Gaál Botond

 

Gaál Botond matematikus, fizikus, teológus (Vámosatya, Bereg megye, 1946). A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika–fizika szakán 1970-ben végzett, majd 1976-ban a debreceni református teológián. Az Edinburghi Egyetemen egy évig teológiát hallgatott. 1985-ben teológiai doktorátust szerzett, disszertációjának témája a természettudományok és a teológia kapcsolata. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanszékvezetője.

 

A rend és szabadság keresztyén gyökerei az európai civilizációban

Bevallom, ez évi konferenciánk fő témájául azért gondoltam a ’rend és szabadság’ kérdéskörére, magam pedig azért választottam ’A rend és szabadság keresztyén gyökerei az európai civilizációban’ címet, mert ezáltal most éppen a keresztyén teológiának van igen sok tanulnivalója mind a természettudományoktól, mind pedig a humán tudományoktól és a művészetektől. Időről időre jó ezeket a tanulási lehetőségeket számba venni és az említett szellemi területeket egybevetni.

 

A keresztyénség egészen másat hozott

A keresztyénség megjelenésekor a görög tudomány képviselői egészen hamar észrevették, hogy az ő eszméikhez képest a keresztyén gondolkodás szinte merőben új természetszemléletet képvisel, s emiatt már a 2. században kirobbant a harc az ún. gnózis-mozgalom és a keresztyénség között, majd pedig még hevesebb küzdelem keletkezett a 3. század közepén a neoplatónikusok és a keresztyén gondolkodók összecsapásakor. Tudjuk, hogy mindkét szellemi ’háborúból’ a keresztyénség került ki győztesen, s ennek miértjét vagy okát megtalálni még ma sem könnyű.1 Valamivel világosabban látunk a 4. század nagy teológusainál, s az ő munkásságuk révén visszafelé tekintve sok mindent megértünk a korábban történtekből. A 4. században már jó néhány keresztyén gondolkodó világosan kifejtette álláspontját arról, hogyan szemléli a természetet, a mindenséget, s itt lehet igazán látni, hogy a vita központi problémája, magva, mélyen fekvő indítéka valójában a rend és szabadság kérdése volt. Athanasziosz (295–373) híres egyházatya például a görög filozófiával szemben azt hangsúlyozta, hogy bár Istent nem érhetjük el immanens logikai okfejtéssel, de a kozmoszban található szimmetria (szümmetriá), a rend (táxis), a harmónia (homonoiá), a szép hangzás (szümfóniá) és a rendszer mint egész (szüntáxis) annak Teremtőjére utal. Úgy fogalmazott, hogy Isten az ő személyes Autologosza, azaz Jézus Krisztus által alkotta meg a világ rendjét, abban minden ellentétet valami különös harmóniává békítve. Nem a káosz, nem a rendetlenség uralkodik ugyanis a mindenségben, hanem a kozmosz harmonikus rendszere mutatkozik meg az emberi elme számára. Baszileiosz (330–379) pedig úgy gondolkodott, hogy a teremtett mindenség ’belső lényegét tekintve nem tökéletes’, ezért nem lehet azt a görögök tiszta logikai szükségszerűsége szerint elgondolni, sőt ezért a világmindenség nem is önmagát magyarázó, nem önmagának elégséges, hanem Isten teremtő aktusából érthető meg annak rendje, állandóságot mutató szerkezete. A természet törvényeit Isten szava hívta létre a teremtéskor, ezért a mindenség fölfogható rendjének forrása és alapja Isten igéjében van. Még érdekesebb dolgokat állított az alexandriai Joannes Philoponosz (490?– 550?) a 6. században. Azon töprengett, hogy van teremtett fény és teremtetlen fény, s ez utóbbit a Biblia a világosság szóval fejezi ki. „Én vagyok a világ világossága!” – mondotta maga Jézus is. A teremtett fényről azt állította, hogy van súlya és végtelen sebességgel terjed. Ő persze nem a relativitás elméletének előfutára, amint azt sokan megjegyzik, hanem a teremtett és teremtetlen fény analógiája szerint akarta kifejezni azt, hogy a láthatók a láthatatlanokból álltak elő. Ezért – amint ő kifejezésre juttatta – nem magyarázhatjuk a láthatatlant a látható világ fogalmaival, hanem éppen ellenkezőleg. Így a világban meglévő, tapasztalható rend, azaz a fizikai és morális törvények mind az Istenben lévő láthatatlan rend végső alapjából származnak és erre a forrásra mutatnak vissza.2

