Mondatnyomok

Molnár Judit közíró, tanár (Nagyvárad, 1950). A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakon 1972-ben. 1982-ig a bukaresti magyar sajtónak dolgozott, jelenleg a nagyváradi Mihai Eminescu Főgimnáziumban tanít.

„Eszembe jutott, hogy egyszer régen azt mondtad: ha ugyanattól a mondattól tudjuk folytatni, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, akkor semmi nem változott, csak az idő telt el. Közben megöregedtünk. Ráncaink mélyébe téli álomra húzódtak el fiatal éveink, egy-egy fehér hajszálunkban átvirrasztott éjszakák nyújtóznak, ízületeinkben a meszes fáradtság nem egyenlő a kéjérzés utáni álomittas állapottal.

De melyik volt az a bizonyos mondat, ahol abbahagytuk… Melyik? Azóta is keresem, de te se mondod ki a bűvös szót éppúgy, ahogyan mások sem. Tehát nem volt, nem létezett az az utolsó mondat?”

Ez az elfelejtett vagy tán soha ki sem ejtett mondat Nikolits Árpád Hajnali vetítés című könyvének a rendezőelve, az a vezérfonal, melyre felfűzi a múltnak, jelennek és a lehetséges jövőnek villódzó képeit.

Olcsó fogás lett volna ennek az ominózus mondatnak irányjelző morzsáin haladva idézni abból, ami volt, hiszen a híres prousti Madeleine-effektus óta nem lehet „büntetlenül” elindulni az eltűnt idő nyomába. A „büntetés”, hogy újra kell/kellene élni az életet, megszenvedni minden percért. Nikolits tudja ezt, mottóul azért is írta a Marquez-parafrázist: „az emlékezet nem ismer visszautat, minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, és a legőrjöngőbb, a legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.”

Lényegében viszont az egész könyv cáfolja a mottót, mert a régi tavaszokat igenis sikerült visszahoznia a szerzőnek. Nem összeálló időtömbben, nem egyetlen vagy megsokszorozott tavaszképben, hanem egy útra kihajló ecetfaágban, egy fáradt konflisló megbicsakló bal mellső patájának zajában, egy lány bomló szoknyafodrában, egy szembogárban megtörő sugárban. Műtét utáni kábulatban-félálomban, a valóság peremén egyensúlyozva, mint valaha régen Trochschneider a Szent László-templom és a városháza tornya közé kifeszített kötélen, meg-megbillenve, de a távot hősiesen végigjárva vetíti ki önmaga számára, ama bizonyos utolsó mondat fonalára sorakoztatva a sok-sok utolsónak tűnő mondatból összeálló életet. S a mondatokból nemcsak egy ember élete, de egy város, A VÁROS, az egykori Várad visszahozhatatlan hangulata is kibontakozik. A gyermekkori Váradé, ami ez a mai város, és mégis egészen más. Nagyon hiányzik belőle valami: nem a lebontott vagy átépített utcák, nem a hajdanvolt emberek, hanem mi magunk. Fizikailag itt lehetünk, csak épp a fiatalság nincs már meg bennünk. Felnőttünk, megöregedtünk, s hiába is ismételgetnénk, hogy nem baj, mert minden idők minden fiatalja egyforma, csalódnunk kellene: hogy is lehetne olyan egy mai gyerek, mint amilyenek mi voltunk, ha azt sem tudja, hol volt a Lóvásártér?!

A Nikolits-szövegek sűrűjében remekül elkalauzol Ferenczy Béla „Citromka”, akinek rajzai nem pusztán illusztrációk, hanem öntörvényű kiegészítő-magyarázó műalkotások is. Ferenczy Várad-képei nem a mai, nem is a tegnapi várost mutatják meg, hanem egy olyan valóság fölötti életteret, ahová az ember csakis álmában térhet haza.

Majdnem azt mondtam, hogy ez az álomtér is lehetne az a bizonyos utolsó mondat. De még időben meggondoltam magamat: mert jobb, ha nem keressük az utolsó mondatokat, jobb, ha csendben örülünk a tudatnak, hogy valahol megvan-meglesz. Hogy lehet rá számítani, építeni, fel lehet rá fűzni akár egy egész életet is. Nem vásik, nem szakad el, nem hagyja az építményt összeomolni. Sőt, mint Örkény híres paprikafüzére, akár létezésünk értelmét is megadhatja néhány szó. Ha nem is találjuk, a mondat kitart. Kitart velünk mindaddig, amíg élünk.

Molnár Judit