Tóth Ágnes újságíró, prózaíró (1946, Nagyvárad). A hetvenes–nyolcvanas években egy szövetkezetnél rajzoló, majd 1990-tõl a Bihari Napló riportere, szerkesztõje. 1994-tõl 2002-ig a Duna Televízió váradi tudósítója. Több gyermekvers- és prózakötete jelent meg, Csupabohócok címû bohózatát 1995-ben mutatta be a váradi bábszínház.

Tóth Ágnes

Szerelem elsõ havazásra

Már napok óta iszonyú és megmagyarázhatatlan hideg didergette a lelkemet, és úgy fonta körül, mint kígyó az áldozatát. Valami nem volt rendben velem, és ezt már elég régen éreztem, ezért próbáltam megmagyarázni, illetve megkeresni az okát.

Nem kellett sokáig kutakodnom, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy az anyagi gondok, a házasságomban kialakult elviselhetetlen párkapcsolat, a gyerekek betegségei és az örökös bezártság teljesen kikészítettek. Kiszámoltam, hogy összesen tizenkét éve élek a négy fal szorításában, közösségbõl kirekesztve. A gyerekek miatt ugyanis bedolgozói munkát vállaltam egy népmûvészeti szövetkezetnél, ahova versenyvizsgával kerültem be elsõként, így kamatoztatva tudásomat, melyet a Mûvészeti Népiskola grafika szakán háromévi tanulással szereztem. A kimozdulásaim a piacig és a munkahelyemig terjedtek, amikor is hetente kétszer villamosra ültem, és az isten háta mögötti lakónegyedbõl becancukáztam a központba. Aztán vissza a „gettóba.”

A Tavirózsa lakónegyed akkor még olyan puszta és sivár volt, akár a Szahara, csak kevesebb homok volt benne. Egyetlen szál fa, bokor vagy füvecske sem termett rajta, csak bazi nagy ízléstelen, szürke betonládák, szorosan egymás mellett, hogy hallani és érezni lehetett, mit mond vagy mit fõz bennük a szomszéd. És mégis, az egyetlen világra való kitekintésemet a konyhaablakból követhettem el, ahonnan a kilátás belátásra nyílt, és ha netán megállt az órám, csak kipillantottam az ablakon és megnéztem a Borosék falán lógó órán az idõt.

Hatalmas pelyhekben hullt a hó, lassan már bokáig ért. Fentrõl figyeltem a lurkókat, hogyan hancúroznak, hógolyóznak, és milyen helyes kis hóembert építenek. Szerettem volna újra gyerek lenni és a ligetben szánkózni a régi barátaimmal. Valahogy mindig a gyerekkorom volt az a biztonságos és nyugis pont, ahová gondolataimban visszamenekülhettem, és amitõl lehiggadtam a mindennapi megpróbáltatások után. Ilyenkor mindig az a felejthetetlen, holdfényes téli éjszaka jutott eszembe, amikor apu, anyu, én, az unokanõvérem és a szülei elindultunk Zsuzsanna-napot köszönteni nagyiékhoz, fel a Szeghalmi dombra. A dombok úgy virítottak a sötét égbolt alatt, mintha valami vicces szellem tréfából bemeszelte volna õket. A nagyiék háza majd összeroppant a vastag hóréteg alatt. A füst titokzatosan bodorgatta a haját az öreg kémény felett, és az ablakok sárgán pislogtak az éjszakában. A felnõttek húzták a szánkót, amin én és Éva plédekbe csomagolva kurjongattunk egy-egy huppanó után, Irma néni meg az ezüstszakállú Holdra nézett, és énekelni kezdett torkaszakadtából: Holdvilágos éjszakán mirõl álmodik a lány…, aztán a többiek is bekapcsolódtak, és mire a kapuhoz értünk, már olyan lárma volt, hogy papóék lapáttal felfegyverkezve robogtak ki az éktelen kutyaugatásra, majd harsány hahotázás közepette tessékeltek be mindannyiunkat a házba. Nagyi a padlásról hatalmas sonkát és nagy szál kolbászt hozott le, felszeletelte és a nagy vaslábosba rakta sülni. Bor is került a pincébõl és saját sütésû kenyér a kamrából, nekünk meg barackkompót és sütemény, aztán volt mulatozás hajnalig.

