Szombati István

 

Szombati István író, nyomdász (Nagyvárad, 1943). Szülővárosában érettségizett, nyomdásznak tanult, a nagyváradi állami nyomdából ment nyugdíjba. Lapokban közölt, szerepelt az Ajtók rövidpróza-antológiában, egyetlen önálló kötete 1988-ban jelent meg A sikoly címmel a kolozsvári Dacia Kiadónál.

 

Egy emlék virágai

(Karesz emlékének)

Ha a Székelyföldön járok, mindig megcsodálom a faragott kapukat, a lugasok mélyén hasaló cirádás tornácok fűzfavesszős táncát, a domboldalon álló karcsú kopjafákat. Most, halálod évfordulóján – anyánk virággal se jött el! – úgy döntöttem, bátyó, kopjafát állítok. Ha anyánk „öröklakást”, csillogó kriptát csináltat maguknak, úgy érzem, a te emlékednek is tartozunk ennyivel. Bevallom, öreg, tabu voltál nekem. Nem bírtam felfogni, hogy lehet keserű az, akinek minden kívánságát, ki tudja, hogyan, tálcán szervírozzák. Akkor kezdtem el jobban szimatolni, mikor már késő volt, mikor már nem segíthettem neked. Hisz alig kóstoltál a felnőttek édesnek hitt világába, mikor úgy érezted, föl kell áldozd magadat ahhoz, hogy mi hárman újra egy család lehessünk…

Nem tudom, ki súgta meg neked, hogy aki nevel, csak a nevét adta, nem a vér szerinti apád, hogy azt a férfit, akivel félrelépett anyánk, sohase szerette, hogy csak ahhoz ragaszkodott, akivel szalag mellett, három váltásban darálta a semmit, a kesernyés perceket…

A te apád, ha vállal, ha a nevét adja a Baradlai helyett, a világ tenyerén járhatnál, mindenki ismerne! Nagyhatalom lennél a ringó fűszálak közt. Ám az apád gazdagsága, bár dolcsival fizetett, átokként nehezedett a sorvadó lelkedre. S bár mi, a család is jól jártunk, a nevelőapád soha nem tudta megbocsátani anyánknak azt a csalárd botlást, amit nélküle, a beleegyezése nélkül rakott a fejünkre. Ó, drága apám, mondom most helyetted, miért nem tudtad gyönyörű mamánkat továbbra is úgy szeretni, ahogy azelőtt tetted? S ha már sehogy sem sikerült, miért nem tudtál úgy lépni egyszer, ahogyan ő lépett? Sose vetted észre, kinek ártasz vele? Ha nekem kedveskedtetek olykor valamivel, a bátyó feje miért nem kapott puszit és jókora barackot? Miért számított késnek, fájdalmas bűnnek, mi közétek verődött? Azt hittétek mindig, hogy mi srácok sose vesszük észre, mi az, ami összetart és szétver benneteket! Nem csak drága bátyóm, én is éreztem már, kapcsok vagyunk nektek. Miért volt kklönbség? Miért éreztetted, apám, hogy nem vagyunk egyformák? Arra nem gondoltál, ha nem válunk terhessé a másik rovására, olyanok lehetünk, amire Káin és Ábel sohasem volt képes? Egy percig, egy rövid pillanatig se gondoltatok arra, hogy a ti meghasonlásotok bennünk is törést, hasadást teremthet?

Nem tudom, bátyókám, mikor és hogy mondta meg anyánk, ki a te igazi papád, s hogy nem gondolt arra, mit jelent számodra az a tusakodás, amit ő művelt azzal a férfival, akivel élt és akit őszintén szeretett. Mikor visszanézek, megpillantom sötét, szomorú szemedet, ernyedt tartásodat, úgy érzem, bátyó, te jobban láttál mindent, mint gyanakvó önmagam. Te a daliás tested minden kis sejtjével érezted és tudtad: eddig és nem tovább, félre kell állnod, hogy apám és anyánk kettétört élete újra eggyé váljon. Ha nem tévedek, bátyó, te már születésed óta Krisztus-kettő voltál, mindkettőjük szeme a kereszten látott… Vagy legalábbis attól az édes, ronda perctől, hogy törvénytelen atyád dolcsihegyet küldött…

Bocsáss meg, bátyókám, ha látod odafentről. A halottak napjára kopját kapsz tőlem. Próbáld meg elnézni, hogy gyenge, puhány voltam, hogy sohasem bírtam nyújtani a kezemet, amikor inogni láttalak. Ha korábban eszmélek, talán nem ér utol a sziszegő fullánkja.

Mintha dilkós lennék, kapkodom a fejemet. Úgy érzem, bátyókám, vigyázod a léptemet, pedig csak bennem szólsz, olykor kiáltasz is. Nem bízol már bennem? Mit tehetnék azért, hogy ők is érezzenek, hogy legalább ezentúl egy család lehessünk?…

 

 

Víkend

 

Miért tértél le az erdei útról, kérdezte Manyó, miközben egy Pataki-nótára verte a taktust fehér sminktáskáján. Nézz a szélvédőre, mondta a nagydarab, csontos, sportos férfi, kinek a ráncai a lány sminktáskáját nézték, eleredt, szivike, locsolgatnak fentről. A lány felkapta a fejét, morcos képet vágott, mintha azt mondaná kiábrándult hangon: ezek szerint lőttek, megint füstbe ment terv a nyírligeti víkend? Nyugodj meg, szivike, váltott sebességet, ha eláll az eső, még visszafordulhatunk. És addig? Bemegyünk a városba, nincs kedved szétnézni? Te ezt városnak nevezed, Pimpi, ezt a néhány elszórt, földből kinőtt házat? Belényesújlaknak hívják. Na és mit néznél meg, túrt fiús hajába, itt is ásatás volt? Találtak néhány hatszögletű követ?

