A hangok egyenjogúsága

Valahányszor komolyzenéről esik szó, az ember hajlamos kizárólag annak a néhány száz évnek a zenéjére gondolni, ami az ún. nyugati zenekultúrát öleli fel a barokktól a késő romantikáig, mindarra, amit Bachtól Brahmsig talán tonális európai zenekultúraként emlegethetnénk. Ez a komolyzenéről alkotott kép valahol az impresszionizmus és neoklasszika határán elhomályosodik. Mindaz, amit a huszadik század második fele hozott a zenében, talán jogtalanul örvend kisebb népszerűségnek. Igaz, ez már egy olyan periódus a zenetörténetben, amelyet számtalan egyéni próbálkozás jellemez egy új hang keresésében, amit egyesek a zene teljes eszköztárának újrateremtésében látnak, mint például Stockhausen, Edgar Varése vagy Pierre Boulez.

Itt és most egyetlen ilyen egyéni hangról szeretnék pár szót ejteni. Szeptember 5-én volt 11 éve annak, hogy az amerikai John Cage eltávozott az élők sorából. Az ő zenéje néhol nemcsak hogy nem „komoly", de egyes kritikusok úgy vélik, nem is zene. Az a szabadság, amivel gondolkodni és alkotni mert, fenekestől felfordította a zenéről és egyáltalán a művészetről alkotott elképzeléseket. Mind a zeneműről alkotott formai és tartalmi nézetei, mind pedig az eszközök, melyekhez a komponálás során nyúl, egy mindenre nyitott felfedezőről, egy örök kísérletezőről árulkodnak, akinek gondolatait frissen szövi át a humor. Mindazonáltal elektronikusan gerjesztett hangjai vagy a zenekeltésre lehető legalkalmatlanabb tárgyak zenei felhasználása – újságpapírok, konzervdobozok, fékdobok, a zongorahúrok közé gondosan illesztett csavarok vagy dörzspapíron huzigált tüskés faágak – sokszor elviselhetetlen és hallgathatatlan hangzásegyveleget produkálnak, de ötletei mindezt felülmúlják.

Egyik, számomra legkedvesebb darabját, a 4 perc 33 másodpercet (4’33") valamikor a nyolcvanas évek derekán mutatták be Budapesten. Cage maga is járt Magyarországon 1986-ban, Szombathelyen, ahol az évente megrendezett zenei fesztiválokon mai napig is lelkes előadók tolmácsolják darabjait, többek között Kocsis Zoltán és az Amadinda ütőhangszeres csoport. A budapesti bemutatón Kocsis játszotta a 4"33"-at, vagyis hogy nem is játszotta, mivel ez az opus egy ún. silent piece (csendmű), ami négy és fél percnyi csendből áll, és ami a maga idejében, 1952 augusztusában a woodstocki ősbemutatón elég tekintélyes botrányt okozott. Előnye, hogy bárki, bármilyen hangszer-kombinációban előadhatja, mindössze annyit kell tennie, hogy a darab ideje alatt nem kell megszólaltatnia egyetlen hangszert sem. Cage az aleatória lelkes képviselője lévén, ezzel egy olyan darabot gondolt el, ami teljesen átadja a helyet a környezet hangjainak. Az aleatória véletlent jelent, az ilyen, ún. aleatorikus zenében, kisebb vagy nagyobb mértékben előreláthatatlanok a zenei események, ezzel a komponálás egy része az előadóra hárul, ami némileg megkérdőjelezi az eredeti szerző jogosultságát, másrészt ezzel a módszerrel a szerzőnek vállalnia kell a kockázatot, hogy esetleg saját alkotását képtelen lesz a puszta hangzás alapján felismerni. A csendmű egy olyan zenei esemény vagy előadás, aminek során nem kell rápisszegni a körülöttünk zajongókra, hogy hallhassuk a zene üzenetét, itt a mi pisszegésünk vagy suttogásunk is részévé válik a darabnak. Mindez teljesen előreláthatatlanná teszi a mű történéseit. Ugyanakkor egy rendkívül fontos felhívás arra, hogy elgondolkodjunk a zene és talán életünk egyik legnélkülözhetetlenebb elemének, a Csendnek a jelentőségén. Csend, ami nélkül zenei értelemben nem léteznének elkülöníthető frázisok, hangok, momentumok és a végső csend, ami a buddhista Cage értelmezésében a megvilágosodás, az egyesülés az univerzummal, mindennek a megértése, a teljesség. Lám, mindehhez csak egy kis csendre van szükség, hogy megálljunk és elgondolkodjunk. Cage-et ugyanakkor motiválta ennek a kísérletnek a létrehozásában az is, hogy bebizonyítsa, a gyakorlatban nem létezik abszolút csend, mindig van valami hallanivaló, ahogyan nincs üres tér, úgy nincs üres idő sem, a dolgok történése az, ami az időt folyóvá teszi.

