prózapályázatunkra érkezett

Oláh József

Az öreg, avagy Ki tudja? Talán még tart a varázslat!

 

Mindig szívesen hallgattam az idősebbek néha nem mindig valós „igazmeséit”, amiket vagy hallottak valakitől ők is, vagy akkor találtak ki helyben, esetleg (és ez ritkább) átéltek.

Vonzott az a titokzatos világ is, amit megálmodik néhány ember, akit az egyszerű, szürke megélhetés után rohanók „szegény bolondnak” neveznek. S gyakran nem is adják fel a valóság kedvéért! És ha e kettőt kellőképpen és elég sikeresen vegyíti össze a „szerencse" (?), akkor, kis szépítéssel, már egy elég jó emlékíróval állunk szemben.

Kálmán esetében csak egy volt nagyon igaz: az öregség.

Amióta az eszemet tudom, mindig nagyon öreg volt. Nagyon öreg és szívet dobogtatóan sejtelmes, sehová sem való, de mégis szinte mindenütt jártas. Senkinek sem ártott, senkit sem bántott, de mégis féltünk este elmenni a félig romos kunyhó előtt, amiben meghúzódott. Még nappal is visszafojtottuk (mi, gyerekek) a lélegzetünket, ha elmentünk a háza előtt. Megszámoltuk, hány lépést tettünk meg, hogy miután elhaladtunk, gyorsan visszaszámoljunk ugyanannyit. Nem tudtuk, miért, de mégis mindenki így tett. Mindenikünk különbözőképpen képzelte el a Kálmán kunyhójának belsejét, de egy szerényebb boszorkánykonyhánál alább senki sem adta.

Azért néha bátorságot vettünk magunkon és kihallgattuk, amikor a patikában próbálta „elbűvölni” a patikusnét egy üvegcse karmolszesz erejéig. Ilyenkor általában az volt a válasz: „Kálmán, nem adok, mert megint megiszod, és az árt! Másnak meg használna. Más betegnek, aki igazán beteg."

„De hát patikárius kisasszon, én olyan nagyon beteg vagyok, hogy na! Ni a kezem, ni a lábom, hajh, meg a derekam is úgy fáj, meg itt a gyomromnál is… Aggyon mán, na. Igazán ez lesz az utolsó, vagy ha nem is, nem sokáig kell mán nekem karmol. Addig meg a lelke üdvösségire…” – és így tovább addig, míg végül megkapta a kis üveget. Ilyenkor tudtuk, nem kell félni tőle, mert nem tud varázsolni.

Mindig motyogott magában, de ha észrevette, hogy gyerekek vannak a közelében, mindjárt érthetően, értelmesen kezdett beszélni. Továbbra is magában, de érthetően: „Hát meginnám én a jó kisüsti szilvóriumot is, de kinek van rá pínze, meg úgy is túl erős az mán az ilyen vénembernek.” Vagy: „Haggyad, Kálmán, mert mások is hagyták, mégsem éltek száz évig. Mégis kerekre érett az alma, pedig a Marozsán Mihály mennyit erősítgette, hogy az orosz tajgában, Szibériában akkora a hó, hogy az ember addig halad bele, ameddig kétágú. Hát én a télen is majdnem belevesztem a hóba. Meg a hidegibe."

Nem tudta senki, hogy honnan van pénze azon a pár lejen kívül, amit teafűből és gyümölcsből árult a hetipiacon. De majdnem mindennap ott ült a falu vegyeskereskedésének lépcsőjén a nyitásra várva. Bement, szétnézett és kiment.

Ilyenkor, nyitás előtt, meg lehetett szólítani, és a legkisebb kérésre is azonnal mesélni kezdett. Mindig azzal kezdte, hogy ő már járt Amerikában is: „Hej, gyermekem, én akkor vótam Ámerikában, mikor fotbaloztam. Én álltam a kapuban. De akkor még nem vót annyi ótó meg vonat, osztán biciklivel kellett menni. Mentünk is egy hétig megállás nélkül úgyannyira, hogy felmelegedett pirosig a kerék. Tudod, ott, ahun forog. Amikor meg át akartunk menni a Dunán, a vízben megedződött, oszt nem akart tovább forogni. Onnan gyalog kellett menni. Vót egy olyan laptánk, hogy kilenc bivaly bűribűl varrták. De legény is kellett legyen a talpán, aki avval fotbalozott.”