Hazafelé gyorsabban haladtunk, mert õrült iramban csúszott velünk a lejtõn lefelé a szánkó, míg apám keresni nem kezdte papót, aki elkísért minket, de közben nyomtalanul eltûnt. Megállást parancsolt, és mindannyian kutatni kezdtünk visszafelé menetelve a nagy fehérségben, míg rá nem találtunk az öregre. Hason fekve evickélt a nagy hótömegben. Megfogta a bokáját egy nyúlcsapda, még a szája is telement hóval, nagyokat köpködve szidta az orvvadászok anyját. Imre bácsi aztán kiszabadította, de ezzel még nem ért véget a dolog, mert az öreget, aki kissé ittas volt, igencsak elragadta súlyos feje, és elõredõlve nekiindult a meredeken lefelé, mint egy ágyúgolyó. Egyenesen egy szilvafának tartott. Apám az utolsó pillanatban kapta el a kabátgallérját, így nem hasadt szét a feje. Ott aztán valamennyien hanyatt vetettük magunkat a nevetéstõl és csak fetrengtünk, hemperegtünk jókedvünkben, mint a jegesmedvék. Késõbb anyuék szánkóra raktak minket, és hazáig húztak felváltva, vidáman énekelve.

Becsuktam a konyhaablakot, magamra kaptam a kabátomat, csizmát húztam, megkerestem a lyukas edényt és lerobogtam a lépcsõn. A fazekat a hóember fejére raktam, aztán kitártam a karomat és mélyen beszívtam a tél hideg illatát. Az arcomat felfelé fordítottam, hagytam, hogy csókolgassák a hûvös, fehér, puha flitterek.

– Szereti a telet, igaz? – kérdezte egy férfihang.

– Igen, nagyon szeretem – válaszoltam, és kinyitottam a szememet.

Ismeretlen, harmincöt év körüli férfi mosolygott rám, és érdeklõdve figyelt. Nem is tudom, hogy a mosolya vagy a szeme bûvölt-e el jobban, csak azt éreztem, hogy nagyon melegem lett. Lehajoltam, hogy felmarkoljak egy marék havat. Tudtam, hogy ilyenkor hosszú szõke hajam elõrehullik, eltakarva az áruló pírt az arcomon. A férfi is lehajolt, és õ is belemerítette két tenyerét a hóba, majd felém nyújtotta.

– Dobja csak fel – mondtam, és én is felhajítottam az enyémet. Hagytam, hogy a hajamra hulljon és tiszta szívbõl nevettem, aztán hirtelen elkomolyodtam, mert eszembe jutott, hogy nem illik idegen férfiakkal ismerkedni. Megfordultam hát, és hazafelé indultam. Az idegen követett.

– Maga nagyon szép – mondta –, nincs kedve meginni velem egy kávét, esetleg egy italt?

– Eltalálta – feleltem –, és benyitottam egy idegen lépcsõházba. Sebesen vert a szívem és vártam, hogy elhúzzon a hapsi. Egy darabig álldogált, aztán lassan elindult a parkolóba. Láttam, ahogy beszáll egy fehér Mercedesbe és elindul a fõút felé. Akkor elõbújtam, megkerestem a fiamat és a lányomat, aztán hazahúztam õket a szánkón. Éjszaka a férfira gondoltam, kedvesen pimasz mosolyára, kissé vad tekintetére, rövidre nyírt fekete hajára és ápolt kezére, amivel havat markolt fel nekem, és sajnáltam, hogy olyan balfácán módon viselkedtem, de volt elég bajom így is, és nem akartam még tetézni.

Mivel a szövetkezet már két hónapja csõdbe ment, munka nélkül voltam. Pár hétig a novelláimért és az újságcikkeimért kapott külmunkatársi pénzbõl tengõdtünk, aztán elvállaltam két óvoda dekorálását, ahol rajzfilmfigurákat és meseillusztrációkat festettem a termek falára és a kerítés belsõ oldalára. Aztán ez is véget ért.