Az újlaki híd után töredezett aszfalt került a zöld Audi alá. Mondtam már neked, hogy laktunk mi is erre? Ha családlátogatásra gondolsz, akkor inkább állj le! Ne aggódj, szivike, itt nincsenek rokonok, talán ismerős se. Özönvíz előtt vetődtünk erre, Noé a bárkáját tákolta, a kis fater csoportja meg az egyik belényesi hidat… Azt, amelyiket a Fekete-Körös szelleme fog össze? Talán. Te, már akkoriban is a takarékosság jegyében ügyködtek volna? Miért kérded, szivi, hiányzik a boltív? Úgy vetted észre, ez a kis „sugárút” nem Rómába vezet?

Végül is megállnak, csak az a kérdés, miért. Itt nem esik az eső? – kérdi Manyó szeme. Nézz egy picit balra, lobban a férfi. Ugyanaz, mint jobbra, nem látok semmit! A barakkokra figyelj! Te meg a fejemre, ránt egyet az ernyőn, a lábnyomom nem ázik! Látod már azokat a törpebarakkokat? A lány kedve, akár az idő, borús színezetű: azt is te tervezted? Vagy az auschwitzi szabvány rajzait követték? Ott laktak apámék, míg a hídpillért álmodták… Te voltál a kapocs vagy a mécses köztük? Sose hittem volna, hogy viszontlátom őket, lelkendezett Pimpi, és ismét „elvitte” az ernyőt. Vissza! Ezer bocs, szivike, a barakkokat néztem. Olyan érdekesek? Mit gondolsz, Manyóka, miért állnak még mindig? Tiszta sor, főnök… Itt a kedvesem vagy! …azért nem bontották le őket, mert még laknak bennük. Úgy látszik, Pimpi, ezen a tájon „magasabb” a fekvés, itt a hajléktalan nem az apád terve alatt, hanem az elhagyott barakkokban pihen!

Bumm. Mint egy huzatos ajtó, akkorát csattan Manyó fázós hangja. Villámlik és dörög. A fentiek is jelzik, ne bízd el magadat, lesz még folytatása! Nosztalgiázunk még, néz a barátjára, tudod mit, Pimpikém, csukjuk össze az ernyőt! Aztán séta az esőben, mert az én csukám már vizes! Mit szólnál, szivike, kapja ölbe a lányt, ha kivennénk egy szobát? Priccsest vagy sodronyost, pillog rá undorral, a barakkban milyen volt?

Visszateszi a lányt a vezetőülésre. Van kedved vezetni? Még nincs meg a jogsim. Ne törődj vele, most nem járkál a zsaru. Nem vetted észre, hogy húztam a whiskydből? Akkor csengessünk be ide, mutat egy apró, redőnyös házra. Nem látod a cégért? Jól látom, szivike, de ha árulják a házat, akkor kiadó szobát is adhatnak, míg odébb megy az eső.

Megrántja a csengőt, mely embermagasságban lapul a kapu s a fal között. Slampos kutya jelzi kétméteres láncán, hogy ki kellene jönni, vendég áll a házhoz. Elhallgass, Kolbász, szól egy öreg néni, ha eláll az eső, nem jön erre senki!

Van kiadó szoba? – kérdezi Pimpi. Hány napra akarják? Míg eláll az eső. Vagyis pásztoróra, mormolja a néni. Menjünk innen, Jenő, miocén korszak! Várjanak, szól az apró néni, nem maguk az elsők, akik azért jönnek… Kerüljenek beljebb, míg eláll az eső, a konyhában leszek…

A szoba, akár egy patika, tisztaságszagú volt. Mivel nem kaszárnya, nem volt túlzsúfolva. Egyetlen égője gyertyafényként hatott. Csak a lampion hiányzik, súgta oda Manyó, nincs színes papírod, nem hoztál magaddal? Sebaj, majd festek én rúzzsal, körömlakkal! Oda nézz, Manyóka, pattan a férfi hangja, miután úgy véli, magukra maradtak. Az ajtóval szemközt egy kombinált szekrényen tengernyi fotó tenyérnyi nagyságban. Az egyik családi kép ismerősnek tűnik. A háttérben kőhíd, elöl egy kisfiú a guggoló szülők közt. Az nem te vagy ott, Jenő? Úgy látod, hasonlít? Három és fél voltam! Hogy kerültél ide? Mikor épült a híd, én is velük voltam. A néni egyedül élt, a férje Auschwitzban maradt… Ne folytasd, Jenő, világos minden. Míg ők a barakkban, te a nénivel szunyáltál. Már akkoriban is volt házőrző kutyája? Pimpi gondolkodik, majd felhúzza a vállát: nem eszünk valamit? Inkább innék, Jenő. Aztán flekkent vagy szalonnát sütünk? Villámlott és dörgött. Kérdezd meg Szent Pétert, hol rakjunk egy tüzet. Szerinted, Jenő, nem a füzesben vagyunk? Ha töltesz még egy whiskyt, lehetünk ott is…