Ha alábbhagyott a mesélőkedve, egy-egy kis kérdés, és már mesélt is tovább. „Úgy fotbaloztunk, hogy kirúgtam a laptát, de úgy, hogy amíg leesett, meguzsonnáztunk, meg aludtunk is egy jót. Mikor leesett, gól vót, oszt nyertünk is.” Vagy máskor olyan csudálatos dolgokat mesélt, amik nagyon emlékeztettek a mesekönyvekre. Mi azért szívesen hallgattuk őket a varázsszünetekben. „Hát, gyermekem, én jártam egy olyan országban, ahun akkorák vótak a míhek, mint a fejed.” „És a kaptárak mekkorák voltak?” – kérdezte meg egyszer egy gyerek. „Hogyhogy mekkorák? Hát rendesek!" „És hogy fértek bele azok az óriási méhek?" „Á, fiam, te mán túl okos vagy, de figyelj csak! Egyszer, amikor a világot jártam, láttam egy olyan mély kutat, hogy a nyeletlen baltát is kétszer kellett megvágni, hogy leessen a fenekéig. Oszt abbúl a kútbúl csak fekete emberek ittak. De tudod, mért nyeletlen? Mert úgyis kirothadt vóna a nyele!"

Az ilyen mese-varázsszüneteket az üzlet kinyitása szakította félbe, és utána már ismét félni kellett Kálmántól. Vagy ki tudja? Lehet, hogy nem is kellett volna, csak így volt szokás.

Különben mindenki becsületes embernek ismerte. Egyetlenegyszer történt meg, hogy lopáson kapták. Ez ősszel történt, amikor javában folyt a szőlőszüret. Nem messze a Kálmán házától állt a kocsma. Itt meg-megálltak a szőlővel megrakott szekerek, és a gazda fizetett egy-egy féldeci áldomást a fuvarosnak. Az egyik fuvarosnak hosszabbra sikerült az áldomás, és mikor kijött a kocsis, rajtakapta Kálmánt, amint két fürt szőlőt tett a kis vesszőputtonyba, amit mindig magával hordott, ha a mezőre ment.

„Te, Kálmán! Teszed vissza azonnal azt a szőlőt, mert mindjárt adok egy kocsispofont visszakézzel, hogy korcig szarod azt a trottyos gatyádat!” – kiáltott rá.

Az öreg nem mondott semmit, csak ránézett a kipirult arcú kocsisra, aki már gyűrte is az inge ujját. Még a motyogást is abbahagyta, hátat fordított a nekihevült embernek, és szép lassan, nehogy összetörje a fürtöket, visszarakta a kádba. Aztán lassan elballagott. A kocsis aznap leesett a szekérről és eltört a jobb keze. Nem lehetett tudni, hogy Kálmán átkozta-e meg, vagy csak az áldomás volt az oka a balesetnek. De a kocsis attól kezdve kerülte Kálmánt.

Ajándékot sohasem fogadtunk volna el tőle, igaz, nem is kényeztetett bennünket. Mindössze egyszer vagy kétszer akart adni valamit.

Egy délután, a bolt kinyitása előtt rejtelmesen, csendben, motyogás nélkül érkezett meg törzshelyére, az utolsó előtti lépcsőfokra. Nem szólt semmit, csak kitett elébünk a földre egy megsárgult kartonlapot, amire a következő szöveget írták valamikor fekete tintával és gyönyörűen mintázott betűkkel:

„Kert legyen az életed / Benne boldogság a föld / S a boldogság földjén / Te legyél az örökzöld."

Már teljesen kifakult, megszürkült az írás, azonban még így is látszott, hogy mesteri kéz műve.

„Ezt úgy becsüljétek meg, hogy Marozsán Mihály adta nekem, amikor születtem. Nekem mán nem kell, mert bejártam az egísz világot, oszt a fogam is gyengül ahhoz a maradék kis száraz kenyírhez. Kár lenne az emlékír."

De persze senki sem merte felvenni a Kálmán ajándékát. Ki is vállalta volna, hogy egy esetleg elvarázsolt papírlap gazdája legyen! Mikor látta, hogy nem veszi fel senki, ismét elkezdett motyogni magában, vett egy tűt az üzletből és kitűzte a lapot a korhadt utcaajtófélre. Talán remélte, hogy majd csak elveszi valaki. De onnan mégúgy sem mertük levenni. Az esők eláztatták, a nap kifakította, de a lap ott szakadozott darabokra. Nem vette le senki.

Amíg a lap ki volt szegezve, Kálmánt egyszer sem lehetett látni a boltajtó előtt üldögélni. Pedig nem volt haragudós természete. Ha a kis üveg karmolszesz megtette hatását, még dudorászni is lehetett hallani. Mindig ugyanazt a kesergőt, amit talán csak ő tudott elejétől végig, és amit… „még Marozsán Mihálytúl tanultam. Még az is lehet, hogy ű csinálta, mert ugyibár kinek jutott vóna eszibe a Sötítkútrúl nótát írni, mikor ez itt van ennek a falunak a határában”.

