelkezésükre.

A román nyelvet nem ismerõ magyar kutatók számára is tanulságos lenne a havaselvi és moldvai krónikák magyar nyelvû kiadása nem csupán a két Kárpátokon túli román fejedelemség korabeli történetének a jobb megismerése szempontjából, hanem betekintést nyerhetnének abba is, hogy miként látták a 17. századi román krónikások az erdélyi vagy az általános magyar történelem egyes eseményeit. Példának hozhatnám fel Dimitrie Cantemir munkáit, amelyekben részletes beszámolót találunk a Thököly vezette kuruc mozgalomról és részben Rákóczi Ferenc szabadságharcáról.

Ami Várad történetét illeti, a 16. század végétõl a 18. század elejéig három olyan esemény volt, amely minden erdélyi önéletíró és moldvai vagy havaselvi krónikás mûvében említésre, szûkebb vagy részletesebb bemutatásra talál: Várad ostroma 1598-ban, a vár és város elfoglalása a török hódítók által 1660-ban és felszabadulása 1692-ben. A szerzõk helyi kötõdése és ismerete, a mûfaji sajátosság és érdeklõdés határozta meg az információ bõségét.

A váradi vár és a város történetérõl legtöbbet a bihari származású Szalárdi János írt. A fejedelmi titkár és levéltáros Szalárdi János jól ismerte nemcsak a korabeli bihari viszonyokat, hanem hivatali munkája kapcsán betekintése volt a fejedelmi politika titkaiba is, az események leírásánál pedig rendelkezésére állt és fel is használta a fejedelem levelezését, a hiteles forrásokat. Szalárdi maga említi, hogy látta az eredeti okleveles források valamikori leggazdagabb õrzõhelyét, a középkori „váradi káptalan levéltartó házát”, hogy õ maga a „fejedelemnek leveleire gondviselõ s belsõ deákja vala”, hogy 1636-ban I. Rákóczi György a szászvárosi trakta elõkészítése érdekében „Szalárdi János konservátorát” küldte Váradra „holmi diplomákért s egyéb szükséges levelekért”, mert a fejedelem „minden levelei Váradon” voltak.

Nincs a 17. században egyetlen elbeszélõ forrás sem, amely oly részletesen és színesen írna Várad és általában Bihar fejedelemkori történetérõl, a vár építésének különbözõ fázisairól, a város mûvelõdési életérõl, iskoláiról, felekezeti életérõl, nyomdájáról és az itteni könyvnyomtatásról, nem utolsósorban történelmi hagyományairól, mint a bihari Szalárdi János. Órák hosszat idézhetném szerzõnk krónikáját, de ettõl idõ hiányában el kell tekintenem.* A tisztelt kollégák eddig elhangzott és következõ beszámolói ettõl részben mentesítenek. Jeleznem kell viszont, hogy miként rögzíti Szalárdi krónikája a fejedelemkori váradiak tudatában még mindig élõ, a város eredetére vonatkozó hagyományt és Szent László emlékét. „Ez a város – írja emlékírónk – Bihar vármegyének és a Tiszán innen való darab földnek metropolisa, fõvárosa vala, melynek helyén régente nagy szép erdõ lévén, amint a históriák tartják, Szent László király (ki 1095-ben regnálásának 19. esztendejében szólíttatván ki az élõknek társaságokból, és ugyanazon váradi monostorban temettetvén) egykor az õ uralkodása alatt azon helyen való vadászatiban belsõképpen, mintegy mennyeiképpen megilletõdvén, úgy építette volna azon helyben a nagy két friss magas tornyú monostort.”

Szalárdi János minden elbeszélõ forrásnál részletesebben ír a vár és város helyrajzáról, említi az utcák nevét, leírja elhelyezésüket. Találkozunk a következõ utcanevekkel: Olaszi, Õsi, Rét, Zsúpos, Szombathely, Velence, Vadkert, Péntekhely, Újváros, Szent Egyed stb. A hagyományõrzés eme sajátosságán túl vannak Szalárdi krónikájában olyan részek, amelyek eddig nem találták meg kutatásainkban az õket megilletõ helyet, pedig ezek – szerintem – emberközelbe hozzák a múltat. Gondolok itt a mindennapi élet, a szokások és a városi rendtartás különbözõ sajátosságaira.

