Bodor Béla

Városablak

Fejezet egy regényből

Dallamos elgombásodás

Egyelőre nem láttam semmit. Az előző fejezetből semmi más nem maradt, csak a halk, éles hang, ahogyan a diktafon szalagja tekeredett vissza, vissza, visszafelé. Ez a hangtalan surrogás adta a kapaszkodót. Behunytam a szemem, óvatosan az ujjaim közé csippentettem ennek az érdes, dallamtalan hangnak a fonalát, és óvatosan sodorgatni kezdtem. Előbb akadozott, aztán nyávogott vagy brummogott, mikor mennyire húztam meg, de végül is, mintha húr került volna ki az ujjaim közül. Ezt követve egyre nagyobb fogásokat kerestem rajta, és az irányt már tudtam magamtól. Végső soron az emlékezet rezonanciája törvényszerűen elvezet önmagunkhoz. Amikor a levegő rezgéséből megéreztem az ismerős teret, óvatosan elengedtem ezt a fonalat, széttártam a karom, és megkerestem a kezemmel az ablakkeretet. Csak amikor mindkét oldalon erősen megkapaszkodtam benne, akkor nyitottam ki a szemem. Az ablak előtt álltam, az utca sötét volt, ónos eső szitált, és a gyenge légmozgás a park belső oldalára hintette; pulóverem bolyhain apró vízgömböcskék csillogtak, melyek belsejében még látni lehetett a hókristály olvadozó maradványait.

A szobában csak a dohányzóasztal melletti állólámpa égett, Szem (szem)rebbenés nélkül pihengetett a levegőoszlopán, a kanapén pedig Égi Mása ült, és egy csésze teát kavargatott. Becsuktam az ablakot, ő pedig valamennyi fogát (pedig nagyon sok van neki) rám villantva elmosolyodott.

– Szervusz, szerzőm. Mit haladsz meg mostanában?

– A későmodernitás nagy narratíváját – feleltem rosszkedvűen. – És te hogy kerülsz ide? Üzent neked a patyolat?

Égi Mása életvitelszerűen teázott tovább, és csak az illatfelhőbe kérdezte bele: – Honnan tudjam? Te írsz engem, nem én téged.

– Az isten áldjon meg, ne keverd össze megint a narratív szinteket. Ezt a kérdést narrátor-én tette fel. Szerző-én csak előírta, hogy kérdezzem, de a kérdezés beszédhelyzetében én állok benne, ahogy a német mondja.

– A német – bólintott Égi Mása. – Azt lehet, hogy ismerem.

– Hát nincs kizárva. – Kimentem a konyhába, hogy hozzak egy sört, de csak méz volt otthon. A polcokon mindenfelé mézes csuprok álltak, nagy, verébfej-írással megszámozva. Tébolyító látvány volt. Egy kisebbfajta köcsög tartalmát a mosogatóba öntöttem, de nem mostam ki.

– Betársulok a teádba – mondtam odabent. – Meghűlés és nyugtalanság ellen jót tesz egy tea mézzel és tejszínnel.

A lány szó nélkül bólintott. Aztán mégiscsak megkérdezte:

– Valami baj van?

– Á dehogy. Csak toposzok árasztották el a lakást. Megoldom. Emlékszel Gál Lacira?

– Galócára? Persze. Megpróbált elcsábítani. Tanyát akart venni az Őrségben, tehenekkel. Én lettem volna a spirituális középpontya. Mi van vele?

– El akarok mondani róla egy történetet, de a műszerem, vagy munkatársam, nem is tudom, hogy mondjam, szóval Szem működésébe zavarok csúsztak. Gondoltam, bevethetnéd az intuíciódat, az empátiádat, meg ilyesmiket, amik a nőknek vannak.

Égi Mása felállt, a kezébe vette Szemet, és forgolódni kezdett vele.

– Lehet, hogy nincs betájolva – magyarázta.

– Férfihülyeségekből önellátó vagyok – jegyeztem meg. Erre visszaült, teát töltött egy kósza kávéscsészébe, és megmártotta benne Szemet.

– Látod? Máris szebben csillog. Hogy működik?

– Fogalmam sincs. Segít történeteket mondani. Vagy inkább látni a történeteket. A mondás már narrátor-én dolga.

