Follinus Anna

Follinus Anna (1984) a Budapesti Osztrák Iskola diákja. Versei díjat nyertek nemzetközi pályázatokon, valamint megjelentek a Holdfény utca tizenhat (2000), Kövek szülnek virágot (2002) című antológiákban és a Mozgó Világban.

Üres éj

 

Soha nem jön időben. Alázd

magadat, s aki vár, te legyél.

Nem akarna veled szorosan-

ölelést, kötelék-karokat,

csak a perc örömét. Csak a fényt.

Emelek magasabb falakat,

be ne érj ide már, ha megütsz.

Egyedül te maradsz – üres éj.

 

 

Két sor

 

Nem kezdenék már el semmi újat,

Csak befejezném a félbehagyott múltat.

 

Levegőt ugye adsz?

 

Zuhogó zivatar beszorít

maga szőtt sürü fátyla alá.

Szomorú hazaút közeleg –

sietek befogadni a fák

üdezöld szigetét. Levegőt

ugye adsz, ha a távoli ház-

sokaság szorosan betemet?

Ha a volt te leszel, s az a vagy.

 

 

Párizsi anziksz

 

1

Találkozás Mantegnával

(Az Eldugotthoz)

Falrepedés hova űzött?

Átsuhanó folyosóra

ő vezetett: bokaszárnyú

férfialak. De előtted

nem taposott le mohó em-

bertömeg – ott Mona Lízán

ámul a vak szem! –, igézhetsz!

2

Szajna fölött

(Hommage a Chagall)

„Vízcsobogás ha nem ébred

hajnali zöld szobavásznon,

épp oda indulok akkor! –

Szajna fölött lila házon

kecskemesét ugye hallgatsz?

Én odafönn sose fázom!

Ráhajol árva fejemre

holdkarikástul az égbolt.

Olvad a húr hegedűmön,

s kiskakasom jön, a régvolt.

Átemelődöm, el innen –

Elragyogok, tavi fényfolt!”

3

Michelangelo haldokló rabszolgája

„Behunyt szemem ha fáklya-Napba forr át,

»feléd vivő utam« aranyszalag. Mást

keresnem úgysincs: szabad hegyek ormát,

kitárt ölét, hol ég mutatja. Csak lásd:

teremt, ki így szeretni képes – Isten

nem ostoroz, ha végre elébe érsz.

Lég testébe olvaszt, te vagy csak itt, benn,

teljessé válsz, aki nem voltál egész.

 

 

Nem élek már »a test burkába zártan«.

Lelkem időtlen gyönyörökre feszül.

Elfagyott években csak erre vártam

s most elém tárul oly hihetetlenül.

E szép világ nagy s mély álomba szédít.

»Ne kelts föl hát, s ó! csendesen beszélj« itt.”

4

San Romano-i csata

(Uccello festménye előtt)

A köd állta el útjukat. Öt

hete már hadi sátraikon

szomorú unalom nehezült.

Aki más utakat keresett,

belefúlt, sehová se jutott.

Fagyos álmaikon sürü vér

feketéllt. Ha a vért lekerült

deli vállairól, az a bűn-

tudat akkor is ott lebegett

a vezér sebes arca körül.

Örömet nem adott csata, győ-

zelem illúziója; ki nyer-

het a holtak alakja fölött?!

Oda visszaügetni ahon-

nan elindul a bűnsorozat?!

Ugyan, állj meg! Az éjszaka bár

sebesen tovatűnik, a lep-

le alatt cselekedj: menekítsd,

aki még szivet őriz a bor-

da mögött; ami volt, elereszt,

ha te érte kinyúlsz. Gyere, trom-

bitaszó-feledés, csatazaj-

csitulás. – Csivitelve leszáll

a pacsirta, s a néma vidék

tied, élet! A hangja a fény.