Mi volt az új, illetve az egészen más és ezért a ’veszélyes’ dolog a keresztyénség gondolkodásában az akkori tudományos gondolkodáshoz képest? Az, hogy a kozmosznak van saját rendje, s ez a „világrend” sem nem az emberi elme alkotása a maga logikai szükségszerűségében, sem nem Istennek az önmaga „kisugárzása” vagy „átömlése”, amely által ebbe a világba rendet vitt volna bele. E hellén filozófiai és vallási gondolatok helyett vallották, hogy a világot Isten teremtette, de annak saját rendet alkotott, méghozzá ún. kontingens rendet a maga szabadságával. A panteisztikus elképzelés is nagyon távol állt tőlük. A világ eredetét és szerkezetét így nem találták sem szükségszerűnek, sem vak véletlennek, mégis tapasztalták benne a rendet és a szabadságot. Ezért javasolta maga Athanasziosz az endekhomenosz görög szót a világ rendjének jellemzésére, ami a lehetséges, az esetlegesen megtörténő esemény bekövetkezését jelenti. Másfél évszázaddal később ennek az igei alakját, az endechetai szót fordította aztán Boethius (480–525), az utolsó római neoplatónista filozófus a latin contingit szóval. Innen származott aztán a kontingens szó, amelyet a történik, megeshet, előadja magát valamilyen szerencsés eset értelemben használtak széltében a tudománytörténet során. Ilyennek fogták föl az Isten által teremtett mindenséget. Van rendje és van szabadsága. Ezt lehet vizsgálni, s az emberi értelem pontosan erre való, nem pedig arra, hogy fiktív valóságokat állapítson meg valamilyen istenség elérése vagy magyarázata gyanánt. Ez aztán gyökeresen megváltoztatta az ókori tudomány irányát, illetve más alapokra helyezte a tudományos gondolkodást. Az emberi elme immár kutathatta és vallathatta a mindenséget, s ezzel helyes irányba terelte az értelmi megismerést. A keresztyénség ezért győzhette le kihívóit a szellemi párbajokban. Maga Aquinói Tamás is ilyen értelemben használta a kontingencia szót. Ahhoz azonban még Aquinói után is több száz esztendőnek kellett eltelnie, hogy Galilein, Kepleren és Newtonon át el egészen Maxwell, Planck, Einstein, Schrödinger, Heisenberg, Bohr és a hozzánk is közel eső nagy természettudósok korszakáig ez a szemlélet immár létjogosultságot nyerjen.

Most szeretnék visszamenni az európai civilizáció egyik szellemi bölcsőjéhez és vizsgálódni az említett új szemlélet forrásánál, majd pedig rámutatni a mai lehetséges tanulságokra.

A keresztyénség új természetszemlélete a bibliai szemléletből ered. A Bibliának vannak nagy összefüggő vonulatai, amelyek határozottan utalnak a rend és szabadság problematikájára. De nemcsak a természetszemléletre volt érvényes ez az új felfogás, hanem a teremtett mindenségre is, ugyanis ezáltal másként látták a történelmet, és másként szemlélték benne önmagukat, az embert. Nézzünk bele ezekbe.

 

