Ady vonzásában

 

„…csak azért élt, hogy égjen, s csak

azért égett, hogy verset cselekedjen."

(Móricz Zsigmond: Adyért, 1923)

 

Irodalommal foglalatoskodók, igényes olvasók számára nem titok: minden nemzeti irodalomnak – így a magyarnak is – megvannak a művészi kifejezésmódot, a folytonosságot lehetővé tevő öntörvényei. Arany János több évszázados irodalmi múltunk, a magyar ősköltészet és mondavilág, a népköltészet és a régi magyar költészet kínálta formakincs alapján, abból merítve teremti meg a maga egyedi művészetét. Pár évtized múlva az egészen más alkatú Ady Endrét, líránk korszakos megújítóját valósággal megigézik „dalokkal titkos” nyelvünk, népi és régi költészetünk „pompás szavai”, ritmus- és rímformái, régi századok lírai műfajai, Szenczi Molnár Albert zsoltárai, Károlyi Gáspár bibliafordításának patinás kifejezései, nyelvi leleményei.

Azt sem kell bizonygatnunk, hogy ezek a „belső” ösztönzések – úgymond – „külső” tényezőkkel, történelmi és személyes élményekkel összefonódva alakították Ady emberi, költői egyéniségét, művészetét, s hogy Ady ilyen értelemben is „hazajáró lélek” (az ő kifejezése). Újra és újra megvallja kötődését a „szent elődökhöz”, hagyományainkhoz. Híres versgyűjteményében Góg és Magóg fiaként mutatkozik be, majd mint Ond vezér, Dózsa György és Csokonai Vitéz Mihály unokája, Esze Tamás komája, Petőfi és Arany örököse.

Péter I. Zoltán Ady Erdélyben című, a kiállítást tekintve is ritka szép könyve erről a „kettős” kötődésről győz meg. Mindenekelőtt arról, hogy a mű és alkotója közé nem lehet éles határvonalat húzni, mintegy tanúsítva azt is, hogy milyen sokféle és mennyire szövevényes lehet a viszony alkotó és mű, egy korszak és az abból sarjadó költészet, tények és művészi fikció, személyes és közösségi élmények, élet és költészet között. Egyben bizonysága annak is, hogy egy-egy műalkotás, egy költemény titkainak megfejtését megkönnyítheti a versfakasztó körülmények ismerete. S közben részesei lehetünk a régi világot még őrző, de már a megújhodás szükségét érző korszak vajúdásainak. Különösképpen így van ez, ha egy olyan vallomásos, önkitárulkozó költő élete elevenedik meg előttünk, aki kora lelkiismeretének érezte magát, s aki számára a nagybetűs Én valójában a Mindent jelentette. Ez a nagy gonddal összeállított kötet egy olyan költő mindennapjairól hoz hírt, aki életét nyitott könyvnek, verseit egy „boldog-bús” sors „kikiáltóinak” nevezte. „Akarom: tisztán lássatok” – száll felénk egyik költeményéből az önmegmutatás szenvedélyes akarása.

Péter I. Zoltán jól megválogatott szakirodalom, sok-sok vallomás, dokumentum értő felhasználásával a teljes életet élni vágyó Adyt állítja elénk: a minden ósdit elseperni óhajtó Muszáj Herkulest, a szép magyar sorsot vállalót, a küzdelemben időnként magára maradót, az Istenben támaszt keresőt, a kipányvázott lelket, a halál rokonát és az élet szerelmesét, a megnyugvást hol a falu csendjében, hol a fény városában keresőt, a szerelmet sokféleképpen és nem mindig ajándékként megélőt, a világégés és a testi-lelki fájdalmak gyötrelmeit egyszerre megszenvedőt.

Életrajz és korrajz az Ady Erdélyben. Pontosabban: Ady Erdélyhez, a Partiumhoz, saját korához fűződő legbensőbb kötődéseit ténytisztelő hűséggel bemutató munka. A könyv írója meg is mondja a bevezetésben: összefoglalta mindazt, amit az Ady-irodalom és egyéb dokumentumok alapján hitelesnek talált. Mégpedig úgy, hogy személyesen is bejárta Ady erdélyi, főleg váradi színtereit.

A cím másik két hasonló kiadványt idéz fel bennünk. Az egyik (Petőfi Erdélyben) harminckét évvel, a másik (Jókai Erdélyben) huszonkilenc évvel ezelőtt jelent meg. Dávid Gyula és Mikó Imre összeállítása csaknem egy év története a huszonhatból, Vita Zsigmond a nagy romantikus író erdélyi útjaival és a belőlük ihletődött művekkel ismertet meg.

Miként Péter I. Zoltán elmondja, ez a két könyv késztette Ady erdélyi „gyökereinek”, „emlékeinek”, „vonzalmainak” feltárására. Szavaiból azt is kiérezzük, hogy könyve némiképp különbözik az előbb említett két műfaji rokonától. Érthető ez, hisz némiképp élet és mű viszonya is más. Ady a Partium szülötte, Érmindszent, Zilah, Nagyvárad, Csucsa kitéphetetlen színtereivé váltak életének, egész költői világának. Így érezte ő maga is. Ahogy egyik alkalommal olyan szépen megfogalmazta: „Innen jöttem és ide térek." És azt is tudjuk, milyen elevenen élt benne Erdély szellemi múltja. Az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című cikkében például ilyenképpen: „És Erdély látott elsőnek mélyen Európába […], Shakespeare születésének esztendejében itt ír drámát Karádi Pál […] Itt terem az első asszonyíró, azután az erdélyi Mikes Kelemen, aki megmenti tisztaságát, becsületét a kemény, de szűz és erős magyar nyelvnek századokra, Descartes Erdély révén jut keletre, Comenius Amost erdélyi asszony veszi észre. A székely balladák vetekednek ez időből a skótokkal […] Itt születik Wesselényi, Kölcsey, […] agitátora a civilizációnak, Kazinczy Ferenc."

