Dr. Soós Árpád Vértesdobozon született 1932-ben. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerezte első diplomáját 1956-ban történelem szakon, majd a másodikat a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1967-ben magyar nyelv és irodalom szakon. Ipartörténetből doktorált 1976-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Előbb könyvtárosként dolgozott rövid ideig, majd gimnáziumi tanár lett, és 1992-ben ment nyugállományba. Speciális kutatási területe a magyar államalapítás korszaka.

 

 

Dr. Soós Árpád

Nemzeti történelmünk és a kora középkori európai történelemszemlélet mai szemmel

 

I.

Középkori történelmünk sajátossága, hogy formailag inkább a földrajzi szempontból tőle legtávolibb angol történelemhez hasonlít. Mind az angol, mind a magyar történelem ugyanis az egész kontinenshez, nem pedig annak csak valamelyik régiójához viszonyítva volt sajátos történeti létmód a középkorban. Történelmünk Európa közepén egyszerre keleti és nyugati, északi és déli jegyeket visel magán. A térségi tipizálás módszere ezért nem lehet megfelelő. Ami pedig a „nemzeti történelem” és az „európai történelemszemlélet” kategóriákat illeti, a két fogalom csak egymásra vonatkoztatva értelmezhető.

Ha a nemzeti történelmet egy nép időben, korokban végbemenő cselekvési folyamatának tekintjük, akkor azt az a mozgatóerő határozza meg, amely maga a nép önlét-tudata: a nemzettudat. Ezzel szemben az európai történelemszemlélet a kontinens nemzeteiben végbement fő történelmi folyamatok értékelésének szublimációja, ezért a nemzettudatnál átfogóbb eszmélet: az Európa-tudat létezését tételezi fel. Amíg tehát a nemzettudat egy nemzet cselekvésének eszmei vezérfonala, addig az Európa-tudat a kontinensen különálló történelmi entitásokban végbement lényegi folyamatok szintetikus értékelésének elvi zsinórmértéke. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy nincs európai történelemszemlélet Európa-tudat nélkül, mint ahogy nem létezhet nemzeti történelem nemzettudat nélkül.

II.

Mind a két tudatforma egyaránt az ókori római birodalom bukása, a kereszténység európai elterjedése idején alakult ki. A nemzeti eszmélet az ősi törzsi-nemzetségi hitvilágban fogant, de a népvándorlás pogány népeiben – a germánoktól hunokon, gótokon, avarokon át a magyarokig – Európa civilizált térségébe nyomulásukkor öltött testet, amikor is – a birtokba vett területükön – saját államukat létrehozták. A honfoglaló magyarok a „deserta Avarorumnak” nevezett térségben – fejlett politikai érzéküknek megfelelően – történetileg rövid idő, egy-két nemzedék alatt alakították át sztyeppei néptudatukat európai nemzettudattá.

Az Európa-tudat viszont, a kora középkorban, Európa keresztényi államfejlődésének az eredménye volt. Bár egyfajta pogány prototípusa létezett az 5. század közepén, amikor a római császárral egyenrangú félként életre-halálra megütköző Attila (a korabeli nyugat-európai népek tudatában az Isten ostora) a római rabszolgatartó birodalom ellen egyesítette a nyugati és kelet-európai népeket. Az Európa-tudat azonban mégsem az ő uralma alatt alakult ki. Annak létrejötte valójában a három évszázaddal később uralkodó keresztény frank Nagy Károly nevéhez fűződik, aki – a Közép-Duna mentén több mint kétszáz évig fennállt pogány avar hatalommal szemben már hangsúlyozottan keresztény identitású királyként hozta létre ún. „szent római birodalmát”. Ugyanakkor a bizánci birodalom ellenében nyilvánítva a maga – félkontinensnyi – birodalmát az ókori római császárság egyedüli örökösének, koronáztatta magát császárrá a pápával Rómában. Az Európa-tudat tehát a brit szigetektől keletre, illetve Pannóniától nyugatra eső térségben, Nagy Károly uralkodása idején született meg, és lett utána általános európai keresztény történeti azonosságtudattá.