A tájak közvetlen ismerõje, a természet és az ember viszonyát rögzítõ tudatában a jellemzõ hasonlat, amikor Szalárdi a városi lakosság társadalmi és rendi rétegzõdésérõl ír. „Ezen város a folyóvizektõl is ennyifelé szaggatván, s lakosi is már most különb rendekbõl” állnak, úgymint: „városi, polgári és privilégiumos úri, fõ-jószágos és egyházhelyi nemes, katona, hajdú és darabont” rendek. Mindegyik a maga külön jogi státusában él, a helyi szervezkedés sokrétû viszonyában. Vármegyei, várbéli fõ- és alárendelt tisztségviselõktõl, porkoláboktól, hadnagyoktól és városi bíráktól függ. A lakosság önszervezõdésére és rendtartására rányomja bélyegét nem csupán a vár központi helye a településben, hanem a helység végvári élete és szerepe a 16. század derekától egészen a török hódoltság koráig.

Szalárdi szerint a városban uralkodó rendszer az 1657. év végén kialakított és írásban rögzített rendtartás alapján „demokratico-arisztocraticum” szavakkal jellemezhetõ. Ekkor ugyanis a város vezetõi, akár Nehémiás, Artaxerszész perzsa király pohárnoka Jeruzsálem városát, „egybegyalulván” a lakosok szívét, „közönséges városgyûlésében mind várbeli s városbéli kicsinytõl való minden tisztek és minden rendek” érdekeit úgy egyeztették, hogy „az egész nép” részt vállalt a közös ügyek rendezésében. Az említett közgyûlésen 12 tagból álló tanácsot választottak a település élére. A tanácsban helyet kaptak a különbözõ fõbb rendek képviselõi: „négy értelmes és becsületes személy” a jószágos és egyházhelyi nemesek részérõl, négyen a városbírák és polgárok közül és végül négyen a katonaság soraiból. Az így megválasztott tanács egyben a bíráskodás fellebbezési fóruma lett, ahova, bizonyos szigorúan körülírt peres ügyeket kivéve, apellálni lehetett. Felülvizsgálhatta a vármegye, a város, a porkoláb és hajdúhadnagyok székén hozott ítéletet, döntése végleges volt.

A város lakosait utcánként „hadnagyságok alá tizedekre osztották”, miután a lakosság összeírását elvégezték. Az utcák kinevezett hadnagy-tizedesei kötelesek voltak az írásban rögzített szabályok szerint eljárni. Feladatuk volt gondoskodni az egyházi szolgálatokról, az iskolákról, ezek épületeinek rendben tartásáról, a temetõrõl, a szegényeket és elesetteket gondozó ispotályokról, az utcák tisztán tartásáról, a víz lefolyására alkalmas árkok és sáncok rendben tartásáról, kerítések és kapuk építésérõl. Az erkölcsös élet és a közrendet biztosító magatartás kialakítása és megõrzése szintén a választott tanács és a kinevezett tisztségviselõk feladatai közé tartozott.

Rövidre szabott elõadásunkban szándékosan mondtunk le az eseménytörténetrõl. Csak azt emelnõk ki, hogy a 16. század végétõl a török iga alóli felszabadulásig Várad lakossága sok megpróbáltatáson ment át, de Bethlen Gábor és I. Rákóczi György idejében tanúja volt az anyagi és szellemi felvirágzásnak.

A 17. századi erdélyi emlékírók bizonyítják, hogy a város és a vár, a település lakossága épített és harcolt, dolgozott és ápolta hagyományait korának szintjén, részese volt a magyar szellemi életnek, mûvelõdést teremtett, iskolákat állított és tartott fenn, maradandó mûveket alkotott. A külsõ hódítókkal vívott harc közepette is a szellemi élet istápolásában tágította kapcsolatait a közelebbi vagy távolabbi világgal. Az élni akarás és megmaradás határozta meg mindennapjait. Tudott küzdeni és bízni a legnehezebb idõkben is, tudott az elszenvedett keserû vereségek után is talpra állni.

Az erdélyi önéletírás összességében is minden kétséget kizárva bizonyítja, hogy a város lakosságának még a keserû önostorozás közepette is volt ereje, bátorsága higgadt önvizsgálatra, amely a reményt soha nem adta fel.