A pénztelenség súlyos gondokat okozott. Nem telt cipõre, közköltségre és húsra. Elegem volt mindenbõl. Elhatároztam, hogy bármilyen munkát elvállalok. Végigböngésztem az újság apróhirdetési rovatát, de csak egy takarítónõi állást találtam. Sokáig töprengtem, elvállaljam-e, aztán összeszedtem magamat. A pénz kell, nagyon kell, így hát elmentem a megadott címre.

Hatalmas, kereskedelmi irodaház volt. A portás eligazított, a titkárságon egy vörös hajú hölgyemény igencsak megmustrált. Pár kérdést feltett személyemmel, végzettségemmel és eddigi állásaimmal kapcsolatban, aztán felírta a telefonszámomat. Meg voltam gyõzõdve, hogy nem feleltem meg neki, de tévedtem. Két nap múlva felhívott és közölte, hogy enyém az állás.

Az életem kissé megváltozott, mert emberek közé kerültem, és péntekenként az irodalmi körbe is eljártam. Utána mindig beültünk valamelyik kiskocsmába, és egy fél deci ital mellett nagyokat filozofáltunk és politizáltunk. A napilap belsõ munkatársaként jó kis havi fixem lehetett volna, de nem voltam párttag, így nem alkalmazhattak. Maradt tehát a takarítás, ami eléggé megviselte a derekamat és a lelkiállapotomat. Cseppet sem úgy néztem ki, mint egy hagyományos takarítónõ, ezt a fõnök titkárnõje is a szememre vetette, de nem érdekelt. Farmerben, farmermellényben, csizmában, hajamat lófarokba kötve végeztem a munkámat, és jókat mulattam a házban folyó intrikákon, fúrásokon, nyalásokon és könyökléseken. Kíváncsi voltam, a fõnök tud-e ezekrõl, de vele még nem találkoztam, mert Brassóban volt egy konferencián.

Egy hétfõi napon szólt a titkárnõ, hogy takarítsam ki szépen a diri irodáját, mert dél felé be fog jönni. Nem is volt piszok, sem rendetlenség, így csak port töröltem és meglocsoltam a filodendront. Gyorsan végeztem. Elégedetten néztem körül, és mivel még bõven volt idõ délig, beültem az íróasztal mögé a kényelmes karosszékbe. Leszakítottam egy fehér lapot a jegyzettömbrõl és a filctollal rajzolgatni kezdtem. Hamarosan körvonalazódott egy markáns férfiarc, rövidre nyírt fekete hajjal. Pimasz mosoly és kissé vad szemek néztek vissza rám. Kicsit gyönyörködtem benne, aztán a fejére kétfülû fazekat biggyesztettem, és az egészet ráraktam egy hóember törzsére. Meg voltam elégedve az alkotásommal. Közben kintrõl nagy hangzavar hallatszott be, ezért gyorsan felálltam, hogy kinézzek, de abban a pillanatban kivágódott az ajtó és berobogott a nagyfõnök. Máig sem tudom, hogy a homlokomnak csapódó ajtótól vagy a meglepetéstõl estem-e hanyatt, de az biztos, hogy pár percig nem bírtam magamhoz térni. Úgy láttam, a diri is nagyon odavan, mert õ sem bírt megszólalni. Szerencsére csengett a telefon, és bejött a titkárnõ is, egy fontos iratot aláíratni, így hát gyorsan leléphettem.

Lerohantam az alagsorba és kinyitottam a szekrényemet. Átkoztam a napot, amikor éppen ide szerzõdtem takarítani. Összeszorítottam a számat és elõszedtem a cuccaimat. Minél hamarabb kívül akartam lenni, de nem volt szerencsém. A vörös hajú jött utánam és közölte, hogy a fõnök okvetlenül beszélni akar velem. Ki nem szarja le – gondoltam, aztán kibontottam a hajamat, kirúzsoztam az ajkamat, vállamra vettem a bundámat és elõkelõen felvonultam a lépcsõn.

Nem állítom, hogy nem volt gyomorgörcsöm, amikor bekopogtam az ajtaján, amellyel az elõbb kupán talált vágni, de úgy tettem, mintha tökéletesen jól lennék.