– Nem érdekes. Mindjárt rendesen látni fog, vagy legalábbis annyira, amennyire eddig. Légy türelemmel.

– Honnan tudsz ilyeneket? Már mindent megpróbáltam.

– Kezdd csak el. Majd később bekapcsolódik. Kifejezetten nekem akarod elmesélni?

– Kifejezetten. Te majd tovább meséled, ha akarod.

– Hát jó. Kezdj bele.

– Arról van szó…

– Ez már a történet?

– Nem, ezek a körülmények, melyeket ismertetek. Tehát a választás első fordulójának előestéjén a szokásos havi költői est volt a hegyháti közösségi házban. Gál Laci és Pofaszőr estje. Ugyanakkor senki sem kívánkozott ki a lakásból, vastagon állt a jég meg a hó mindenen, fagyott is, alig lehetett járni. Pedig már márciust írtunk.

– Ennyit a körülményekről – szakított félbe Égi Mása. – Itt kezdődjön a történet.

Kivette Szemet a teából, és a történet történni kezdett.

Már március volt, de a tavasz téli álmot aludt; a bizarr lakótelepi tájat öles hó borította, különös tekintettel a járdákra, ahová a hómarók feltaszították az úttestről. A lejtős hegyi kocsiutakon gleccserként fénylett a tisztítógépek súlya alatt jégpáncéllá préselődött hó. Egymás nyomába lépkedtek, de többnyire Galóca ment elöl, mert acélrátétes martinászbakancs volt rajta.

– Ez érv? – méltatlankodott. – Ez a bakancs tűz-, és nem fagyálló. Más lenne a helyzet, ha például vulkáni hamu lepte volna el a várost. Jut eszembe: jövök neked egy Pliniusszal.

Pofaszőr nem szólt. Fehér kínai teniszcipőjén vörösbarna foltot hagyott az egyik ház előtt a járdára szórt hamu. Mint utcahosszú lépcsősoron, lépkedtek az ablakokból az útra vetülő fénycsíkokon.

– Pofaszőr estjei nem minden teatralitás nélkül épültek fel – szóltam közbe. – Rendszerint érzékletességre törekvő, nemritkán mulatságos verseket olvasott fel, abszurd díszletek között, valami eszelős kortárs zenei aláfestéssel. Különösen kedvelte egy mexikói szerző darabjait, aki tangóharmonikán adta elő hazája úthálózatát, a tengerszint feletti magasságnak megfeleltetve a skála hangjait, s közben a háttérben egy rekedt hangú férfi, meglehet, hogy szintén maga a szerző, ordítva sorolta az útba eső települések, folyók, hegyek, völgyek, sziklák és egyéb objektumok egykori indián nevét. Pofaszőr felolvasás közben a térképen követte a zenebejárta utat, és úton-útfélen azokról a metafizikai egybeesésekről beszélt, melyeket versei és Mexikó közúthálózata között vélt felfedezni. A közönség ebből annyit észlelt, hogy a versek között tűrhetetlenül hosszú szünetek vannak, és sokan, ha előrelátóan a hátsó sorokban helyezkedtek el, tapintatosan elsompolyogtak. De a maradók is rohadtul unták a dolgot.

Ezzel szemben Galóca sohasem tartott önálló estet. Mint ahogy semmi mást sem csinált önállóan, a munkáját kivéve. Barátai azonban gyakran hívták, színfoltnak és záró poénnak. Galóca félszeg, gátlásos figura volt, és ezen segítenie kellett. Az alkoholt választotta. A legteljesebb érzéketlenséggel fullasztott botrányba bármilyen irodalmi vagy művészeti rendezvényt, tetszés szerinti helyen és időben, ha a rendezők túlságosan korán a mikrofon közelébe engedték. Zárásnak azonban tökéletesen megfelelt. A közönség már akkor remekül érezte magát, amikor nevét meghallotta, és meglátták madárfejű figuráját a széksorok között, amint többeken átgázolva papírrongyokat halászott elő különböző zsebeiből, és azokról számára is rejtélyes tartalmú szavakat próbált kibogarászni, teljesen eredménytelenül. Ettől méregbe gurult, ordítozni kezdett, majd belekezdett egy történetbe, ami arról szólt, hogy miről szólt a fel nem olvasott, esetleg elvesztett, vagy meg sem írt mű, de rövidesen eltévedt asszociációi labirintusában. A mutatvány addig tartott, amíg a rendező, az intézmény ügyeletese, vagy a takarítónő ki nem hajította az egész társaságot.

