|
Varga Gábor
Húsz év után
- emlékeim Bölöni Sándorról -
Nagyon nehéz húsz-huszonöt-harminc év távlatából visszaemlékezni
egy olyan emberre, akire mindmáig a legnagyobb tisztelettel
gondolok. Nehéz, mert egyrészt közbejátszik a nagybetűs Idő
okozta óhatatlan emlékezetkiesés, másrészt pedig tagadhatatlanul
tetten érhető mindannyiunk memóriájában az emlékek egymásra
tolódása - ugye, azért történt velünk egy s más az elmúlt
néhány esztendő alatt…
Tény, hogy Bölöni Sándorral való legelső találkozásom 1971
őszére datálódik, amikor is a nagyváradi timföldüzemhez frissen
kinevezett gyakorló mérnökként a végső kétségbeesésemben a
segítségét kértem abban, hogy az Előre napilap - amelynek
ő akkor váradi főmunkatársa volt - gyakoroljon nyomást az
"Alumina" kiskirálykodó vezetőségére munkahelyünkre történő
felvételünk, azaz kinevezésünk érvényesítése érdekében. Én
kis naiv!… Akkor még nem tudtam, hogy harmincegy esztendővel
ezelőtti megjelenésünk a timföldüzem személyzeti osztályán
micsoda riadalmat okozott ott a gondosan kitervezett nemzetiségi
káderpolitikában. Hiszen az ideig az abba a "stratégiai egységnek"
minősített üzembe való bekerülés teljesen más elvek szerint
működött…
Bölöni meghallgatott - ha jól emlékszem, a mai Megyei Művelődési
Bizottság irodájában találkoztam vele -, udvariasan segítséget
is ígért a kérésem Bukarestbe történő továbbításában, de kihallatszott
szavaiból még számomra, zöldfülű pályakezdő számára is az,
hogy tehetetlen. Hogy átérzi kiszolgáltatott helyzetünket,
de változtatni rajta nem sokat tud…
Aztán, egy hónapi előszobázgatás után végül mégiscsak felvettek,
és egy néhány napos gyárismertetés után csakhamar ott találtam
magam, hogy három váltásban moshatom gumicsővel a kezemben
a timföldüzem udvarát, segédmunkási beosztásban, kutatómérnöki
kinevezéssel a zsebemben. Tehettem pedig ezt azért, mert Constantin
Ştefănoiu igazgató elvtárs valamiféle, a központi pártvezetés
irányából érkező "értékes útmutatáson" alapuló elképzelése
szerint egy eljövendő műszaki vezetőnek kötelező módon végig
kell járnia az üzemi termelés valamennyi fokozatát. Nem is
lett volna ezzel semmi baj - másfél év múlva, amikor eljutottam
a diszpécserszolgálat lépcsőfokáig, valóban óriási előnyt
jelentett, hogy behunyt szemmel el tudtam igazodni a feltáró-autoklávok,
ülepítők, szűrők, csövek, bepárlók labirintusában -, a különös
csak az volt, hogy ezt az útmutatást csak egyesek, pontosabban
fogalmazva a nem államalkotó elemek irányában érvényesítették.
Azokban a gerincpróbáló hónapokban, miközben gémberedett kézzel
tekergettem a csapokat, húztam a gumicsöveket, nyomtam a szivattyú-indítógombokat