– Mi a probléma ? – kérdeztem, és figyeltem, ahogy ápolt ujjai között forgatja az íróasztalán felejtett kis rajzomat.

– Ezt maga rajzolta? – érdeklõdött.

– Inkább csak firkálgattam – helyesbítettem.

– Fantasztikus! Tudja, még nem volt olyan takarítónõm, aki hóembert rajzolt volna, fõleg olyat, amelyiknek az ábrázata tökéletesen hasonlít az enyémre.

– Ennek az lehet az oka, hogy eddig csak nyarat kedvelõ és rövidlátó takarítónõi voltak.

Rám emelte a tekintetét és úgy nézegetett, mint egy régészeti leletet, aztán megköszörülte a torkát.

– Mit keres maga itt, azzal a rengeteg tehetségével?

– Havi ezerötszázat – világosítottam fel.

– És miért éppen itt vállalt takarítónõi állást?

– Mert a közelében akartam lenni – mondtam, és halálkomoly képet vágtam.

– Honnan tudta, hogy itt dolgozom?

– Követtem magát és érdeklõdtem.

– Azt észrevettem volna.

– Na, jó. Töredelmesen bevallom, hogy magándetektívet fogadtam fel, olyat, aki ért az álcázáshoz.

A fõnök nevetett, tiszta szívbõl, egészségesen, és én kezdtem elveszíteni a talajt a lábam alól. Szerettem volna már otthon lenni, minél messzebb attól a pimaszul vonzó egyéniségétõl.

– Elmehetek? – kérdeztem türelmetlenül.

– Azonnal, csak szeretném, ha dedikálná nekem a rajzát.

Azzal átnyújtotta az asztalon a tollát és felém tolta a hóembert. Megfordítottam a lapocskát és a következõket írtam rá: „Emlék a takarítónõtõl”. Mire felocsúdott, már el is hagytam a helyiséget.

Rohantam, ahogy csak bírtam, hogy elkapjam a tizenkettes buszt, de elment az orrom elõtt, így hát gyalog vágtam neki az útnak. A csizmám vékony talpa beeresztette a havat és fázni kezdett a lábam. Rettenetesen szégyelltem magam, amiért elárultam a rajzzal, hogy gondolok rá. Ha tudtam volna, hogy õ a fõnök, nem rajzoltam volna le, és fõleg nem az irodájában. A kis karikatúrából nyilván leszûrte, hogy az agyamba véstem. Tudtam, hogy holnaptól nem megyek be többet dolgozni, és ettõl egyszerre estem kétségbe és könnyebbültem meg.

Valami lógott a levegõben. Furcsa hírek keringtek. Az emberek összesúgtak, és az elégedetlenség egyszerre csak hangot kapott. Aztán megtörtént a csoda.

Miután kihevertem a forradalmat közvetítõ tévé elõtt töltött éjszakák fáradalmait, új életbe kezdtem.

A megyei napilap belsõ munkatársa lettem. Egyszerre voltam riporter, szerkesztõ és rovatvezetõ. Kiírhattam végre magamból mindent, és egyre nagyobb népszerûségnek örvendtem. Hamarosan meghívót kaptunk egy nemzetközi vállalkozói konferenciára, amelyre engem küldött el a fõszerkesztõ. A Félixfürdõ egyik elõkelõ szállodájában tartották a szimpóziumot, és én a vezérigazgatót keresve keringtem a szálloda folyosóin, amikor összeütköztem a nyugalmamat állandóan izgalomban tartó pimasz mosolyú, kissé vad tekintetû exfõnökömmel. Muszáj volt megállnom, egyrészt mert teljesen elgyengült a lábam, másrészt mert szûk volt a hely. Láttam, õ is meglepõdött, és a cigarettafüsttõl azonnal köhögni kezdett, aztán megfogta a kezemet és magához húzott.

– Szóval, most itt takarít? – kérdezte kicsit sértõdötten. – Miért nem jött vissza, hiszen üzentem, hogy fizetésemelést adok. Ezek többet fizetnek magának, mint amennyit én ígértem?

