Pusztai János

Nagy álomkönyv

 

161. (1161.) álom

 

30., vasárnap:

Döccentünk hát keresztülfelé körvasutunkon bányacsillénkkel azokon a kutyákon és vénasszonyokon, nekem pedig („Mire észrevettem!") volt két tejeskanna szilvapálinkám. Tejeskannáim alumíniumból készültek és olyan 25-25 (huszonöt-huszonöt!) literesek lehettek. ÁTÉRTÉKELNI!, állt vörösrézbetűkkel az oldalukon. Hallod (!), fordítottam hanyattfektemben Ica irányába a fejemet, ÁTÉRTÉKELNI!, akár a magyar irodalmat! Ica tőlem jobbra üldögélt, a térdeit „mélán" átkarolva. Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet, „mélázott". Fölöttünk, a „nagy semmiben" kövér vízcsepp-forma készült l ehullani v alami p arttalan v advíz-formába. A magyar szerencsétlenség-csepp a magyar szerencsétlenség-tengerbe!, ijedtem meg. A magyar szerencsétlenség-csepp „olvasható" irodalmi szöveget tartalmazott. „Tisztelt gyűlés, kedves elvtársak! A termelőszövetkezet alakuló gyűlését megnyitom. De mielőtt megkezdeném, énekeljük el az Internacionálét!" (Szabó Pál: Új föld. Regény, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965. negyedik átdolgozott kiadás). A magyar szerencsétlenség-tengerben Pomogáts Béla irodalomtörténész szelte fáradhatatlanul („Izmos karjaival!") a habokat. Szelte, SzElTe, sZeLtE a habokat, ugyanakkor („Hangos szavakkal!") engem figyelmeztetett, hogy alumínium tejeskannáimból a szilvapálinkámat jaj, ne igyam, JaJ nE iGyAm, jAj, Ne IgYaM, JAJ, NE IGYAM! Igaza lehetett. Fölöttünk a magyar szerencsétlenség-csepp hirtelen megszaporodott. „Milyen szép az ember… – sóhajtotta az öreg Szikszay megint, az emelvénnyel szemben ülve, de a Bördős szeme Laci fiát keresi, hogy kezdje el az Internacionálét. S az ének felharsan az öreg fák alatt, zeng, harsog, száll az októberi fényben, s villódzva, vibrálva remeg belé a levegő." (Szabó Pál: Új föld… ö-ö-ö-ö-Ö!). A magyar szerencsétlenség-cseppek a magyar szerencsétlenség-tengerbe özönnel BE, Pomogáts meg NEKI a fuldoklásnak. Batu-díj, Szulejmán-díj, Károlyi-díj, Kun-díj, Lenin-díj, Sztálin-díj, Rákosi-díj, Kádár-díj ŕ Neked!, fuldokolta őszintén – címemre. Szeptember a mérleg hava, őszhó, Szent Mihály hava, így csendeskén az én feleségem. Örültem, hogy nem hederít rám. Egyed névünnepe, Szent Rozália, Kisboldogasszony napja, Szűzmária „szülinapja", Ha nagy cseppekben esik az eső, akkor csapadékos időszak várható, Hétfájdalmas Szűz Anya napja, Ómagyar Mária-siralom, Máté csatlakozása Jézushoz, Imre herceg, Gellért püspök, A pozsonyi Szent Mihály-kapu, Ha Katalin napján összefekszenek a birkák, akkor kemény tél várható. Szent Mihálykor a keleti szél igen kemény telet ígér. Szegény Pomogáts Béla irodalomtörténész helyét a magyar szerencsétlenség-tengerben immár csupán némi hullámgyűrűk jelezték. „Vagyok én olyan jó kommunista, mint maga!" ? magyar szerencsétlenség-csepp – visszfénnyel. (Sz. P.: Idézett „mű".). „Én azért akarok termelőszövetkezetet, hogy segítsek megteremteni Magyarországon a szocializmust." (…: I. „m."). Álmomban elaludhattam vagy mi történhetett velem, mert azt észleltem: vonattal Bécsbe utazom. Utaztam – leszálltam, UtAzTaM – lEsZáL1TaM, uTaZtAm – LeSzÁILtAm; a végén fogalmam sem volt arról, hol vagyok. Ráadásul, ugye, nem tudtam németül. Szilvóriumot tartalmazó tejeskannáim meg, mint annyi só…

 

 

162. (1162.) álom

 

31., hétfő:

Mint annyi só, olyan nehezek voltak szilvóriumot tartalmazó, alumíniumból készült tejeskannáim, de azért vittem őket. Csak az a sok leszállás meg az a sok felszállás ne lett volna! Vagyis: az a sok vonatról le meg az a sok vonatra fel. BUDAPESTRŐL menet leszálltam („Például!") Gyanafalván, felszálltam Németújváron, leszálltam Szenteleken, felszálltam Őrszigeten, leszálltam Alsóőrön, felszálltam Felsőőrön, leszálltam Felsőpulyán, felszálltam Sopronkeresztúron, leszálltam Nagymartonban, felszálltam Lajtaszentmiklóson, leszálltam Kismartonban… Na, uraságod itt Bécsnek fordulhat, mondta valaki románul a hátamnál. Úgy mondta, hogy („Szilvóriumos!") lehelete valósággal perzselte a tarkómat. Megörültem neki. Végre megértethettem magam valakivel! Gyorsan fel a bécsi vonatra!, gondoltam. A vonat ajtajában majd ráérek diskurálni, véltem, ám akkorra az én románom besántikált a kismartoni vasútállomás várótermébe. Ó, még ez a sántaság is!, szomorodtam el. Vonatom persze, elindult, sőt neki lódult, majd – Nagybányán állt meg. Nagybányán a Veresvízen. Ilyen még nem volt!, néztem nagyot. A Veresvíznek nincsen vasútja! Álmomban sem volt, a vonat mégis ott szuszogott a Tárna utcában. Emberek siettek le-fel a gyalogjárókon. Férfiak lódultak a veresvízi bánya felé – condrákban; rongyon-gyűlten. Nők ámolyogtak a Liget irányába – nyakukban élő csincsilla nyulakkal; agyoncicomázottan. Gyermekek vágtattak a hegyre – vadcsikókként; féktelenül nyihorászva. Régesrégen elhunyt festők cipelték hátukon festőállványaikat. Ziffer Sándort, Mikola Andrást, Balla Józsefet és Suba Dánielt tudtam hirtelen „beazonosítani". E „jámbor" művészek („Hátukon hevederes festőállványukkal!") elsősorban engem kerestek. Üzeneteket kellett átadniuk nekem. Egyik ámulatból a másikba estem; Szabó Dezső-üzeneteket és Kassák Lajos-üzeneteket. Jó gyapjút egyedül a jól táplált állatról lehet lenyírni!, üzente Szabó Dezső. Eltátottam a számat. Az Uránusz és a Neptunusz éjfél után nyugszanak!, üzente Kassák Lajos. Széttártam karjaimat. Valami Für Lajos szerint, minden magyar íróban lakozik egy pici Csurka István. Ne higgye. F. L. birkabőr Pesten, polgári bérlakás padlóján, esetleg imaszőnyeg-utánzat Krisna tudatú budaiak „szolgálatában", üzente Szabó Dezső. Megvontam vállamat. Vigyázzon (!), a moszkovita Balázs Béla, Gábor Andor, Gergely Sándor, Illés Béla népi tükörképei a Darvas Józsefek, az Erdei Ferencek, a Szabó Pálok, a Veres Péterek. A Zilahy Lajosok, a Féja Gézák, a Kovács Imrék, a Sütő Andrások TÜKRÖN foncsorok. Máskülönben a Szaturnusz a Halak csillagképében látható, üzente Kassák Lajos. Előre nyújtottam tenyeremet. Szegődjön el zsidónak, máris kinn van a frankfurti könyvvásáron!, ÜZENTE Szabó Dezső. Fejemet vállaim közé húztam. Legyen egy Kertész Ákos, egy Háy János, egy Karafiáth Orsolya és már repülhet is Frankfurtba!, ÜZENTE Kassák Lajos. Lerogytam a Tárna utca gyalogjárójára. Suba Dániel mellém rogyott vigasztalni. Amiért apáink vére folyt, az a mienk, MAGYAROKÉ, vigasztalt. Oda jött hozzánk Balla József is. Hozzáfogott kettőnket megfesteni. Ajkaink közül hamarosan szöveges szalagok lógtak ki. Csonka-Magyarország annyi mint a posztmodern irodalom teljes győzelme… „lengett" fölöttem a vásznon. Csonka-Magyarország = Aczél-fiókák posztmodern birodalma, „szólt" Suba Dániel szalagja. Mikola András és Ziffer Sándor gyanakodva közeledtek; „mi a jó fenét" csinálunk?