III.

A nemzeti és az európai történelemtudat alakítói a középkorban a keresztény egyház írástudó emberei voltak. Annaleszeik, gesztáik, krónikáik óriási hatása végigkísérte az egész középkor vallásos történelemfelfogását. Az utókornak szánt feljegyzéseik, illetve kortársaikat „tudósító” közléseik azonban nem voltak elfogultságtól mentesek. Az első évezred végi nyugati krónikaírók sztereotípiái – pl. a pogány magyarokról – a közép- és újkoron át a legutóbbi időkig negatívan befolyásolják az európai történelemszemléletet. Az első világháborúban győztes hatalmak által összetákolt ún. kisantant cseh, szerb, román utódállamokban például sovén magyarellenes propaganda szólamaiként használják azokat még a 21. század elején is.

A kora középkor történelemszemlélete csak Európa nyugati térségének történeti „helyét” határozta meg. A krónikaírók történelmi térképén a közép- és kelet-európai térséget fehér folt jelezte, mintha a középkori keresztény magyar állam nem is létezett volna, amely pedig a saját népnevén, Magyarországként (latinul Hungária) a térségben hatszáz éven át meghatározó szerepet vitt a Közép-Duna völgyében. A nyugati krónikaíróknak a magyar kalandozások idejéből származó kora középkori beidegzései megakadályozták, hogy Európa a kereszténységet felvett, a Kárpát-medencében letelepedett magyarságot elfogulatlanul, történeti fejlődése alapján valóságosan ítélje meg.

IV.

Bár már a kora középkor végén, az első ezredfordulón a Loire menti Szent Benedek-apátság egyik szerzetese a Bibliában olvasható világvége eljövetelével kapcsolatban „hittel ellentétes cselekedetnek” tartotta, hogy „Párizsban papok a világ végét hirdették a 994-es esztendőre”, mindazonáltal, még a második évezred végén is egy nemzetközi hírű francia történész, George Duby1 a honfoglaló magyarokra és – afféle „árukapcsolással” – a vikingekre „aktualizálta” a vallásos félelem okát: „Akkor a világ rejtett zugaiból, a föld legmélyéről, keletről és északról vad népek jelentek meg”. G. Duby a magyarokat külön kiemelte, és – minden történetiséget félretéve – eleink barbárságát az 5. századi hunokéval, és ami abszurdum, a 13. századi tatárokéval azonosította.

A hajdani sztyeppei pogány, részben már keresztény magyarok és a skandináviai pogány vikingek megjelenése az európai történelem színpadán természetesen – történeti tény volt. George Duby szerint azonban a világvégevárás indoka a 10. században Nyugat-Európában ennek a két népnek félelmet keltő zsákmányszerző hadjáratai voltak. A magyar kalandozó csapatok főleg aranyból készült templomi kegytárgyak zsákmányával megrakodva tértek haza, de fél évszázad múltán, azt követően, hogy I. Ottó a franko-germán interregnumot felszámolta, és 955-ben Augsburgnál vereséget mért rájuk, megszüntették kalandozó nyugatjárásaikat. A feudális ököljog idején a legtöbbször szövetségesként hívott, de a szerződést szegő ellenfeleket súlyosan megsarcoló magyar csapatok később Bizánc irányában sem hagyták el többé országuk határát. A normannok viszont, akik Duby szerint „aquitán hercegnőket raboltak el”, valójában termékeny folyótorkolatokat ragadtak magukhoz, és szálltak meg. Még a 11. században is folytatták hadjárásaikat az atlanti partok mentén. A muszlim szaracénok pedig európai földön, Hispániában önálló kalifátust is létrehoztak. Duby arról viszont egy szót sem szólt, hogy a 10. század első felében évtizedeken át tartó nyugati interregnumok, a feudális ököljog uralma nem kisebb, sőt olykor nagyobb pusztítással és félelemkeltéssel járt, mint a kívülről indított kalandozó hadjáratok. Éppen a hűbéri anarchia volt az, ami szinte vonzotta ezeket a zsákmányszerző magyar és fosztogató viking beütéseket.

