Nagyálmos Ildikó
Éósz vágya
a Hold csonkasága
bánatom tetőzi
tán még fél ívében
játékom megőrzi
láttalak az égen
álltál katonásan
integettem feléd
kívántam hogy lássam
hogy rezdül az arcod
s bár egy érintésre
hajolnál s felkapnál
a nagy csillagos égre
de nem mozdult karod
arcod meg se rezzent
válladon csillagok
új világtól rettent
riadó szemedben
furcsa fény ficánkolt
előtted utánad
a világűr táncolt
idelenn asszonyok
siettek a kútra
s én mint aki bolond
nem szóltam senkinek
görcsös kezekkel
lábad felé nyúltam.
Kinn a hóban
Kinn a hóban most a tél barangol
a pagonyban csupaszak a fák,
levedlettem bőrödet magamról
nem gondolok soha többé rád.
Nem kutatlak már e lusta tájban
árnyad után többé nem futok,
arcod rándul induló magányba
gőzölög még langyos lábnyomod.
Télizöld a bánat szemeidben
pupillád, mint kis fenyőtoboz,
tekinteted hideg hóba billen
sercen, égő fájdalmat okoz.
Kinn a hóban most a tél barangol
a pagonyban csupaszak a fák,
soha többé nem nézek utánad
te tünemény, te szétrebbenő árny.
A parton túl
a parton túli városon
hol ajkat ér a távol
fonott kosáron átoson
a napsugár és vádol
csorgatva szemekből
könnyeket hogy ez lett
hittem nem kellek neki
de magamévá vedlett
a parton túli városon
éjfélt ütött az óra
a Kedves helyett magamat
váltottam valóra
míg nyalogatta sebemet
szivárványhíddá váltam
s hogy lássa nem kellett nekem
magamon átsétáltam
Nagyálmos Ildikó költő, újságíró (Székelyudvarhely, 1978). Sajtókollégiumot végzett Nagyváradon, jelenleg a Nyugati Jelen temesvári munkatársa. Önálló verskötete: Lábujjhegyen (2001).