 

SZEPTEMBER

 

 

163. (1163.) álom

 

l., kedd:

Ziffer Sándor nagybányai festő meglehetősen ingerülten fordult szembe Mikola András nagybányai festővel. Sántított, ezért Nagybányán a Tárna utca szinte belerengett ingerült szembefordulásába. Kezet rá (!), mondta, neked fogalmad sincs arról, hogy Ukrajna legnagyobb tömegsírja Kijev határában, a bikivnyai erdőben található!? 1936 és 1941 között 150.000 ukrajnai politikai foglyot földeltek el ott a bolsevikok. ERGÓ: légy ukrán és ellenálló, majd vár a tömegsír! Mikola András nagybányai festő nem túl magas, ám a vénségtől immár túl májfoltos homlokán zavaros verejtékcseppek jelentek meg. Vagy: MAGYAR és FORRADALMÁR, majd arcoddal lefelé löknek gödrödbe a… Nem fejezhette be mondatát, mert Ziffer Sándor nagybányai festőnek Szabó Dezső NEKEM szóló ÜZENETE jutott eszébe. Nosza, nyomban el is torzította: Légy ZSIDÓ és AGYAFÚRT, majd vár a József Attila-, a Kossuth- és a NOBEL-díj! AZ, ilyen takaros sorrendben, „hagyta helyben a dolgot" Balla József nagybányai festő. A „Magyar Barbizonját" neki!, „káromkodott". Ó, Czóbel Béla, Bornemissza Géza, Perlott Csaba Vilmos, Thorma János, Réti, Ferenczy, Iványi!, sorakoztak („Egyes!") méltán nagy nagybányai festőink nevei Suba Dániel szöveges szalagján. A Balla-vásznon Suba feltűnően „neós" arcképe a Veresvíznek legalább a fele lakosságát a Tárna utcába vonzotta. „Szerény személyem" „plen er" stílusú ábrázolatját viszont senki sem vette észre. Rögvest „hiányoltam" is Banner Zoltán művészeti írónkat. Mi a jó fenének nem jött el EZ most sem IDE, a „művésztelepi romantikára áhítozók zarándokhelyére"?, bunkóskodtam. Szerencsére, csak magamban. Kezdtem valamiféle emelkedettséget érezni. Mint mikor Bastien-Lepage művi naturalizmusát váltotta felfelé a plein air természetfestés, olyasmi emelkedettséget. Az akadémikus s tílusbravúrt a v alóság s zépségének ö nfeledt á brázolása; – h átha így érthetőbb? Mi a jó fenét csinálnak magik itt, la?, támadt ránk („Lásd a 162. [1162.] álom végét!") Ziffer Sándor nagybányai festő. Suba Dánielre, Balla Józsefre, valamint rám TÁMADT; emlékezzünk! Hirtelen jobb halántékomhoz kaptam: De hiszen nekem Icával egy fontos értekezleten kell résztvennem! Sürgős hussanás Budapestre. Az értekezlet akörül „forgott", miként fűszerezte Mátyás királyunk személyesen udvarában az ételt. Körülbelül 40 fűszert „osztott el" nap mint nap körülbelül 20 húsételben. A sáfár persze, egyik lábáról a másikra állott; Budán a politikai ételmérgezéseknek befellegzett! Hosszú időre fellegzett be!, örvendezett hozzászólásában Tőkés László meghívott, aztán elkomorodva (!) az én politikánkívüliségemet kezdte ostorozni. Nyusztprémmel díszített teveszőr köntöst viselt. Lábán sárga saru, derekán török szablya!… Éreztem, ahogy zsugorodom-ZsUgO-rOdOm-zSuGoRoDoM a jelenlétében. Termünk színpadán Psota Irén és Avar István „fővárosi" színművészek betétdalokat énekeltek a Csárdás királynőből. Előfordult, hogy egyesegyedül hallgattam őket, ám az ő intenzitásuk fikarcnyit sem csökkent. Tőkés püspök, amikor éppen tehette, saját verseit szavalta nekem. Két sorát sikerült hiánytalanul eszembe vésnem. Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos, Ha sör, akkor Kőbánya-Világos!

 

Pusztai János (Szatmár, 1934) író, a Dolgozó Nép, majd aBányavidéki Fáklya című lap munkatársa volt, azután nagybányai üzemekben szerszámlakatosként dolgozott. Legismertebb nagyregényei A sereg (Kolozsvár, 1978), Zsé birtoka, 1979), Nagy álomkönyv. Magyarországon él.