– Kán ötlete volt, hogy Pofaszőr és Galóca kettesben tartson költői estet? – kérdezte Égi Mása.

– Hülye ötlet volt, de termékeny – bólintottam.

Galóca népművészeti tárgyakat készített és (főleg) javított egy nehezen megközelíthető külvárosi mellékutcában. Szakmájában a legkiválóbbnak tartották, akik számon tartják az ilyesmit, és kézről kézre adták a címét. Fantasztikusan értett a rokkákhoz és a szövőszékekhez, de egy köcsöggel is büszkélkedett, amit jó száz éve javított a drótostót, és a drótozást tökéletesen szétporlasztotta a rozsda. Galóca úgy drótozta újra, hogy az újonnan felhurkolt drótok tökéletesen követték a mázba evődött rozsdacsíkokat. Egy háromfelé (fejszével!) hasított melencét, amit jó szemű gazdája a tűzifából mentett ki, úgy ragasztott meg, hogy nem szivárgott ki belőle a víz. Pofaszőrt lelkileg felkészítették a meglepetésekre, mégis szíven ütötte a látvány: a helyiségben hatalmas halmokban álló tárgyak és szerszámok összevisszasága. No meg a macskák jelenlétéről árulkodó átható szag. Arról nem is beszélve, hogy a műhely cégtábláján ez állt: Hús Hentesáru. Az ajtó mellett pedig: Nagy sonka vásár. Kötözött és füstölt paraszt. Csak itt.

Galócán nem mutatkozott jele annak, hogy környezetében rendellenességekről lenne tudomása. Amikor Pofaszőr először nyitott be hozzá, egy szúette és megvetemedett köpülőt tartott az ölében, és konzerváló anyaggal igyekezett átitatni. A háta mögött egy minden újra nyitott kölyökmacska kuporgott, és sellakot nyalogatott egy háborúból visszamaradt tejporos dobozból. Galóca harsány éljenzéssel fogadta vendégét, de anélkül, hogy a tekintetét felemelte volna a munkadarabról. Kopasz feje búbján párhuzamos lakkcsíkok és karmolásnyomok virítottak.

– Az opera miatt jöttem – mondta kissé elfogódottan Pofaszőr, aki ingerszegényebb környezethez szokott.

– Ja – felelte hosszabb szünet után Galóca. Kinyújtott karral maga elé tartotta a köpülőnyelet, és félrebillent fejjel gyönyörködött benne. Göcsörtös volt, repedezett és színre a lehető legförtelmesebb.

– Ennyit erről – és egy esernyőtartóra emlékeztető faedénybe állította. A macskakölyök bizonytalan léptekkel a sarok felé indult, de félúton átesett egy szikkadt, kifehéredett marhalábszárcsonton. – Különben is fél kettő.

Pofaszőr az órájára pillantott. Tényleg annyi volt.

Egy hegyet kellett elhordaniuk, ha nem is a keszkenőjük négy sarkában, mire előkerült egy táskaírógép, és szabaddá vált a zongora billentyűzete. A gép mellett egylapos villanyrezsó, rajta serpenyő, fedővel. Galócának szörnyű ötlete támadt.

– Ennünk kéne valamit.

Felemelte a fedőt, és mélázva, de élénk érdeklődéssel figyelte a tartalmát.

– Én inkább dolgoznék – felelte Pofaszőr, és tekintetével a macskakölyköt kereste. Két nagyobb, egy cirmos és egy teknőctarka egy rakás tulipános láda tetején ült, és ellenséges tekintettel méregette a felforgatott műhelyt.

– Meg nekik is. – Galóca végre visszatette a fedőt, és az edényt a falikút lefolyójába helyezte. Pofaszőr lecsapott egy hárászkendőbe csomagolt valamire. A csomó kioldódott, házilag faragott hegedű csigája bukkant elő, melyre gitárról lefűrészelt hangolókulcsokat csavaroztak. A kendő alól egy csomag géppapír sarka kandikált elő. Diadalmasan meglobogtatta, de nem sikerült magára vonnia senki figyelmét. Galóca vizet engedett a serpenyőbe, majd karján füles kosárral az ajtó felé indult.

