Szűcs László

Bolt volt

Nem történt semmi. Legalábbis semmi híre nem jutott el hozzám annak, hogy militáns alfabéta szervezetek demonstráltak volna a Bémer téren, az Eminescu könyvesbolt felszámolása ellen tiltakozva. Nem történt semmi, nem mozdult senki. Főleg az nem, akinek ez lehetne, lenne a dolga, mert ezért kap fizetést, ezért (is) választották meg. Ez irányú vérmes reményeimet gyorsan le is hűti az üzlethez közeli, Fő utcai művészeti galéria esete. Nem mondhatnám, hogy a művészek, művészbarátok oly vehemensen tiltakoztak volna. Senki sem láncolta oda magát biciklitárolóhoz, rácsos kapuhoz, városháza kilincséhez. Bevették a maszlagot: fössetek csak, lesz majd spácium a Zöldfa utcán, a Várban. Netán a Holdon. (Vagy megenyhítette a szívüket, hogy a galéria helyén nyíló cipőbolt a Leonardo nevet viseli, így mégsem fáj annyira. Meg aztán olcsón venni jó cipőt, az manapság a művészet. A könyvüzletet kitúró patika e stílust követően viselhetné az orvos Csehov nevét, a patikus múltúak közül most csak a festő Csontváry jut eszembe. Íme egy reklám-szlogen: „Hogyha fáj az izma, csontja / Csontváry-por elmulasztja.”)

Apropó, városháza. Azt mondja helyi ügyekben illetékes ismerős, hogy a könyvesbolt ügyében nincs mit tenni, a bolt nem a városé, megszűnik, hát megszűnik. Azért ne feledjük: a város futballklubja sem a városé volt, amikor meg kellett menteni, milliárdokat költöttek rá. Könyvvel persze nem lehet gólt lőni, bár a vaskosabbja megteszi kapufa-pótléknak.

A minap találomra belelapoztam a Bihari Napló bekötött számainak vékonyka kollekciójába. (Nem a mai, Vorarlberg-feelingű napilapról, nem is a kilencvenes évek boldog emlékezetű Naplójáról van szó, hanem a Fáklya hetvenes évekbeli időszaki mellékletéről, amely bizony ma is elismerésre méltóan értékes írásokat tartalmazó kiadvány volt.) Az egyik írás a Sütő Andrásé, akit – Vilidár István feledhetetlen képén is láthatóan – dedikálók hada vett körül a Poynár-házbeli Eminescu könyvesboltban, úgy negyedszázada. Az író új könyve félezernyi (!) példányát dedikálta aznap Váradon. Bizony, ezt a helyet jeles alkotóink tucatjai szentelték meg jelenlétükkel, gondolataikkal, nyomdaillatú köteteikkel. S akkor is tiltakoznunk kell a megszüntetés ellen, ha az utóbbi időben – hasonlóan a nyolcvanas évek második feléhez – a bolt magyar anyaga néhány négyzetméternyi helyre szorult össze, ahogy íróink sem voltak már visszatérő vendégek.

Ha majd a színházban bóvlingpályát nyitnak, akkor is csak vállat vonunk? Vagy gurítunk?