Rend és szabadság a történelemben

Korábban, még a 20. században is a teológia bővebben beszélt az ún. teremtési rendekről. Manapság egyre kevesebb szó esik ezekről, mintha kikerültek volna a fogalomtárból. Kár! Általános értelemben teremtési rendnek azt szoktuk nevezni, amit Isten úgy alkotott meg, hogy annak létébe felismerhető szabályokat, törvényeket épített bele, amelyek az állandóság jelét mutatják. Nem tudjuk, miért jók, mert mi benne élünk, de tényleg jók, mert tapasztaljuk. Ilyenek például a természet rendje, a férfi és nő, a család, a fajfenntartás ösztöne, a jogi rendek, a felsőség, a népek rendje és mások. Valamennyiben megtalálható a rendnek és a szabadságnak valamilyen viszonya. Tulajdonképpen az ember ezt próbálja fölfedezni, megérteni, hogy jól menjen a dolga itt a Nap alatt. Van azonban a rendek között egy, amelynek esetében az említett szabályok vagy törvények csak foszlányaikban ismerhetők föl, s akármelyik konkrét oldalról is közelítjük, szinte eltakarja magát a feltáró szándékunk elől. Ez a rend a népek rendje, amely szorosan összefügg a történelemszemlélettel. Megannyi kérdés marad felelet nélkül, vagy a válasz csak kevés bizonyosságot tartalmaz. Honnan jönnek és hová tűnnek a népek? Mi az eredetük? Mitől válnak egy közösséget alkotó nemzetté? Melyek a fő meghatározói: klíma, kultúra, vérségi kapcsolat, nyelv, szokások, vallás, törvény? A tapasztalat azt mutatja, hogy vannak esetek, amikor e tényezők kedvezően összejátszanak bizonyos embercsoportok esetében, azok mégsem válnak egy néppé. Másfelől viszont azt látjuk, hogy a lehetséges összekötő kapcsok hiányoznak, mégis valami titokzatos dolog valósága az emberi közösséget egy néppé kovácsolja.3 Maga Pál apostol is észrevette ezt és azt mondta híres athéni beszédében, hogy Isten határozza meg a népek „eleve rendelt idejét és lakásuknak határait”. (ApCsel 17,26)

De hol van itt a történelem folyásának rendje? És miben van a szabadság? A Biblia nagyon határozottan beszél arról, hogy a népek története nem valami bábeli összevisszaság. Isten kiválaszt magának egy népet, Izrael népét, amely éppen olyan nép, mint a többi, mégis saját népévé teszi azt. „…ti lesztek nékem valamennyi nép közül az enyéim, mert enyém az egész föld.” (2Móz 19,5) Izrael népének titka abban van, hogy ő nem csupán egy nép a népek sokaságában, hanem ő a minősített jelentőséggel felruházott választott nép is egyben, Isten kijelentésének hordozója. Mi ezzel a célja Istennek? A válasz világos: „Megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei!” (1Móz 12,3) Máris megvan a rend. De nem az ember gondolatai szerint! Isten beépíti a világ történetébe a megváltás rendjét, amely majd Krisztusban következik be a maga teljességében, s benne lesz áldássá minden nemzet számára. Keresztyén nézőpontból Izrael küldetése a tágabb értelemben vett választott népben folytatódik, az egyházban. Legalábbis így lenne áldás, ha ezt az egyház be tudná tölteni. De hol van a gond? A szabadság kérdésében! Mert a szabadság itt korántsem abban van, hogy az erősebb legyőzi, leigázza a gyengébbet vagy a kisebbet, hanem abban, hogy a krisztusi megváltás rendje, azaz a szeretettörvények beteljesítése által a népek sorsa, történelme Isten akarata szerint alakuljon. A keresztyén ember szabadsága ugyanis az, hogy a Krisztusban szemlélt jövő felől nézve alakítsa a jelent, hogy a jövő visszasugározzék a jelenbe. A keresztyén ember nem azt kérdezi, hogy milyen jövőt szán neki a történelem, hanem pontosan fordítva: ő milyen jövőt szán a történelemnek az „egymás terhét hordozzátok” krisztusi szabály szerint. Tehát éppen a megváltás rendjéből következik a szabadság törvénye. Káosz ott alakulhat ki, ahol és amikor a rendnek és a szabadságnak ez a viszonya összezavarodik, nem a rendeltetésének megfelelően működik. S itt jön be a képbe a diabolosz problematikája és a bűn törvénye, amelyről Pál apostol beszél, mint ami a rendet szétzilálja. De ez messze vezetne, ezért részleteit nem hozom szóba e rövid előadásban.

 