– Igen, sokkal többet – feleltem –, de kérem, engedjen utamra, mert fontos megbeszélnivalóm van fertõtlenítõszer- és mosóporügyben.

– Rendben. Örülök, hogy láttam. Tudja, sokat gondolok magára és a havazásra. Ha kedve tartja, igyon meg velem egy kávét. Kábé egy óra múlva az elsõ emeleti bárban leszek. Jó? Talán még visszacsábítom hozzánk takarítani.

– Jól van – feleltem, és az órámra pillantottam. – Jézusom, rohannom kell, mert elkések – mondtam, és faképnél hagytam.

A kanyarban összefutottam a szervezõvel, aki karon fogott és elindult velem, hogy bemutasson végre a vezérigazgatónak, a szimpózium országos koordinátorának. Hosszas kacskaringózás után beléptünk a díszterembe, ahol már vagy száz okos manus ült, kabáthajtókáján kitûzõvel és fején fülhallgatóval, amelyekbe tolmácsok fordítják majd a szöveget. Keresztülvergõdtünk rajtuk, egészen a fõasztalig, amelyen üdítõk és poharak álltak. Az asztal mögötti falon diavetítéshez szükséges vásznat igazgatott egy magas fazon, akinek csak a háta látszott. A szervezõ egyenesen hozzálépett és megérintette a vállát.

– Engedje meg, hogy bemutassam önnek az újságírónõt a megyei laptól. Szeretne interjút készíteni magával a szünetben.

A hapsi megfordult, és a szervezõ csak azt látta, hogy mindkettõnknek torkán akad a szó. Pár másodperc kellett, hogy magunkhoz térjünk, aztán gyorsan közöltem a nevem, és feléje nyújtottam a kezemet. A vezérigazgató ráhajolt és sokáig, túlságosan is sokáig felejtette rajta az ajkát.

– Ön a meglepetések asszonya – mondta, és boldogan vigyorgott, miközben azzal a vad tekintetével majdnem felfalt. – Akkor szünetben egy kávé mellett megejtjük a beszélgetést, ahogy az elõbb egy emelettel feljebb megegyeztünk. Kérem, foglaljon addig helyet a sajtónak fenntartott helyen…

Megkezdõdött a konferencia, alig bírtam odafigyelni. Zakatolt a szívem és zúgott az agyam. Istenem, micsoda férfi! Micsoda helyzet! Anyám, teljesen ki vagyok ütve, gondoltam, és csak az vigasztalt, hogy õ is hasonló állapotban van.

Mikor a bárban leültünk kávézni és beszélgetni, úgy éreztem magamat, mint aki be van lõve. Felfokozottan kellemes és izgatott állapotban voltam, és úgy sziporkáztam, mint egy csillagszóró. A fõnök meg csak nevetett, nevetett, mintha oltári jó vicceket mondanék neki. Végül is sikerült az interjút elkészítenem vele, és mindketten elégedetten álltunk fel. Még készítettem néhány fotót róla és az elõadásokról, megegyeztünk, hogy félreteszek neki egy újságot a konferenciáról szóló riportomról, aztán búcsút vettünk egymástól.

Bár sok volt a munkám, az eszem folyton körülötte forgott. Teljesen be voltam zsongva, és ha nem kaptam volna szigorú nevelést és nem lettem volna olyan piszokul rátarti, felkerestem volna, de vártam, hogy õ lépjen.

Aztán hirtelen becsapott a mennykõ, és az életem egyik napról a másikra tragikus fordulatot vett. A férjem szívinfarktust kapott, és én özvegyen maradtam, tizenegy éves fiam és tizenhat éves lányom pedig félárván. Az eset teljes letargiába döntött, és nem voltam jó semmire. Szabadságot vettem ki, és csak kóvályogtam tehetetlenül, minden kiesett a kezembõl, és éjjel-nappal sirattam a páromat, aki életem elsõ nagy szerelme volt, és folyton csak a szép idõket emlegettem, míg egy napon a barátnõm rám nem ripakodott, hogy mielõtt még szobrot állítanék az uramnak, jussanak eszembe a rossz napok is! Azt hiszem, ez a felszólító mondat térített vissza a normális kerékvágásba, és bár az életem nem volt boldog, a gyerekeimben és a munkámban kerestem az örömöt, és titokban egyre többet gondoltam a pimasz mosolyú, vad tekintetû, rövidre nyírt hajú exfõnökömre. Úgy éreztem, tõle el tudnék fogadni egy kis vigasztaló simogatást.

