Nagyálmos Ildikó

Éósz vágya

 

a Hold csonkasága

bánatom tetőzi

tán még fél ívében

játékom megőrzi

láttalak az égen

álltál katonásan

integettem feléd

kívántam hogy lássam

hogy rezdül az arcod

s bár egy érintésre

hajolnál s felkapnál

a nagy csillagos égre

de nem mozdult karod

arcod meg se rezzent

válladon csillagok

új világtól rettent

riadó szemedben

furcsa fény ficánkolt

előtted utánad

a világűr táncolt

idelenn asszonyok

siettek a kútra

s én mint aki bolond

nem szóltam senkinek

görcsös kezekkel

lábad felé nyúltam.

 

 

 

Kinn a hóban

 

Kinn a hóban most a tél barangol

a pagonyban csupaszak a fák,

levedlettem bőrödet magamról

nem gondolok soha többé rád.

Nem kutatlak már e lusta tájban

árnyad után többé nem futok,

arcod rándul induló magányba

gőzölög még langyos lábnyomod.

Télizöld a bánat szemeidben

pupillád, mint kis fenyőtoboz,

tekinteted hideg hóba billen

sercen, égő fájdalmat okoz.

Kinn a hóban most a tél barangol

a pagonyban csupaszak a fák,

soha többé nem nézek utánad

te tünemény, te szétrebbenő árny.

 

 

A parton túl

 

a parton túli városon

hol ajkat ér a távol

fonott kosáron átoson

a napsugár és vádol

csorgatva szemekből

könnyeket hogy ez lett

hittem nem kellek neki

de magamévá vedlett

a parton túli városon

éjfélt ütött az óra

a Kedves helyett magamat

váltottam valóra

míg nyalogatta sebemet

szivárványhíddá váltam

s hogy lássa nem kellett nekem

magamon átsétáltam

Nagyálmos Ildikó költő, újságíró (Székelyudvarhely, 1978). Sajtókollégiumot végzett Nagyváradon, jelenleg a Nyugati Jelen temesvári munkatársa. Önálló verskötete: Lábujjhegyen (2001).