Rend és szabadság a természetben

Ismét kérdezzük: a Biblia valóban új természetszemléletet képviselt az addigiakhoz képest? Ezt is érdemes megvizsgálni. Ott és azt folytassuk, amit már említettünk, hogy a keresztyén tanítás szerint a mindenség rendje nem írható le sem a puszta véletlenszerűség, sem a szükségszerűség görög módra értelmezett kategóriákkal.4 Az valami rendkívüli jelentőségű dolognak tűnik számunkra, hogy ezt észrevették az első keresztyén gondolkodók. A puszta véletlenszerűséggel kapcsolatban maga Einstein is, aki rácsodálkozott a természet mély titkaira, szellemes komolysággal mondotta: „Isten nem kockajátékos!” A második kifejezés pedig azért nem megfelelő, mert a világot nem lehet arra kényszeríteni, hogy szükségszerűen az emberi elme által fölfedezett törvények szerint „viselkedjék”. A keresztyénség álláspontja szerint a rend nem ilyen. Ezek a törvények, amelyek a rend kifejezői, nem időtlen igazságok, tehát nem szükségszerűek, hanem nyitott struktúrák, nem véglegesen zárt ismeretek, hanem az emberi értelem relatív igazságai a valósághoz képest. A keresztyénség ezt úgy fejezte ki, hogy a világot Isten teremtette a semmiből. Ennek a gondolatnak nagyon sokrétű tartalma van. Többek között az, hogy maga az emberi értelem is a teremtett mindenséghez tartozik, tehát immanens valóság, méghozzá olyan, hogy működésének szabályai egybecsengenek a mindenség rendjével. Azaz, alkalmas arra, hogy belelásson a mindenség mélységeibe, előrejusson az ismeretben. Az értelem is nyitott, s ezt éppen a matematika mutatja, amely fölfelé nyitott struktúrákban fejezi ki az önmaga igazságait. Ezt a Gödel-tételből is érzékelhetjük.5 S mivel sohasem vagyunk egy zárt rendszerben, bármelyik fokára is jutottunk el a rend megismerésének, soha nem állíthatjuk, hogy a világ eredetére önmagából következtethetünk. A világ a maga kontingens nyitottságában az ember számára fölfogható, kísérletek révén kutatható, az értelem számára igazán hozzáférhető, mégis mivel Isten teremtette, túlmutat önmagán. Pál apostol ezt már a hellén kultúra nyelvén fejezte ki, amikor a testet öltött Logoszra, Krisztusra utalt mint a teremtett mindenség alapjára: „Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn!” (Kol 1,17) Sőt, ezt már az Ószövetség embere is hasonlóan gondolta és kifejezésre is juttatta a 119. zsoltárban: „Uram, néked szolgál a mindenség!” (Zsolt 119,91) A világnak tehát van rendje, amely nyitottságánál fogva kimeríthetetlen szabadsági fokokkal rendelkezik, s ezt az ember az értelmével fölfoghatja, megismerheti, mert az értelem ugyanolyan végtelen szabadsággal rendelkezik, mint a teremtett mindenség. A téri, idői és anyagi világ az őt fölfogó emberi értelemmel az, ami. Ezek törvényeire a rend és szabadság kategóriái érvényesek.

 

Rend és szabadság az emberben

Végül tegyük föl a legizgalmasabb kérdést is: kicsoda az ember? Erről szinte könyvtárakat írtak már, és valamennyi tudomány foglalkozik e kérdés megfejtésével. A biológus a genom révén szinte végtelen lehetőséget lát az emberré válásban, hiszen vannak materiális kötöttségeink, lelki-szellemi meghatározottságunk és vannak környezeti adottságaink a maguk számtalan dimenziójú nyitottságában. Az orvost elgondolkoztathatja az a kérdés, hogy vajon az ő gyógyító munkája hányad részben járul hozzá a beteg ember gyógyulásához, ahhoz képest, amilyen mértékben az önszervező képességgel megáldott emberi test és lélek – úgymond – gondoskodik a saját gyógyulásáról. Az orvos bizonyára rácsodálkozik arra, hogy milyen nagyfokú és magas szervezettségű rend van az emberi szervezetben, s ennek az organizmusnak milyen végtelen és páratlan testi-lelki-szellemi adottságai vannak. Ugyanakkor kérdezheti, kérdezi is, miként van az, hogy bizonyos szabályozó rendszerek (immunrendszer, keringési rendszer, a sejtek cserélődésének szabályozása, az idegrendszer stb.) automatikusan fenntartják az emberi test vagy elme rendjét, s ha ezek fölmondják a szolgálatot, vagy összeomlanak, mert erre csak nekik van „szabadságuk”, hogy megtegyék, akkor bajba kerül az élet. Az orvos mintha ki lenne szolgáltatva az emberi lét rendjének és szabadságának, pontosabban e kettőtől függve, illetve e kettő közötti nehéz helyzetében végzi gyógyító munkáját.