– Jössz?

– Megyünk a nagymamához? – kérdezte ingerülten Pofaszőr. A kosár azonban üres volt. Galóca titokzatosan vigyorgott, és leakasztotta a kulcscsomót.

A parkban egy lelket sem lehetett látni. A koszlott gyepet átlósan mindkét irányban járókelők taposta ösvény szelte át, Galóca azonban letért róla, és nyílegyenesen az elvadult cserjéket célozta meg. Ahogy odaért, haladéktalanul négykézlábra ereszkedett, és eltűnt a gallyak szövevényében. Pofaszőr káromkodott, és zsebre dugott kézzel megállt a füvön.

– Maradj csak – szólt ki Galóca. Pofaszőr elkeseredetten bámulta a néptelen várost. A betonozott kispálya égbe nyúló drótkerítésén néhány széncinege üldögélt, és olyan hangot adtak ki, mint amikor a ráspoly szöget talál a deszkában.

– A cinege igen hasznos madár – állapította meg Pofaszőr. – Amikor az ipari üzemekben munkaszünet van, gondoskodik a termelés zajáról. Az ellenség…

– …és a kóbor apácák megtévesztésére.

Galóca feje megjelent a pókátszőtte gallyak glóriájában. A kosárban néhány gomba keveredett korhadó falevelekkel.

– Kit ölünk meg? – érdeklődött Pofaszőr.

– Galócának nézed? – mélázott Galóca, és megrázogatta a kosarat.

– Szerintem tipikus. Zöldesbarna kalap, kiforduló fehér lemezek, széles bocskor.

– Gallérja viszont nincs. És nagyon jellegzetes az illata.

Pofaszőr az orrához emelt egyet, és hátrahőkölt. Galóca bólogatott.

– Úgy van. Latinul Amanita vaginata. Őszi selyemgomba. Nyersen mérgező, de jól meg kell pirítani. Semmi bajod nem lesz tőle.

– Az biztos – bólintott mély meggyőződéssel Pofaszőr.

Mire körbejárták a teret, a kosárban imponáló mennyiségű, elképesztően visszataszító küllemű gomba gyűlt össze.

– Ha nem lenne mérges, és ha találnál madarat, aki pénzt ad érte, akár ennivalót is vehetnél az árából.

Galóca a fejét rázta, és sejtelmesen vigyorgott. Pofaszőr kiemelt egy ragadós nyálkával borított, zöld alapon fehér pettyes példányt.

– Azt akarod mondani, hogy te ezt megeszed?

– Zöld harmatgomba – bólintott Galóca. – Ha felszeletelem, teljesen megfeketedik. De nem fog feltűnni ezek között. – Azzal egy egész csomónyi fekete tölcsérszerűséget emelt ki a kosárból; már amennyire a reménytelenül rájuk tapadt korhadékból kilátszottak. Pofaszőr megérintette. Az elszáradt fakéregre emlékeztette a tapintása.

– Sötét trombitagomba. Ez adja az aromáját az egésznek. Majd meglátod.

Leguggolt a járda szélére, és elkotorta a faleveleket. Kis fehér rudacskák sorakoztak, ahol az eső árkot mosott a talajba.

– Tampon? – érdeklődött Pofaszőr. Galóca rosszallóan pillantott fel.

– Gyapjas tintagomba. Az lenne az igazi – ábrándozott –, ha meg tudnánk tölteni juhtúróval. De így is jó.

Amikor lerakta a kosarat a műhelyben a csap közelébe, a cirmos kandúr leugrott a ládarakásról, és beleszagolt. Kétujjnyi sávban feketén borzolódott fel a szőr a gerince mentén.

– Ez tud valamit – jegyezte meg Pofaszőr.

– De nem a gombáról – bólintott Galóca. – Arról, amit eszébe juttat. Mire pörkölt lesz belőle, kevésbé lesz intranzigens. Persze volt alkalma hozzászokni.

– Bogyókat és gyökereket is gyűjtögetsz?

– Néha pitypangot. Salátának. Meg csalánt. Az főzve jó. Mást nem. De a gomba májustól októberig kitart. Hetente egyszer. Az is valami.

