Borsos Szabolcs filozófus, tanár (Marosvásárhely, 1971). A Babes– Bolyai Tudományegyetemen végzett, 2001-ben doktorált. Közben elvégezte Budapesten a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiát. A vásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban és a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen tanít. Önálló kötetei: A létalkotó személy (Mentor, 1997), Vallástörténet középiskolás diákok számára (társszerző Pápai József, 2001).

 

 

Borsos Szabolcs

Kérdésként lehetséges?

 

A kiindulópont

A francia perszonalizmus egyik képviselője, Jean Lacroix valamikor a 20. század hetvenes éveiben a következőket nyilatkozta, amikor eme filozófia lényegéről faggatták: „A perszonalizmus nem egyéb, mint bizalom abban, hogy az ember lehetséges!”

Ez egy tisztességes kijelentés, van benne kellő önmérséklet és optimizmus. Olyan helyeken, ahol nem kérdezhetnek vissza, még ma is elhangozhat biztatásként vagy töltelékként. Átsiklunk fölötte, mert jól hangzik, ritka percekben gondoljuk végig, hogy talán átfogóbban kellene értelmeznünk.

Van-e időnk arra, hogy szembenézzünk önmagunkkal, a társadalommal, a világgal, és ennek a kijelentésnek az érvényességét megvizsgálva, feltegyük a kérdést: ez a bizalom maradhat-e kijelentésként, vagy csupán kérdésként lehetséges?

Elfogadhatjuk-e érvényességét ennek a kijelentésnek, 2001. szeptember 11. után? Ha nem fogadjuk el, akkor mit tehetünk? Lecseréljük önmagunkat? Úgy tűnik, hogy csapdahelyzetben vagyunk!

A zsidó-keresztény kultúra emberfogalmába csapódtak be a gépek elsősorban! Ilyen értelemben félő, hogy az akció teljes üzenete rejtve maradt. Még nem találtuk meg a kulcsot, a kódot ehhez.

 

A külső cselekvés mint tünetkezelés

A külső cselekvésnek van egy területen kívüli és van egy területen belüli aspektusa. A területen kívüli cselekvés elsősorban a háború, a területen belüli cselekvés pedig a biztonságpolitika. Tünetkezelés minden háború, tünetkezelés minden biztonságpolitikai intézkedés.

A civilizált világ, egyhangú felháborodásának adva hangot, féktelen tünetkezelésbe kezdett. Mit is jelent a tünetkezelés? Elsősorban azokra a külső cselekvésekre és intézkedésekre kell gondolnunk, amelyek az eseményt követően történtek és történnek. A gyökér-problémával azonban nem tudunk maradéktalanul szembesülni. Miért? Elsősorban azért, mert olyan sérülés érte az ember fogalmát, ami által állandó identitáskrízisben vagyunk! Úgy tűnik, hogy ez szüntelen menekülésre készteti a társadalmakat, és ebben a rohanásban kizárólag szélsőséges álláspontokba ütközünk. Ismerjük az agresszív retorziót, mert élő adásban is közvetítik, ha éppen akad finanszírozó. Ismerjük a kihátráló, konfliktusokat nem vállaló magatartást, amelyben elsősorban a többség-kisebbség viszonyrendszer európai nyugalma kerül előtérbe, ha a Németországban és Franciaországban élő arab lakosságra gondolunk. Azt láthatjuk, hogy ezek a külső cselekvésnek szükségszerű velejárói. Miért mondhatjuk el azt, hogy a külső cselekvés mint tünetkezelés téves út? Azért, mert alapvetően nem kritizálható szabadon, észérvekkel nem támadható, az emberi gondolkodás görög hagyományát követve csupán félve értelmezhető.

Olyan, láthatatlan biztonság-politikai hálóban vagyunk, amelynek „védő” szálait talán képzeletünk sem tudja felülmúlni. Virtuálisan, főleg az elektronikus médiák révén adagolják ezt a biztonságot, hogy konkrét apparátusban valójában miként működik, természetesen nem tudhatjuk. Nem is ez a lényeges. A közlés mindenkinek szól: biztonságpolitikai okokból a villámpostaládától a mobiltelefonok lehallgatásáig bármikor-bármilyen információ hozzáférhető. Első látszatra, a külső cselekvések logikáját követve, azt is mondhatnánk, hogy jól van ez így, mert az összeesküvők leleplezése ebben a kontextusban létkérdés. Ugyanakkor észrevétlenül egy olyan hatalmi hálóval vontuk be magunkat, ami már fojtogató. A biztonságpolitika egyértelműen hatalmi hálót jelent. Ellentmondásos a helyzet, mert egyrészt elfogadjuk: szükségszerű intézkedésről van szó, másrészt ugyanakkor láthatjuk, hogy „valami” már túlnőtt rajtunk, behálózott, véglegesen beárnyékolt. Többen is a Nagy Testvér visszatérését vélik felfedezni ebben a játékban.

Mindenképpen a hatalom általunk rajzolt képei ezek, amelyek olykor természetesen tragikomikusak. Európa keleti felén minden bizonnyal erősebb az analógiás kényszer, mert a diktatúrák tapasztalatvilága még emlékezetes valóság. Nyugaton ez a hatalmi háló nem okoz különösebb félelmet vagy aggodalmat, inkább kényelmetlennek látszik!

Egy biztos: a hálót egyre szorosabbra fonják és folyamatosan mindenkire kiterjesztik.

 

Belső reflexió

Van-e még lehetőségünk arra, hogy szembenézzünk Jean Lacroix kijelentésével?

A „bizalom abban, hogy az ember lehetséges” kijelentésben a bizalom tárgyaként megfogalmazott embernek „tudták” a jelentését. Ezért a bizalomhoz nem kellett külön értelmező szótár. Most mit mondhatunk?

Első lépcsőfoknak a bizalom kérdésköre tűnik fel. Azt kérdeznénk meg, hogy mit is jelent ez a fogalom. Csupán második nekifutásban érkezünk el az emberhez, pedig ezzel kellene kezdenünk. Ez jelenti a második lépcsőfokot, ide kellene ugranunk, amennyiben lehetséges.

A külső értelmezés mellett természetesen léteznie kell egy belső reflexiónak is, ami elsősorban az identitáskrízisre és az ember fogalmának rekonstrukciójára helyezi a hangsúlyt. Önismeret nélkül azonban csupán félreértéseinket fogalmazhatjuk meg. Nem a bizalom, hanem az ember fogalma lett a kérdés! „Bizalom abban, hogy az ember lehetséges” – e kijelentés ezért nem fogadható el olyan környezetben, ahol esetleg visszakérdezhetnek. Ugyanakkor, az önismeret szintjén, legalább kérdésként lehetséges? (Bíznunk kell abban, hogy legalább kérdésként fenntartható!)