De azon is elgondolkozhatunk, amit Arnold Gehlen mondott egykor, hogy az ember jóformán hiánylényként születik, azaz a legkevesebb kódoltsággal rendelkezik, alig vannak eleve beépített ösztönei, reflexei, s ezáltal az élőlények között mégis a legnagyobb nyitottsággal rendelkezik, a legtöbb lehetőséget hordozza magában, messze a legtöbbre hivatott és ezt a szabadságot a birtokolt belső rendje segítségével bontakoztatja ki per aspera ad astra. Nietzsche, a nagy szellemi viharmadár is, amikor az emberről gondolkozott, kínjában nem tudott másat mondani és ilyen szörnyen fejezte ki magát: az ember a „még meg nem határozott állat!” Ráérzett valami igazra, de valójában ő még nem értette meg a szabadság mélységes titkát az emberben.

A teológia is hozzászólt az ember titkához. A bibliai kijelentés szerint Isten az embert az Ő képére és hasonlatosságára teremtette. Ez csak az emberre nézve hangzik el a teremtéskor, s így éppen ez az az „alkati” tulajdonság, amely mint teremtményt élesen megkülönbözteti minden más teremtménytől. Madách a teremtés koronájának nevezte. Az ember az egyedüli teremtett lény, akinek kapcsolata van a Teremtőjével, ezért az Isten képére való teremtettség lesz az az abszolút központi és lényegi belső minőség, amely az ember emberségét kizárólagossággal meghatározza, helyzetét kitüntetetté teszi. Hogy menynyire, erre a kérdésre keresi a választ a keresztyénség is, s ebben a tudományok segítségét is igénybe veszi, minthogy ők is kutatják az ember titkát. Sőt, a különböző felekezetek bizony erre a kérdésre, azaz az istenképűség értelmezésére, különböző választ adtak és adnak ma is. Mintha nehéznek bizonyulna ez!

Az emberről nagyon sokat tudunk, mégis – látásunk szerint – az emberi lét lényege tulajdonképpen megfejthetetlen. Az értelem próbálkozása hiábavalónak tűnik, ugyanis mindig meg kell hajolnia egy örök titok előtt: az ember egyszerre teremtmény és egyszerre személy is.6 Ez a feloldhatatlan titok. Itt van voltaképpen a rend és a szabadság végérvényesen meg nem ismerhető valósága. Teremtménynek lenni ugyanis azt jelenti, hogy abszolút függésben lenni Istentől. A személy-voltunk pedig egyfajta relatív függetlenséget jelent, mely szerint döntéseket hozhatunk, célokat tűzhetünk magunk elé, vagy bizonyos szabadságot élvezünk a saját választásunk megvalósítására. A dolognak ez a paradox kettőssége végighúzódik a Biblián. A Biblia sem tesz kísérletet arra, hogy ezt a kettősséget megmagyarázza, de nem is tudná, mert az ember végső titkának a magyarázata az inkarnációban oldódik meg, amikor a Zsidókhoz írt levél Krisztusról ezt mondja: „aki [Isten] dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása”. (Zsid 1,3) Az ember tehát Krisztusban szemlélheti önmagát. Krisztust is kötötte a teremtettségi mivoltú lét rendje, s ugyanakkor megvolt benne az isteni lét végtelen szabadsága. Valójában az ember is ilyen az ő Isten előtti helyzetében, de e földi létében még csak annyit mondhat el magáról, hogy ezt a létet töredékesen éli meg, véges idői létkorlátok közé szorítva, magában hordozva eredetének és végső sorsának, az örökéletnek a megfejthetetlen titkát.

