Gittai István

Teniszpályányi városom

 

Hetvennégy nyarán saját lakásunkba költözhettünk, a Múzeumkert szomszédságába. Ahol is valóságos teniszparadicsom üzemelt, Nagy Bálint edző és két fia, Zoltán és László jóvoltából. Mivelhogy kéznél volt e sportlétesítmény, hát odakaptam, s huszonnyolc éves fejjel odaálltam falazni, miként a hat-hét éves gyerekek. Fölöttébb röstelltem a dolgot, mármint azt, hogy számtalanszor a labda mellé ütök, így aztán inkább egy órával hamarabb keltem, s a tervezőirodába indulás előtt naponta kimentem ütögetni. Amint virradt, úgy jöttek az első fecskék. Zoltán hajnali teniszórákat adott tehetős orvosoknak. Miközben pattogtattam a labdát a fal mellett, odafigyeltem a szomszédos pályára is. Fél szemmel próbáltam ellesni mindazon mozdulatokat, amelyeket Zoltán tanítványának mutogatott. Róla tudni kell azt, hogy a hetvenes–nyolcvanas években az ország egyik élvonalbeli teniszezője. Néhány hónap után már egészen elfogadhatóan ütögettem, a következő évadban pedig beiratkoztam a pályát bérelők táborába. Így aztán heti két alkalommal állandó partnereim is lettek. A nálamnál harminc évvel idősebb Hermann Lali ügyvéd (aki időközben eltávozott), Sipos doktor, az ideggyógyász (aki jó ideje abbahagyta a játékot), László Jocó klarinétművész és felesége, Stádi (akiket a nagy kivándorlási hullám a nyolcvanas években Németországba röpített), az elektromérnök Gyarmati Matyi (aki Izrael és az Egyesült Államok után Magyarországon állapodott meg), Szabó Géza közgazdász (akiből időközben nagyváradi bankigazgató lett), Tóth Mária Magdolna, csoportunk legelegánsabban teniszező hölgy tagja, Bálint bácsi egykori tanítványa (aki jelenleg Szombathelyen él) és Novelli Anikó asszisztensnő (aki a teniszezés mellett rendszeresen bridzsezett is). Váltakozó felállásban hatalmas páros csatákat vívtunk. Egy-egy határeset-poén kapcsán hosszan és vérre menően elvitatkoztunk. Ámde amint a meccsnek vége lett, civilizált módon megköszöntük egymásnak az egészségünket szolgáló játékot, s nemegyszer pohár sörrel is leöblítettük a parti szomját-hevét.

A teniszvarázs mintegy másfél évtizedig eltartott. Talán még ma is püfölném a labdát, ha térdízületeimben meg nem jelennek a kitartó fájások. Kilencvenegyben szegre akasztottam a teniszütőt, s azóta csak sóvárgó nézője vagyok e gyönyörű és egyáltalán nem könnyű játéknak. A tizenöt évnyi salakpálya-szerelem jótékonyan csapolta, zabálta fölös férfienergiáimat. A remekül karbantartott vörös salakon órákra feledhettem ama való világot, kommunista gettót, amelybe beleszülettem. Gettó, amelynek végét minden idegszálammal akartam, áhítottam. Szinte már csakis azért írtam újabb és újabb verseket, hogy sürgessem a szabadság eljövetelét. Az 1990-ben megjelent Mennyi, mennyi levegőre című kötetem verseinek zöme csakis ezt sugallja. A Szekeresdi című versemet azért is idézem, mert 88-ban, a vers megszületésének évében köntörfalazás nélkül kimondom, hogy: emberek, most ez és az a teendő! A vers pedig: Mindenekelőtt: / kontár kezéből / a gyeplőt kivenni. / Trombitarakománnyal / tapodtat se tovább. // Tengelynek kenőcsöt, / lónak abrakot, / tátongó kátyúba / sürgősen kavicsot; // és újraindulni azután. Amikor ezt a verset is felolvastam Tolnay Tibor barátomnak közös műhelyünkben, felnézett a mennyezetre, majd pedig visszaeresztette tekintetét az asztalon levő telefonkészülékre. Ekkoriban én, mint korábban már írtam volt, fütyültem a lehallgatásokra. Az általános elégedetlenségnek már akkora hullámverése volt, hogy nevetségessé vált bármi irhát mentő pipogya cselekedet. Hiszen tisztességes embernek akkorra már nem volt se félni-, se vesztenivalója. Nyolcvankilenc tavaszán írom: Az alagút vége az ott. / Nem lehet már elorozni. / Készülj az örömre rigó, / muszáj kivonni torkod, / szárnyad a gémberedésből. A verset pedig így fejezem be: Méhek, madarak, / virágok, bogarak jönnek felszabadultan. / Övék a lég, a szín, a mámor. / Mintha Petőfi szavalna. (Tavaszi olvasatok) Akárhogyan is olvasom: ez bizony a forradalom előérzete. No persze nem éppen azé a forradalomé, amelyet Romániában néhány hónappal később véghezvittek. Az inkább szerecsenmosdatás meg az ördög angyallá pingálása.

Kicsit visszakanyarogva a teniszhez és a szelídebb, érzelmesebb pillanatokhoz: teniszpartnereim legbecsesebbike, Anikó – azaz Noan, ahogyan becéztem –, akibe úgy belecsábultam, mint egy tizenéves kamasz, testem-lelkem nyitjának tudója lett. Ha fáztam, betakart, pulóvert kötött nekem, ha meg hőségtől tajtékozva futottam be hozzá, hűs fürdővízzel bizsergette a bőrömet. Öleléseiben feloldódtam, öleléseimben elernyedt. Mérlegünk adok-kapok serpenyői egyensúlyban álltak. Szóval: eladdig nem tapasztalt partneri közvetlenségben éltünk. Aztán egyszer csak, ahogyan ő mondta, itatni kezdte az egereket. Egészen magáénak akart. Ezt én nem vállalhattam, nem tehettem, hiszen érzelmeimnél a gyerekeim előrevalóbbak voltak. Svédországba való disszidálása pontot tett kapcsolatunk végére. Ő szülni akart, anyává lenni. Igazi nő számára ez a legszentebb dolog. Hallom, hogy ez ott fenn északon végül is megadatott neki. Bimbóbabona, delejdalaj című könyvemben, a Kör természetrajzában még egyszer felidézem magamnak őt. Ekképpen: Teniszpályányi városom, / tövistelen honom, / az voltál, az: / négyévnyi labdaröpte, / és pulóver trópusa. // Csak tudnám, hogy a kör tökélye / miért oly be- és kizáró? / Fenyőág, szál napraforgó, / maroknyi akáclevél az, / ami még felmerül. / S a tébolyda kívül / egy mosollyal áttörölve. // Csak azt tudnám: / a befejezett mondat / mitől oly megkövült?

 

Gittai István költő, újságíró (Tóti,Bihar m., 1946). 1990-től 1991-ig
a Kelet–Nyugat, később a Bihari Napló munkatársa. Számos vers-
és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.