- miközben román kolléganőim jól melegített laboratóriumokban
tanulták a szakmát (azokon a helyeken, amelyekre nekem volt
exkluzív főiskolai kinevezésem!) -, többször is eszembe jutott
B. S. szomorkás mosolya, amellyel rám tekintett, amikor elváltunk.
Ő már akkor tudta azt, amit én később voltam kénytelen megtanulni:
hogy a "talanítás" Nagyváradon állampolitikai fontossággal
bír…
Ezután jött az Ady-kör első nagy korszaka, a Nagy Béla, Tőke
Csaba, Tóth Károly által irányított "péntek esti szabadságunk"
mindmáig felemlegetett öt-hat esztendeje. Leírtam már nem
egyszer, most is csak ismételni tudom magamat: még az "aranykor"
legsötétebb éveiben is az egy akarattal való egybegyűlés,
a közösségi egyet akarás furcsa, senki által nem sejtett tartalékokat
bányászott elő a péntek esténként a Szakszervezetek Művelődési
Háza kistermében összegyűlő résztvevők köréből. A közéleti
fórumként és szellemi műhelyként egyaránt számon tartott "hangzó
hetilap" cigarettafüsttel teli arénája mágnesként vonzotta
a szebbre, jobbra, emberibb életre vágyó nagyváradiakat -
köztük természetesen Bölöni Sándort is. Ő akkor már a színház
magyar tagozatának a titkára volt, s ebben a minőségében nemegyszer
tartott előadást vagy éppen vitaindítót. (Többek között ő
volt a vitaindítója a Tábornokok, illetve A disputa
című színdarabjaimnak is…) Mindig precíz, kristálytiszta gondolatvezetésű
előadásokat tartott, kínosan ügyelve a kimondott szó minőségére.
Pongyola fogalmazás soha nem hagyta el a száját.
Ugyanakkor erre a periódusra, a hetvenes évek közepére, a
nyolcvanas évek elejére esett a nagyváradi magyar társulat
néhány kiemelkedő, hosszú heteken át telt házakat vonzó, mindmáig
emlékezetes előadása. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér
című műve színpadi változatának, Arthur Miller Az alkujának,
Mrozek Tangójának, vagy, mintegy az életről vallott
felfogása betetőzéseként, Tamási Áron Ősvigasztalásának
műsorra tűzését mind-mind Bölöni Sándor javasolta a színház
akkori vezetőségének - erről Kiss Törék Ildikó minden bizonnyal
többet tudna mesélni -, mint ahogy a felsorolt előadások műsorfüzetei
is mind magukon hordozzák Bölöni életfelfogását és hitvallását
az irodalom közéleti szerepéről.
Legfontosabb cselekedete azonban kétségkívül az Irodalmi
Kerekasztal 1978-as újraindítása volt. Mai napig nem tudtam
rájönni, mi késztette ezt a különben feltűnően visszahúzódó,
mindenféle szervezéstől viszolygó, meditatív alkatú embert
arra, hogy a közéleti szereplés olykorisága mellett a közéleti
szervezés fáradságát és kockázatát elvállalja. Mi volt az
az indíték, ami miatt ez a halk szavú Dosztojevszkij-lélek
fórum-teremtésre adta a fejét?… Talán az, hogy tudta, neve
közismert Erdély-szerte, s hívására, ha úgy adódik, a romániai
magyar szellemi elit bármely képviselője biztos "igen"-nel
fog válaszolni. Talán az, hogy a színház világában őt is megérintette
a rivaldafény varázsa, s a páholyban ülő irodalmi titkár szerette
volna a maga igazi énjét tisztán, kendőzetlenül megmutatni
ennek a soklelkű városnak… Talán az, közíróként a bőrén érezte
a "fortélyos félelem" szorítását, és ez ellen az egyetlen
hatásos fegyvert, a nyilvánosság hatalmát, az emberi közösség
megtartó erejét kívánta bevetni… Tény, hogy mint "tanfolyamvezető"
a négy esztendő alatt negyvenöt alkalommal állt fel s köszöntötte
az egykori váradi Újságíróklub üvegkupolái közt várakozó "hallgatókat":
Nagyvárad magyar értelmiségének színe-javát, az akkor még
nyolcvanezer főt meghaladó váradi magyarság szinte teljes
keresztmetszetét, akik ott szorongtak, ott ágaskodtak, hogy
hallják Sütő Andrást, Kányádi Sándort, Gy. Szabó Gyulát, Jakó
Zsigmondot, Bajor Andort, Szőcs Istvánt. A Romániai magyar
irodalmi lexikon első kötetének bemutatásakor csaknem félezren
hallgatták végig, miként köszöntötte a jelen lévő Balogh Edgárt
és Domokos Gézát. De még a "hétköznapibb" előadásokon is általában
telt házzal nézhetett szembe, másfél-kétszáz résztvevő minden
alkalommal összegyűlt… Népszerű, köztiszteletnek örvendő közéleti
vezető lett…
Hogy aztán egyik napról a másikra bekövetkezzen az, amire
senki nem számított. Már éppen az ötödik évadot kezdtük szervezni,
amikor 1982 augusztusában bekövetkezett az a tragikus végkifejlet,
amelyre a magyarázatot azóta is sokan keresik. Szerdán még
nála voltam - őszintén hálás kell legyek a Sorsnak, hogy ez
a nagyon visszavonult ember megtisztelt bizalmával és maga
mellé vett famulusnak -, még javában tervezgettük a következő
meghívandók névsorát - hogy aztán csütörtök este felesége
síró telefonhívása döbbentsen rá a kérlelhetetlen valóságra:
Bölöni Sándor alig negyvenhárom évesen itt hagyott bennünket…
Mai napig nem tudom, miért… Sokan kérdezték, van-e összefüggés
a Sándor augusztusi halála és az Ellenpontok november eleji
lebukása között. Nem tudok sem igenlő, sem tagadó választ
adni. Nincs kizárva - de semmi bizonyosság ez irányban nincs
a birtokomban. Erről mi soha nem beszélgettünk…
Temetésén ott volt a fél város. A Rulikowsky temetőben döbbenten
hallgatott mindenki, ez a távozás minden váradi magyar számára
pótolhatatlan veszteség volt. Mindannyian éreztük, egy kicsit
a régi Váradot temetni jöttünk ki a Steinberger-kápolnához.