Ebéd után teát ittak, gyógyászati alkohollal jócskán feljavítva. Úgy ment a munka, mint a karikacsapás. A Dallamos elgombásodás című kamaraopera lényegében véve estig el is készült. Főszereplője Mimi, aki egy nyirkos pincebörtönben lassanként teljesen elgombásodik, ráadásul éppen a földes padlóból nő ki Jago, a népnemzeti vérgerincű talajgyökér, aki kiszabadítja, de hiába könyörög, nem viszi bőrgyógyászhoz, ehelyett étterembe hurcolja, ahol haramiák mulatják el zsákmányolt pénzüket: „Ide vigyázz, Quodlibet / Joci, egyél vadlibet! / Húzásotok szimpla vétek: / mért nincs nektek dupla vétek?" Remekül sikerült jelenetek után a teljesen elgombásodott Mimi az égbe száll, onnan pillant le a Dunára: „Széles vízen, mint a vöcsök, / úszkálnak a bólyatöcsök: / Fittyet egésznek és résznek / hányva vígan töcsörésznek." Ez volt a záró kórus. Roppant elégedettek voltak mind a ketten.

Fél évbe telt, mire sikerült szalagra venni a kísérőzenét. Így már félig élőben lehetett adni.

– Hol fér el bennetek ennyi hülyeség? – érdeklődött a dzsessz-zongorista, aki csembalón játszotta alá a continuót.

– Csak leülünk, és dől belőlünk – tárta szét a karját szerényen Pofaszőr.

– Elvarázsoltam – mosolygott titokzatosan Galóca. – Belépett az ajtón, és többé nem szabadult a varázsomtól. – Neki ez tűnt fontosabbnak.

Ahogy befordultak a közösségi ház elé, és leverték a havat a cipőjükről, már gyanúsnak tűnt a sötétség. Az épületben csak az előcsarnokban égett a villany. De ott sem volt egy lélek sem. Csak a portásfülkében ült az ügyeletes takarítónő a televízió előtt. Úgy nyújtotta hátra a terem kulcsát, hogy nem vette le a szemét a képernyőről.

– Majd szóljanak és adják be, ha vége van. Itt leszek.

A két szerző a meghirdetett kezdés után fél órával összenézett és bólintott. Bekapcsolták a magnót, felmentek a színpadra. Egyre jobban belemelegedtek. A közepe táján meg kellett állítani a magnót, mert Galóca hosszú magyarázatba bonyolódott. Pofaszőr, bár ezt nem szokta, belerögtönzött a közjátékba. Aztán elröhögték, újra bekapcsolták a magnót, és végigjátszották a hátralevőt. Végül megittak egy üveg bort.

A takarítónő tévéjében egy párt szakértői testülete éppen a gazdaság átalakításának programját adta elő, dalban, a Poppeye, a tengerész dallamára, harmonikakísérettel.

– Ez egy ilyen nap – mondta Pofaszőr.

– Siker volt? – kérdezte a takarítónő.

– Ja – mondta Galóca.

– Nem hallottam tapsot – jegyezte meg a takarítónő.

– Így volt rendezve – mondta Pofaszőr. – Hogy ne legyen taps. Mert az megtörné a varázst.

– Mennek? Mert akkor kitakarítok.

– Felesleges. Nagyon kulturált közönség volt. Semmi kosz.

– Ja – erősítette meg idézetszerűen Galóca.

Már a buszmegállóban jegyezte meg Pofaszőr:

– Magnóra kellett volna venni.

– Minek?

– Meglenne.

– Megvan. Ennél jobban nem is lehetne meg.

Az enyhülést különös módon az éjszaka hozta meg. Mire beértek a városba, már tengelyig fekete lucsokban gázoltak az autóbuszok. Reggelre egy szem hó sem maradt sehol.

Bodor Béla író, költő (Budapest, 1954). Mintegy 800 kritikát, esszét, tanulmányt publikált. Könyvei: Dallamos fekvésváltó gyakorlatok (versek, 1989), A nevek születése (versek, 1997), Régi magyar regénytükör (irodalomtörténet, 2001), Ragtime a Vérnősző Barommal (versek, 2002), Városablak (regény, megjelenése az idei könyvhétre várható).