Éppen Várad-Velencén voltam egy tragikus sorsú családnál szociális riportot készíteni. A reggeli esõtõl hatalmas sár és pocsolya borította az utat, tûsarkú cipõmben sehogy sem bírtam átevickélni rajta, ráadásul a busz sem jött, ezért leintettem egy stráfszekeret. A kocsis felsegített maga mellé a bakra, és elindultunk a központ felé. Az egyik kocsma elõtt megállt és beugrott cigarettát venni. A lovak nyugtalankodtak a nagy forgalom miatt, meg is rántották a szekeret, de elkaptam a gyeplõt és próbáltam megfékezni õket, amikor egy fehér Mercedes állt meg mellettem.

– Nocsak, már megint szakmát változtatott? – kérdezte egy ismerõs hang, és megpillantottam a pimasz mosolyú, vad tekintetû, rövidre nyírt hajú fickót, aki a kocsiablakon kihajolva integetett nekem. – Felcsapott fuvarosnak? – érdeklõdött.

– Igen, és ha feliratkozik nálam, hónap végén elsõ osztályú tüzelõt szállítok magának – kiabáltam le neki, és a kisördög rögtön dolgozni kezdett bennem.

– Sajnos távfûtésem van, de ha megadja a telefonszámát, magához küldöm az ismerõseimet.

– Igazán lekötelez. Mindjárt jön a titkárom – mondtam –, majd õ odaadja a telefonszámát.

Jött is a barna képû kocsis, kérdeztem, van-e telefonszáma, amin elérhetem. Volt neki, és én felírtam. Megköszöntem a fuvart, leszálltam, és beültem a Mercibe.

– A szerkesztõségbe – adtam meg az útirányt, és a fõnök engedelmesen kanyarodott a Petõfi park mentén haladó útra.

Az adrenalin úgy dübörgette a szívemet, mint egy õrült dobos, és kicsit szédültem is, de azért roppantul élveztem az egész helyzetet, és legszívesebben örökre mellette maradtam volna a kocsiban, de ezt nem akartam elárulni. Istenem, ha csak egy kicsit is szeretne!

– Tudja, mit szeretek magában? Hogy olyan eredeti és pimaszul õszinte. Mondja, maga mindig kimondja, amire gondol? – fordult felém, és õszinte érdeklõdés volt a hangjában és a tekintetében.

– Már öt perce állunk a szerkesztõség elõtt, ha nem vette volna észre, és nekem sürgõsen le kell adnom a riportomat – közöltem udvariatlanul, és ki akartam szállni, de megfogta a kezemet és nem engedett.

– Csak öt percet kérek még. Nem tudom, miért kerül engem. Bevallom, sokat gondolok magára. Ilyen nõvel az ember csak ritkán vagy soha nem találkozik. Maga intelligens, tehetséges, jó a humora, ráadásul gyönyörû. Azonkívül takarítani sem szégyell. – Itt egy kicsit rám vigyorgott, aztán komolyra váltott. – Vonzódom magához, és szeretném, ha még találkoznánk.

– Mindjárt magamba szeretek – mondtam, és elnevettem magam.

– Várom a válaszát: mikor és hol találkozunk?

Kicsit gondolkodtam, húztam az idõt, és bevallom, teljesen bepánikoltam, míg végül elhatározásra jutottam.

– Péntek délután hét órakor legyen a múzeum elõtt. És szedjen nekem virágot!

– Rendben van! – mondta, és csak úgy sugárzott, amikor búcsút intett.

A kapu alatt szembejött velem az egyik kollégám.

– Mi van? – kérdezte a képemet mustrálva. – Megütötted a fõnyereményt?

– Igen, megütöttem – mondtam, és úgy nevettem, mint akit csiklandoznak.