Gittai István

Gittai István költő, újságíró (Tóti, Bihar m., 1946). 1990-től 1991-ig a Kelet–Nyugat, később a Bihari Napló munkatársa. Számos vers- és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.

Jó napot, Ady úr!

Mi, Ady-körösök, Váradról egy-egy irodalmi est erejéig ki-kiruccantunk vidékre: Szalontára, Mihályfalvára, Margittára, Szalacsra, Érkeserűbe, Tótiba s távolabbra. Temesvárra, Aradra, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra és Nagykárolyba is. Sőt, Ady Endre születésének századik évfordulóján, 1977. november 22-én néhányan: Varga Gábor, Tőke Csaba, Kőrössi P. József és jómagam még Érmindszenten is ott voltunk. Öregemberesen töpörödöttnek tűnt az Ady-szülők kúriája, igénytelen sárfészeknek a falu, a bozóttal benőtt temető pedig hű tükre a helybeliek lelkületének. A centenáriumon számomra csupáncsak Kányádi Sándornak sikerült lélekemelőt produkálnia. Emlékezésének rítusa, sodrása, bátorsága és költőisége olyannyira megfogott, hogy Váradra hazatérve Holnapvédelem címmel verset írtam, a cím alá pedig odaróttam: Ady százéves élete. A verset frissiben felolvastam az Ady-körben, és bekerült az 1978-ban megjelent Szeszélyes galopp című második verseskötetembe is. Olyan áron, hogy Mandics György szerkesztő baráti tanácsának engedelmeskedve három helyen „hangtompítókat” építettünk be a versszövegbe. Mai fejemmel úgy látom, hogy a szóban forgó vers eredetijétől, miként a módosított változatától sem igazán lehet hasra esni. Hadd következzék mégis az eredeti változat, úgy, hogy zárójelben azért odabiggyesztem a szerkesztő óhajtotta módosító szavakat is: I. rajtam a málha a rozsdakereszt / rajtam rajtam rajtam a jel / a tűrés áldott szolgasága (olajága) / rajtam a riadótlan / alattomos álnok / testi zsarátnok / rajtam a málló beázó / szóhagyaték / rajtam a jelen / minden porbahullása / minden jövőbevacogása / rajtam az üszkös mag / konok csiraláza / rajtam a kétségbeesett akarás / lármafa lángja / rajtam van mert rajtam / rajtam a sor élni / kibírni odázni alatta / az összerogyást // II. ha csapdát és vermet lopnak eléd / és ünnepelned kell a verést (mesét) / ha becsapnak és jégre visznek / szemfényvesztő papjai a rendnek (a víznek) / te szólj úgy miként azt lehet / licitáld felül merszedet / süsd bélyegződ ahol éred / bús győzelmes vereséget / az életért igenis lehetsz / réme szörnye vakmerője / a holnapvédelemnek.

E vers utóéletének egyik mozzanatát talán nem érdektelen felidézni. 1999. január 27-én, Ady Endre halálának nyolcvanadik évfordulóján váradiak egy csoportja, Tőkés László püspök társaságában, a déli órákban ellátogatott a Kerepesi úti temetőbe, hogy fejet hajtson a költő sírjánál. Az aznap frissiben lehullt hóban egyetlen lábnyom sem jelezte, hogy előttünk járt volna ottan valaki. Hát jöttünk mi, váradiak, hogy emlékezzünk, hogy elsőként nyomot hagyjunk a szűz hóban. A Veres Pálné utcában a múzeummá lett néhai Ady–Csinszka-lakást is megnéztük. Ott hívta fel figyelmemet Barabás Zoltán a hálószobában lévő nyoszolya rövid voltára. Azt is tőle hallottam, hogy a nem éppen daliás termetű Ady valójában soha nem fotóztatta magát álló alakosan. Hiúságból, minden bizonnyal. Számomra kétségkívül illúziórombolóan hatott a szinte gyermekágynyi méretű bútordarab. Megismétlődött ama költővel és termetével való szembesülés, amelyet Nagy László kapcsán a hetvenes években a pesti utcán egyszer már megéltem. A dübörgő hangú, erőteljes férfit sejtető versek mögött egy alacsony, bottal bicegő, törékeny lény lakozott. Adyval kapcsolatosan épp a temetői zarándoklatot követő napokban írtam volt egy araszosat, Földön heverő kődarab címmel. Ezen rövid írásom ihletettségét, sodrását mintha valami belső hang diktálta volna. Mint valami Istentől való üzenetet a középkori szerzetesnek, úgy nekem is csak le kellett írnom: A belső hangra, én mondom, érdemes hallgatni. Ha másért nem, hát azért, mert makulátlan a csobogása, és értelmében szemernyi hátsó szándék sincsen. Ez a hang úgy bukkan fel, mint a szabad levegőre vágyás, mint a madarak megirigyelése. S egyszeriben úgy tűnik: bármi elérhető. De még mennyire! Kinyújtom a karom, s a madár rászáll. Befordulok a sarkon, s ott van a hivatal, amit keresek. Rácsapok a térdemre, s kedvenc lovam nyeri a futamot. Csupa sikerélmény, mely nekem terem. Hát ezért is forszírozom és hangoztatom én az odafigyelést a belső hangra. Meg másért is: a rejtett összefüggésekért. Például: szépasszonnyal álmodtam ma hajnalban, s az éppen nyolcvan esztendeje távozott Ős Kaján visszanézett énrám váteszien mosolyogva. Értettük egymást. Én a visszanézését, ő meg az álmomat. Én a szeme alatti életes árnyékot, ő meg a bennem megszólaló belső hangot. Ami nekem még szövevényes, bonyolult, az számára már egyértelmű és egyszerű, mint a földön heverő kődarab.

A nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum előtt álló szobor mellett ha elhaladok, a huszonéves poétának, zsurnalisztának, Ady Bandinak fennhangon köszönök. Nem annyira a kőszobor, mint inkább az életstílus, ahogyan váradi újságíróként égte s írta mindennapjait, nos, azért tiszteletreméltó ő számomra. Dukál neki a jóreggeltem, jónapotom, jóestétem, jóéjszakátom. Akkor is, ha süt a nap, és akkor is, ha esik, ha fúj.