„A múlt kockáira épülő jelent

a maga valóságában tekintem életemnek"

 

Indig Ottó irodalomtörténész barátomat, a Nagyváradi Ady Társaság elnökét köszöntöm tizenegyedik önálló kötetének* megjelenése alkalmából. Szép kiállítású, 15 kiadói íves kötete, az Emlék ma már… szinte rendhagyó családtörténetként is felfogható. Cselekménye bár több szálon fut, az egymást generáló történésekből – vagy éppenséggel azok mentén – minduntalan elővillannak a „szabálytalan" hely- és korrajzi bizonyítékok, amelyeket hiteles tanúként idéz meg a nem is olyan régen még virágzó erdélyi magyar élet színtereiről.

A „sportosan" kekeckedőkkel, valamint a műfajismeret szakbarbárjaival szemben egyetlen perdöntő érve van a szerzőnek, amelyet „bevezető helyett" ki is fejt: „Nem napló, nem emlékirat ez. Mellőzi mindenféle műfaj szabályait. Kronológiát gyakran, de nem következetesen követ. Az Idő kútjából felröppenő tegnapképek szeszélyesen illusztrálnak múltat, magyaráznak élettörténéseket. Nem igazolásként, még kevésbé önigazolásul álltak össze a fejezetek. Amit és ahogyan tettem, azt vállalom, hibáimmal szembenézek, a múlt kockáira épülő jelent a maga valóságában tekintem életemnek."

Engedjék meg nekem, hogy a kétségeskedők s a jóval később születettek számára elismételjem az előbb elhangzott vallomás utolsó félmondatát: „…a múlt kockáira épülő jelent a maga valóságában tekintem életemnek."

Itt és most olyan kulcsmondatot ismételgetek, amely kimondva, megélve, a sorok között elbújtatva, a kisebbségi sors Kárpát-medencei „záraiba" oly sokszor belepróbálva, és hellyel-közzel beletörve – egyszersmind hiteles tanúvá teszi a többszörösen is megszenvedett sors alanyát, a szerzőt.

Sebtében teszem hozzá, hogy Indig Ottó rendhagyó családtörténete – plasztikusan fogalmazva: vázlataiban és erővonalaiban kibontakozott sorsregénye – egyben finom vonalakból megkomponált helyrajzként is megállja a helyét. Erdély és a Partium a történelem által sorozatosan arcul csapott társadalmát, jelesül az utóbbi hat és fél évtized sorsfordító változásait rend szerint beágyazottan, mindig az adekvát önidejű gazdasági, illetve szellemi-kulturális mezőben igyekszik visszaidézni, az utókor számára is megörökíteni.

Legújabb könyvének lapjain a filmszerű, már-már naturalista leírási mód szerencsésen váltakozik a mozaikként összeálló villanóképek egymásutánjával. E különös kollázs-eljárás révén válik a kifogyhatatlanul mesélő kedvű író immáron adatközlővé, egyik kútfejévé a valamikor megírandó, hiteles 20. századi partiumi-bihari kultúr-, illetve sajtótörténetnek.

Indig Ottó gyertyánosi indulásától nagyváradi megérkezéséig – hiszen a kötet fősodra részben erről szól – egyetlen esztendő telik el. Továbbá huszonegy a gyermekéveké, a kolozsvári egyetemjárásé, valamint a visszaérkezésé. Következik a bábszínházi „kitérő" immár Nagyváradon, majd Szalárd – a vidéki tanárkodás esztendeje, és a „visszaút" Biharország fővárosába, ott is Várad legszélére, a Cinka Pannára.

Hetykén mondhatnánk: sajátos értelmiségi sors. Sajátosan balkáni sors a 20. század második felében. De igazából: felülről diktált, ideológiailag mesterien irányított kisebbségi magyar sors.

Viszont ezenközben „érik", árnyalódik s rögzül a Várad-kép. A kimondhatatlanul szép, de ugyanakkor drámaian igaz váradi magyar élet képeit naprakészen rögzíti a fiatal értelmiségi memóriája. A Kálvária utca, a környék, egész városrészek, a Körös szabdalta táj 50-es, 60-as évekbeli „linóját" teszi elénk.