Az Antikrisztus megtestesítése főleg a honfoglaló magyarokban, akiknek egyébként a barbár pogánysága nem, legfeljebb harcmodora különbözött az egykori honfoglaló germán törzsekétől, azért abszurd sugalmazás az ezer évvel később élő történész, Duby részéről, mert ellentmondott a 10. század második fele történelmi tényeinek. A honfoglaló magyarok megtelepedése a Kárpát-medencében ugyanannak a nyugati kereszténységnek a kiterjesztését vonta maga után, amelyben George Dubyt is megkeresztelték, hacsak nem ateista családban született. A francia származású II. Szilveszter pápa az 1000. év végén nem a magyarok Antikrisztust megtestesítő fejedelmének küldte királlyá koronázására az apostoli keresztet és a magyar Szent Koronát, hanem olyan fejedelemnek, a már maga is keresztény Géza fiának, Vajknak személyében, aki éppen a keresztény hitben megerősítő clunyi egyházreform szellemében felnőve lett az első keresztény magyar király.

V.

A Nyugat ismeretei kora középkori krónikaírók beidegzésein alapultak és azokra korlátozódtak. Ezek a franko-germán krónikaírók viszont az 5. századi utolsó római történetíróknak Attila úgymond hun szörnyetegeiről szóló tudósításait a 9. század végi honfoglaló magyarokra átírva ismételgették, csak még durvább formában. Míg Ammianus Marcellinus2 a hunokról azt írta, hogy a nyereg alatt főzik a nyers húst, a fűszereket nem ismerik, addig Regino prümi apát a magyarokról már így írt: „Mint hírlik, nyers hússal táplálkoznak, az emberek testét, akiket elfognak, feldarabolva, mintegy orvosság gyanánt rágják össze.”3

A 20. századi francia történetíró G. Duby pedig a letagadhatatlan történeti tényre, hogy a keleti pogány magyarok már a kalandozó hadjáratok végén zömmel felvették a nyugati kereszténységet, mindössze három jól eldugott szóban utal, amivel persze nem lépett túl a kora középkori krónikaírók megrögzött szemléletén. Az 1000. év utáni magyar történelemre egyetlen szóval sem utalt a francia Europe 1 rádiónak adott történeti interjújában (legalábbis a liberális napilap, a Magyar Hírlap kulturális magazinjának rovatvezetője által szerkesztett szöveg szerint, lásd az 1995. július 29-i számot). Így az elfogult történelemszemlélet őrá éppúgy jellemző, mint elődeire, a középkori krónikaírókra, akikhez hasonlóan ő még a második ezredforduló előtt 5 évvel is a hallgatás falába zárta a magyar történet korszakos tényeit.

Felmerül a kérdés, vajon miért tette ezt, ha tette? Nehezen képzelhető el, hogy ne lett volna semmi ismerete a Kárpát-medencében ezerszáz éve folyamatos magyar történelemről. Talán, mert nem tudott napirendre térni afölött, hogy 1000-ben, egyedül a honfoglaló Árpád – két nemzedékkel későbbi – egyenes ági leszármazottja, Géza nagyfejedelem, illetve fia, István magyar király volt képes arra, amit Nagy Károly és utódai nem tudtak megvalósítani: keresztény államot alapított a Duna bal partján, az egykori „deserta Avarorum” keleti térségében. Szent István nem hagyta veszendőbe menni, hanem éppen betetőzte Nagy Károly befejezetlen keresztény uralkodói erőfeszítését. A Kárpátok övezte egész térségben római keresztény hitre térítette nemcsak a honfoglaló és megtelepedett magyarok még pogány részét, hanem az egykori avar birodalom népmaradványait is.