Péter I. Zoltán többévi szívós kutatómunka eredményeként megszületett kötetének a szerző részéről is megvannak az előzményei. Nagyvárad múltjáról, építészeti emlékeiről, Ady váradi időszakáról megjelentetett kiadványainak egész sora dicséri szenvedélyes búvárkodását. Természetes, hogy (kiegészítésekkel, a legapróbb részleteket is megvilágosító adatokkal) új könyvébe is „beépítette" korábbi kutatómunkájának eredményeit.

Péter I. Zoltán kivételesen gazdag, olykor elfogultságoktól sem mentes, egymásnak ellentmondó forrásokat faggatva végezte el ezt a szerteágazó feltérképezést: a költő önéletrajzai, családtagok, kortársak, írótársak, barátok, Ady egykori szerelmeinek vallomásai, levelek, későbbi emlékezők, Ady-életrajzok, az Ady-művet méltató írások fonódnak eggyé újabb könyvében. Ady erdélyi színterei időrendben követik egymást, mégsem merev egymásutánisággal. A bölcsőhely, az ősök, a mindenkori otthont jelentő Érmindszent, a vásárairól nevezetes „poros, álmos” Nagykároly, a sorsformáló zilahi négy esztendő, a régen titkolt ambíciók megvalósulását ígérő, azokat kiteljesítő Nagyvárad, a háború borzalmai közepette menedékül szolgáló csucsai kastély (a testi-lelki fájdalmakat enyhíteni próbáló társsal): egymást gazdagítva válnak részeseivé egy európai rangú magyar költő küzdelmes életének, kivételes művészi teljesítményének. (Csak helyeselni tudom, hogy az életpálya egészébe ágyazza be – más betűtípussal – az életpálya más szakaszait.)

Mint minden ilyen jellegű vállalkozás, kérdések egész sorának megfogalmazására késztethet ez a könyv is. Mit, mennyit válogassunk a rendelkezésre álló hatalmas szöveg-folyamból? (Csak a Kovalovszky Miklós által összegyűjtött források öt vaskos kötetet tesznek ki.) Mennyire jut tér ezek értelmezésére? Milyen mértékben van mód versek, versrészletek beiktatására?

A korabeli Nagyváradnak, Ady itteni újságíróskodásának (és vissza-visszatéréseinek) szentelt fejezetek különösképpen kidolgozottak. A publicista Ady és baráti köre, a Léda-szerelem születése, a futó szerelmi kalandok, a költő lakásai, éjszakai élete, a vendéglők világa, a Szigligeti Társaság, a színház, majd A Holnap írói köre – a legjobb fejezetei Péter I. Zoltán könyvének. Bámulatos részletességgel és beleélő-készséggel vezet végig az egykori Nagyváradon, idézi fel annak utcáit, tereit, épületeit, alakjait, az irodalomhoz akkor még hozzá tartozó mulatóit.

Érthető, hogy egy életrajzban csak módjával kaphatnak helyet a művek, Ady költeményei, publicisztikai írásai, novellái. Én mégis szívesen olvastam volna több verset (vagy csak versrészletet) az ősökről, a szülőföldről, a második otthont megidéző írásokból (pl. Wesselényi-élményéről). Az újságírói világban járatos szerzőnek sikerül elevenné varázsolni az egykori vidéki szerkesztőségek hangulatát, megvillantani Ady hírlapírói működésének korszakos jelentőségét. Úgy vélem azonban, nem ártott volna Ady-cikkek sűrűbb megidézésével még elevenebbé tenni ezeket a körülményeket, ezt a közeget.

Nem zárkózik el Péter I. a vitára késztető, nem egyszer már-már megkövesedett állítások megkérdőjelezésétől sem. Jó példa erre az Ady és Léda megismerkedésének kiderítése vagy akár a nagy vihart kiváltó Ady-cikk, A Duk-duk affér megközelítése. Ez utóbbihoz mégis fűznék pár szót. Jól látja a szerző (sok irodalmártól eltérően): Ady az írás lényegét valóban nem vonta vissza. Éppen ezért, Ady magyarázkodó szavai mellett idézni lehetett volna ezeket a sorokat is: „Se Balassinál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magamat. Különben is régen tisztázott dolog, hogy a modernek roppant szolid emberek: a jövendő klasszikusai. Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet s most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat."

Pontos képet nyújt a szerző a modern magyar irodalom olyan korszakos vállalkozásáról is, mint amilyen A Holnap írói csoportosulás volt a század elején. Legfeljebb azt mondhatnám: ilyen irányú ismereteink még árnyaltabbá válhatnak, ha A Holnap antológiát szerkesztő Antal Sándor Ady és Várad című könyve megjelenik. Ez a visszaemlékezés évtizedekkel ezelőtt, a pozsonyi Magyar Újság 1937-es évfolyamában (folytatásokban) látott napvilágot, ezért a szakmabeliek sem igen tudtak róla. Most, a budapesti Széchényi Könyvtárban őrzött kézirat alapján, a Madách Irodalmi Társaság kiadásában – Andor Csaba jóvoltából – könyvként is elérhető lesz.

Ady vonzásában – írtam könyvismertetőm élére. Írhattam volna ilyen címet is: Ady – egy korszak vonzásában. Péter I. Zoltán ugyanis nemcsak a költő-fejedelem világának avat részeseivé. Könyve kor- és kultúrtörténeti kalauz is.

Kolozsvár, 2004. február 20.

 

Kozma Dezső