Mindezek illusztrálása végett idézem a következőket: „Karácsonyiék fodrászata mellett, még szűkebb térben egy kerékpárjavító kisiparos mesterkedett. A gyorsabb javításokat, a szelepcserét, a küllők meghúzását üzlete előtt helyben elvégezte, nagyobb munkára kliensei néhány órára ott hagyták járgányukat. Az alacsony épület utolsó helyiségében Kuruczék szatócsboltja várta a vásárlókat. A kis vegyeskereskedés a környék legjobban ellátott élelmiszerüzlete volt, lekörözte Haraszthyék és a púpos Erzsike vállalkozását, de igazságtalan lennék, ha sikereinek egyik forrását nem a forgalmasabb utcának tulajdonítanám.

Az említett boltokkal, fodrászattal szemben 30–35 négyzetméteres, háromszög alakú járdasziget volt. Területén két üzlet fabódékban „üzemelt": a környék egyetlen zöldségese (Aprozar) és egy üvegbegyűjtő. Később csak ez az utóbbi maradt itt, túlélte néhány hónappal a zöldségkereskedést. Mellettük állandóan egy-két favágó várt munkára. Háton hordozható fűrészes szerkentyűvel tettre készen lesték a lehetőséget. Egyikük, magas, kissé hajlott hátú, a középkoron alig túl lévő férfi volt. Gyakran micisapkát viselt, szótlanul őrködte munkaeszközét, de az is előfordult, hogy a sarki Alimentara kirakatának cementszegélyére támaszkodott. Gyakran fogyasztotta el ott uzsonnáját. Karéj kenyér, hagyma, szalonna volt elemózsiája. Szótlan volt, gondterhelt arcú. Látszott rajta, hogy valamikor jobb napokat látott. Szüleim és a környék többi lakója ismerte őt. Íróember volt, suttogták. A neve Tabéry Géza…

Gyermekként akkor hallottam róla először, később, amikor tollforgatói munkásságom előtérbe került, személyesen is megismerhettem őt, az Ady Endre Emlékmúzeum alapító, első igazgatójaként kerestem fel. A benne még élő keserűséget, a kor hozta fáradtságot, a régi és megalázó élményeket olvastam le arcáról, emlékeiről azonban szűkszavúan szólt. Bizalmatlanul élt egy számára idegen és továbbra is eléggé barátságtalan világban."

Hol van már a „hosszú hársfasor"?

Hát a Sztaroveszky utca bűbája vagy a Pescăruº (Sirály) vendéglő?

Merre járnak Pollák mama, a Kék Macska vendéglő, esetleg a Karácsonyi kocsma vendégei?

És egyáltalán: hova tűntek a Mülleráj teraszának lampionjai?

Sajnos, nem kell ahhoz ma már különösebb éleslátás, honfiúi virtus (!), de vérmes lokálpatriotizmus sem, hogy nyíltan, egymás szemébe nézve őszintén számot adhassunk veszteségeinkről, s bár torokszorító érzéseinken uralkodva is kimondjuk: a régi Várad, az eszményített és szeretett város lassan, de egyre biztosabban elsüllyed.

Indig Ottó rendhagyó kötete világosan mutatja az irányt: a leépülés szinte megállíthatatlan. Hiszen a fejlődéshez, az értékőrzéshez valós szabadság, rend és moralitás szükségeltetik; igazi, Németh László-i értelemben vett (minőségi) forradalom.

Ennek híján tulajdonképpen szemünk láttára teljesedik be Szent László, Szenczi Kertész Ábrahám, Tisza Kálmán, Ady Endre, Dutka Ákos, Tabéry Géza, Horváth Imre, Hubay Miklós városának „atlantiszi sorsa".

A valamikori divina dolce Várad már csak a könyvek lapjain, a versekben és az elhunyt nagy piktorok vásznain él. Mintha Ray Bradbury visszaköszönő vízióját, továbbá az arra vállalkozók könyvemberi sorsát látnánk leperegni a történelem kíméletlen mozijában. Be- és visszamenekül innen minden.

Indig Ottó pedig azt teszi, amit a leginkább tehet a vallani és vállalni tudó tollforgató. Ír. Eszméltet. Igyekszik felrázni. Mert hiszi, hogy az ötvenvalahányezer főre csappant nagyváradi magyarságnak még lehet magyar emberhez méltó jövendője.

 

Barabás Zoltán

 

Elhangzott 2004. május 28-án
Nagyváradon, a Müllerájban tartott könyvbemutatón.