De negatív megítéltetésünknek indítéka lehetett Nyugat részéről az is, hogy Szent István nem a korabeli feudális anarchiára hajló nyugat-európai hűbérúri-vazallusi láncolatú államalakulatokat tekintette példának. Ő az államterületi egység és központosítás célját tartva szem előtt, Nagy Károly egy kézben összpontosított Szent Római Birodalmának példáját tekintette járható útnak a Kárpát-medencében élő magyarság számára. Annak földrajzi és geopolitika feltételeihez igazodva alakította át a honfoglalás kori magyar államot és szervezte meg a magyar állam keresztény egyházát, anélkül azonban, hogy alkalmazta volna a mintának tekintett „károlyi állam” feudális földbirtoklási rendszerét és az arra épülő hadszervezeti rendet. Az országa viszonyaira nem felelt meg. Nagy Károly után ugyanis feudális anarchia lett úrrá a Szent Római Birodalomban. István ezzel szemben korunkig fennálló (vár)megyei szerkezetű államszervezetet hozott létre és erre alapozta az egyházi hierarchiát. Esztergom, az egykori római táborváros egyszerre lett a magyar állam királyi és egyházi központja. Nem véletlen, hogy az egyház Istvánt halála után néhány évtizeddel szentjévé avatta Rómában a később szintén szentté avatott I. László kezdeményezésére.

VI.

A nyugat-európai történelemszemlélet negatív magyarságképe végső soron abból vezethető le, hogy a kora középkori krónikaírók éppúgy, mint 20. századi történetíró utódaik, a magyarságot 1000-ig, ha egyáltalán tudomást akartak venni róla, Európán kívül vegetáló hun maradványnépnek tekintették, az első ezredfordulótól keresztény államát pedig a legutóbbi időkig periférikus, kelet-európai létformának tartották. Nem tettek különbséget a Kárpát-medence és tőle a Kárpátok nagy hegyvonulatával földrajzilag is elkülönülő pogány, de a bizánci birodalom által befolyásolt Fekete-tenger fölött elterülő délkelet-európai nomád térség, illetve a szorosan bizánci pravoszláv ortodoxia uralma alá vont északkeleti Balkán között. De a nyugati történelemszemlélet amiatt, hogy ezeket az ortodoxia érdekkörébe tartozó térségeket tendenciózusan összemosta az Európa közepén elhelyezkedő, kezdettől nyugati szellemű Kárpát-medence térségével (lásd: Budapest és Bukarest összecserélésének szindrómáját), a 20. század végén sem tekintette közép-Duna-völgyi magyar történelmünket a nyugati történelem részének, holott az, több mint ezer év óta, 1526-ig a római keresztény, a reformáció kezdetétől pedig a protestáns állameszme, a reneszánsz-humanista és barokk műveltség, illetve a felvilágosodás szellemében, egyszóval a nyugati eszmevilágban zajlott.

Ha a középkorban a nyugati történelemszemlélet elfogultsági okból, és kellő ismeret hiányában, akkor a legújabb korban – szinte napjainkig tetten érhető – ellenérdekeltségből, nem ismerte el Magyarország fejlett, közép-európai hatalmi létezését az évezred első felében, annak ellenére sem, hogy az Árpád-ház számos európai uralkodóházzal állt dinasztikus kapcsolatban, a bajor-némettől a bizáncin át az anjou franciáig. Az Árpád-házi magyar szentek kultusza pedig – Szent Istvántól és fiától, Imre hercegtől Szent Lászlón át Szent Erzsébetig és Szent Margitig – általános volt a római egyházban. Az érett középkorban pedig a férfiágon Anjou-, női ágon Árpád-házból származó királyunk, Nagy Lajos uralkodása alatt a 14. századi Közép-Európában Magyarország nagyhatalommá lett, amelynek földrajzi határait három tenger: északon a Balti-, keleten a Fekete-, délen az Adriai-tenger mosta. A középkorban a Nyugat Európa-térképéről tehát hiányoztak a magyar történelem korszakainak a legmarkánsabb színei is. Magyarország egészen Bonfiniig lényegében fehér folt volt az egyetemes Európa történeti térképén. Itt jegyezzük meg: a második ezredfordulón, 2000-ben az ortodox görög nyelvű és rítusú egyház, kvázi az egykori kelet-római egyház jogutódaként, a magyar keresztény állam millenniumi évében Szent István apostoli királyunkat, tisztelettel adózva kimagasló történeti személyiségének, beiktatta saját szentjei sorába.