John Cage egy olyan nyugati gondolkodású ember, akit megérintett a keleti filozófia, vallás. Ez tükröződik abban is, ahogy a hangokhoz viszonyul. Arnold Schönberg sokszor a szemére vetette, hogy soha sem válik belőle rendes zeneszerző, mert képtelen elsajátítani az ellenpont és összhangzattan szabályait. Cage később erre a momentumra visszaemlékszik önéletrajzi írásaiban, és ennek kapcsán tisztázza is szándékát, miszerint az ő alkotómunkája nem pusztán a zenei hangok felhasználására és az összhangzattan szabályainak betartására korlátozódik, hanem a teljes hangtartományra irányul, beleértve a legkülönbözőbb zörejeket is, és persze a csendet. Talán ez a „hang-egyenjogúság" jellemzi leginkább zene-, élet- és emberszeretetét. Ahogy minden élőlényben ott lakozik Buddha, úgy számára minden egyes hangban ott lakozik a zene lehetősége, nem tesz tehát különbséget ezek felhasználásában, legyen szó akár oroszlánbömbölésről, egy körfűrész hangjáról vagy akár egy hegedűn megszólaló tiszta kvintről. Persze mindez nem azt jelenti, hogy elvtelenül, stílustalanul komponál. Életének, munkásságának megvannak a részben jól elhatárolható korszakai, mint minden zeneszerzőnek. Kezdeti próbálkozásai még Schönberg tanításának, a tizenkét fokú technikának a jegyeit viselik magukon, ezután egy hirtelen fordulat hatására elkezd mindenféle tárgyakra ütős-zenét komponálni, kísérletezései során felfedezi a preparált zongorát, ami nagyjából abban áll, hogy a hagyományos zongora húrjai közé mindenféle tárgyakat illesztve a legkülönbözőbb hangzásokat lehet produkálni, ezzel forradalmasítja a zongora hangzását. Az 1950-es évek tájékán találkozik a keleti filozófiával, ami aztán teljesen meghatározza hátralevő életét. Nyitottságára nemcsak a rendkívül változatos hangzások, de a zenei forma újszerűsége is jellemző. Vannak ún. nyitott kompozíciói, mint például a zongoraversenye, melynek időtartama meghatározatlan, amelyben a különböző szólamok kedvükre beléphetnek a nekik tetsző momentumban. Az észak-németországi Halberstadtban – ebből a formai nyitottságból profitálva – napjainkban is zajlik egy, a kilencvenes évek végén kezdődött koncert, melynek során az ASLSP (As slow as possible – Olyan lassan, ahogyan csak lehet) című mű egy sajátos értelmezésben kerül bemutatásra. A tervek szerint a koncertnek, amelyen az orgonista minden tizennyolc hónapban játszik le egy-egy akkordot, 2640-ben lesz vége. Ebből is látható, hogy Cage-nek nem csak a hangforrásokról, de az időről alkotott fogalma is igen liberális.

Sajnos ennek az írásnak a keretei nem olyan határtalanok, hogy Cage egész munkásságára rávilágítsak, de talán arra elegendő volt ez a néhány sor, hogy illően megemlékezzünk róla. Befejezésül a rockzenészként (is) ismert Frank Zappának egy mondata jut eszembe, amit akár Cage vagy valamelyik másik kortársának hallgatása közben is leírhatott volna, és ami kellően jellemzi a modern zenéhez való általános viszonyulást. Eszerint a modern zenét hozzá nem értők írják olyan zenészeknek, akik aztán nem tudják eljátszani olyan hallgatók számára, akik képtelenek megérteni.

Cage zenéjének értelmezésében a hiba talán ott van, hogy többet és többen írnak róla, mint amenynyit és ahányan hallgatják.

Tóth Gábor