Mit akart ezzel kifejezni a keresztyén gondolkodás? Bizonnyal az ember tudatosságát, a tudatos létét, a szellemi lényként való jelenlétét, az ebből fakadó látványos értelmi tevékenységet. Sőt, ezzel azt is hangsúlyozni akarta a keresztyénség, hogy mindezt a kivételes ajándékot az ember Istentől kapta, s ez emeli őt a csillagokig. – De tényleg ennyire fölötte állunk a mindenségnek? A genomika is ezt bizonyítja? Mert vajon mit jelent az, hogy az ember génszerkezete csak egy százalékban tér el a csimpánzokétól? Helyénvaló-e az, hogy az embert valósággal valami isteni szférába emeljük? Vagy helyes-e vitatkoznunk azon, hogy az emberi lélek mennyire isteni természetű? – Vigyáznunk kell, szerényebbnek kell lennünk a képzeletünkkel. Mert nem biztos, hogy az ember annyira fölötte van a mindenségnek! Talán az istenképűség nem is annyira a mindenség fölé emelt magasságot jelentheti, hanem azt, hogy az ember egészen másként fejlődött, Isten lényegesen mássá alkotta őt.7 Az ember imago Dei volta, amikor is szinte isteni tulajdonságokkal felruházott lényként képzelhetjük el, nem a hagyományos teológiai kifejezésekkel adható vissza adekvát módon, hanem inkább azt kell mondanunk, hogy a testi tulajdonságok rendje mellett a Teremtő olyan szellemi-lelki szabadság-renddel áldotta meg, amely minden más teremtményhez képest mássá teszi őt, mégpedig a teremtő Isten gondolatának fölfogására alkalmassá a rend és szabadság véges világában. Mert vajon a biológus nem csupán a rend adottságai közepette kutat-é, miközben hátravan még számára az embert körülvevő mindenség „szabadság-genomjának” végtelent sejtető óceánja? Mindenesetre ez az ember figyelmét arra irányíthatja, hogy sorsát, helyzetét ne csupán a maga földi, teremtettségi rendje felől nézze, hanem egy magasabb szintű rend, az Isten transzcendens szabadságának rendje felől. A bibliai üzenetből ezt olvashatjuk ki, s mintha József Attila is erre érzett volna rá egy világos pillanatában: „Szabadság, te szülj nekem rendet!”8 De Kodály Zoltánnak is van egy szép testámentuma, amely ugyanezt szeretné kifejezni: „Az embert négyes egységben kell nevelni: az értelmet az igazra, az akaratot a jóra, az érzelmet a szépre, melyet az igaz és a jó vezet, és végül a lelket a szentre, …teljes megnyitottságra a nála magasabbrendű felé.”9 Én pedig a keresztyén gondolkodás nézőpontjából mindezt úgy fejezhetem ki, hogy a rend és a szabadság egymással kölcsönös összefüggésben lévő tény, mert Isten az embert a szabadság rendjére teremtette. A rend a szabadság felé mutat, a szabadságnak pedig van rendje.

(Elhangzott a 6. Tudomány
és Teológia Konferencián,
DAB Székház, Debrecen,
2003. november 10.)

 

1 V. ö. Gaál Botond: Az ész igazsága és a világ valósága. Az egzakt tudományok történelmi fejlődése keresztyén nézőpontból. Hatvani István Teológiai Kutatóközpont, DRHE, Debrecen, 2003. 56–58.

2 Mindhárom egyházatyával kapcsolatban leírtakat v. ö. Thomas F. Torrance: Creation, Contingent World-Order and Time. A theologico-scientific approach. Aarhus, Denmark, 1996. Kézirat angol nyelven.

3 V .ö. Czeglédy Sándor: A választott nép. Sylvester Rt. Budapest, 1940. 51.

4 V. ö. Thomas F. Torrance: Divine and Contingent Order. Oxford University Press, 1981. 22kk.

5 Hogy a matematikai logikában mit jelent ez a nyitottság, v. ö. Gaál Botond: Az ész igazsága és a világ valósága, i. m. 143–145.

6 V. ö. Anthony A. Hoekema: Created in God’s Image. Eerdmans, Grand Rapids, MI., USA., 1986. 5.

7 V. ö. J. Wenzel van Huyssteen: Fallen Angels or Rising Beasts? Theological Perspectives on Human Uniquness. In: Theology and Science. CTNS, Berkeley, California, USA. Vol 1., Nr 2., October 2003. 161–178.

8 József Attila: Levegőt! (1935) Az idézett gondolat a vers szövegében így található: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,…”

9 Kodály Zoltán: Ki a jó zenész? In: Visszatekintés I., Szerk: Bónis Ferenc, Zeneműkiadó, 1982. 283. A fenti szöveget egy ismeretlen előadó idézi Kodálytól a következő szöveg folytatásaként: „…a jó zenész kellékeit négy pontban foglalhatjuk össze: 1. kiművelt hallás, 2. kiművelt értelem, 3. kiművelt szív, 4. kiművelt kéz. Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban. Mihelyt egyik elmarad, vagy előreszalad, baj van!” Ezt követően olvashatjuk az említett idézetet. Egyelőre nem tudjuk megállapítani, hogy pontosan honnan vette az idézetet az előadó.