„A micskei zöld erdőben van egy kút, / Oda vezet egy virágos gyalogút. / Forrás vize hegyek közül, kövek közül csordogál, / Tölgy árnyában egy bús árva sírdogál. // Mivé lettél, szép Sötétkút, előttem, / A sok vihar összetört már egészen. / Így lett hát az én szívem is összetörve végtére, / Megsebezte egy hűtelen szerelme.”

Ritkábban még egy katonaindulót is dudorászgatott. Inkább csak dallama volt, mint szövege.

Szívesen járta az erdőt-mezőt kis vesszőputtonnyal hátán. Teafüvet, gombát, elhullott gyümölcsöt gyűjtött. Egyszer furcsa dolog történt. Úgy találták meg puttonya mellett fekve, segítségért kiabálva. A két lábát a nyaka közé rakta! Miután az orvos néhány görcsoldó injekció segítségével sikeresen kibogozta az öreg végtagjait, elmesélte, hogy „míg a világot jártam, láttam olyan kicsi, sárga öregembereket, akik a nyakuk közé rakták a lábukat, oszt úgy gondolkoztak. Azt mondták, jólgáznak. Gondoltam, meg kellene próbálni nekem is. Felrakni csak sikerült, levenni mán nem, mert úgy összerántott a görcs, hogy azt hittem, ott gebbedek meg. Hűh, szent szütyő! Még szerencse, hogy arra járt az a rendes ember, oszt felrakott a szekerire”.

Az öreg jógakísérletét sokáig nevették a faluban, ez azonban őt egy cseppet sem érdekelte. Talán másnap már el is felejtette, mert néhány nappal később, iskolából hazafelé menet találkoztunk vele, amint hazafelé ballagott a mezőről puttonnyal a hátán. Már messziről észrevehetett bennünket, mivel letette a puttonyt és kivett belőle egy maréknyi cseresznyét. Tudta, hogy tőle nem fogadnánk el, ezért letette a járdára és elindult felfelé a közeli sikátoron. Mi persze varázslatot sejtettünk a dologban, és továbbmentünk anélkül, hogy ránéztünk volna. Annál inkább sandítottunk az öreg után. Láttuk, hogy pár méterre megáll, figyel bennünket. Erre még jobban szaporáztuk lépteinket. De a kíváncsiság nem hagyta, hogy továbbmenjünk anélkül, hogy tudnánk, mi lesz a cseresznyével: felrobban-e szemenként vagy marólúggá olvadva lyukat mar a járdába. Csak annyi történt, hogy Kálmán előjött a sikátorból és elkeseredetten összetaposta az egészet.

„Biztosan valami férgekké varázsolta őket és most mérges, hogy nem sikerült a kelepcéje” – nyugtáztuk elégedetten továbbmenve. Még néhány napig látszott a fekete folt a járdán. Azonban mi arra is vigyáztunk, nehogy véletlenül rálépjünk. Ki tudja, lehet, még tart a varázslat!

A felnőttek nem féltek úgy Kálmán varázslataitól. Lehet, azért, mert nem ismerték az általunk olyan szépen elképzelt boszorkánykonyháját. Vagy az is lehet, hogy féltek, csak nem mutatták nekünk, gyerekeknek. Mindenesetre amikor a régi faoszlopokat cserélték új, betonból készült villanyoszlopokra, az ebédszünetet tartó munkások odahívták magukhoz. A kínálást azzal hárította el, hogy ő már ebédelt, de olyan finomat, hogy „a kiskirályok sem esznek mindennap olyat. Aki nem éhes, nem is tudja, milyen jó a fekete eper ebédre finom, friss kútvízzel."

„Te tudod, Kálmán!"

„Isten áldjon meg a jóindulatotokért. Én most megyek, oszt felveszem a…” – és bement a kunyhó udvarába tovább motyogva. Kis idő múlva már a puttonnyal a hátán ballagott a faluvég felé.

Az idő telt. Mi, gyerekek felnőttünk, elkerültünk különböző helyekre, iskolákba. Én is egyre kevesebbet voltam otthon: líceum, bakaság stb. Kálmán, a bűbájos öreg valahogy kimaradt az egészből. Talán el is felejtettem.

A minap arra jártam, ahol a Kálmán háza állt. Felszántották a telket. Kövéren zöldell rajta a tengeri.

Kálmán? Nem tudom, hová lett. Meghalt? Vagy az is lehet, hogy továbbment egy másik faluba mesélni, varázsolni…

„Jó pihent, kövér főd, szíp rajta a tengeri!” – mondják az emberek a telekre. De ők nem tudják, vagy csak nem akarják a gyerekek előtt mutatni, hogy még tart a varázslat… Talán?!