VII.

A negatív nyugati magyarságkép a későbbi századokban sem változott. Sőt gyakorlati következményeit tekintve rosszabbodott. Pedig a középkori ismerethiány többé nem volt ok az után, hogy Bonfini a reneszánsz magyar uralkodó, Mátyás király udvarában – a Magyarországról nyugaton uralkodó téveszmék eloszlatására korszerű történetírói módszerrel – az 1490-es években megírta Magyarország történetét az ősidőktől egészen Hunyadi Mátyás haláláig, a kor nemzetközi nyelvén, latinul. Az újkorban a – többé nem szalonképes – krónikus ismerethiány helyét viszont a farizeus-keresztény európai érdektelenség foglalta el a nemzeti függetlensége helyreállításáért vérben és vasban álló, a keresztyén Európát saját testével védelmező magyarsággal szemben. Ezt a semmi esetre sem keresztyéni indifferentizmust váltotta fel a legújabb korban a nyugati történelemszemléletben a magyarság iránt beidegzett, korlátolt, rosszhiszemű, számító ellenérdekeltség.

A nyugati történelemfelfogás mindenkor a magyar nemzeti függetlenség és egység külső ellenségeinek és belső árulóinak az oldalán állt. Utóbbiak ma nyíltan nemzeti önfeladásra bujtogatnak. Nyugat mindig azoknak az erőknek volt a támasza, és ebben hamis történelemszemlélete csak megerősítette, amelyek a törökök, a Habsburgok, majd a nácik és a szovjetek által (1944–45-ben) kisajátított magyar szuverenitás tragikus korszakaiban nyíltan a magyar nemzet létére törtek. Pedig a magyar nemzet mindig a jövőre nézve nagy veszélyeket hordozó európai hatalmi egyensúlyhiány megszüntetésére törekedett. Nagy erőfeszítéseket tett a bekövetkezett történelmi katasztrófák utáni helyreállításra, a továbbiak megelőzésére, pl. a 17. században: a harmincéves háborúban, a 18. században: a spanyol örökösödési háborúban, és a 19. században: a 48–49-es, nemzeti függetlenség és a nemzetek közötti szolidaritás lábbal tiprása miatt kirobbant francia–porosz háborúban, majd ennek folyományaként a 20. század két világégésében. Az európai történelemszemlélet mégis, még a 2l. század elején is, a visszahúzó, ál-európai, vagy inkább Európa-ellenes hungarofóbok kezével formálja a mai negatív magyarságképét. Közben magát az Európa-gondolatot, amelynek legfőbb tartópillérei kezdettől fogva: az államiság keresztényi elve, a nemzeti függetlenség, az emberi szabadság és a nemzetek közötti szolidaritás – egyre gyorsuló tempóban építi le, és a megfoghatatlan „globalizmus” stigmáját ütve Európára, gyakorlatilag saját évezredes európai keresztény történeti identitását emészti el. Nyugaton a helyzet változatlan. Úgyszintén a tőle másfél század óta függő délkelet-európai térségben, az egykori ún. „kisantant” régióban is. (Magyarellenes pogromok, az anyanyelv elleni atrocitások [magyarverések], az autonómia elvének lábbal tiprása változatlanul folynak).

(Elhangzott az MRE Doktorok Kollégiuma egyháztörténeti szekcióülésén, Debrecenben, 2004. augusztus 20-án.)

1 Magyar Hírlap kulturális magazinja, 1995. július 29., szombat: Félelmeink nyomában, George Duby gondolatai

2 A Magyar Nemzet története, szerk. Szilágyi Sándor, kiad: Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R. Társulat, Budapest, 1895, Nagy Géza: A hun uralom CCCI. old.

3 Árpád és az Árpádok, szerk. Csánki Dezső, Budapest, Franklin-Társulat, é. n.