Egy olyan világot, amely hozzánk nőtt - s amely most végképp
elveszett. Torokszorító érzés volt hallgatni a lélekharangot,
menni a koporsó után - s tudni azt, hogy egy igaz emberrel
kevesebb lett. Egy olyan jó baráttal, akire addig mindig számíthattunk.
Egy olyan közéleti vezetővel, akire fel lehetett tekinteni…
Ezért is tartom fontosnak, hogy - ha megkésve is - 2002.
november 1-jén síremlék került Bölöni Sándor földi nyugvóhelyére.
Emlékeztetőnek arra, hogy még a legzordabb, legembertelenebb
időkben is voltak fáklyavivők, akik megpróbáltak a sötétben
világítani annak a közösségnek, amelyikből vétettek.
Legyen emléke áldott!
Búcsú Bölöni Sándortól
Elhangzott a nagyváradi temetőben, 1982. augusztus 14-én.
Az elmúlás fogalma minden körülmények közt ijesztő gondolat,
az enyészet, a pusztulás, a nincs tovább hirdetése hogyne
volna megdöbbentő akkor, ha leheletétől egy felfelé ívelő
pálya menete törik ketté, ha fuvallatától egy gazdag beérést
ígérő karrier útja rombolódik szét. A férfi, akinek sírjánál
ma utolsó búcsút venni oly szép számban összegyűltünk itt,
alig negyvenhárom éves volt. Negyvenhárom évesen - a látszat
szerint - egyike Várad legismertebb, legbecsültebb, legtiszteltebb
embereinek: jó tollú publicista, tisztességes közéleti ember,
minőséget kereső kultúrpolitikus. S összeszorul a szívünk,
ha csak arra gondolunk, hogy mi minden lehetett volna még:
maradandó értékű irodalmi és képzőművészeti tanulmánykötetek
szerzője, mindenre figyelő főszerkesztője egy, immár talán
soha meg nem valósuló nagyváradi magyar kulturális folyóiratnak,
emlékezetes előadásokat kiharcoló, távlatokban gondolkozó
színházigazgató. Lehetett volna… Feltételes mód, múlt idő.
Mivelhogy a jelen mindannyiunk számára "a circum dederunt
me genitis mortis dolores inferni" döbbenete.
Hát nem erről volt szó, Sándor! Nem arról volt szó, hogy
az általad négy éven át oly lelkiismeretesen és önfeláldozó
módon vezetett Irodalmi Kerekasztal negyvenhatodik
ülését itt, a Rulikowsky temetőben fogjuk megtartani. Nem
arról volt szó, amikor szerda este elváltunk, hogy szombat
délután már végképp búcsúznunk kell egymástól. Még tervekkel
telve, holnapra gondolva jöttem tőled el - s íme, három nap
sem telt bele, tervezett közös beszélgetéseinkből, elképzelt
együttes próbálkozásainkból semmi sem lesz. Immár végérvényesen…
Mit mondhatok most itt a sír szájánál neked? Mit mondhatok
én, a tapasztalatlan segítőtárs - neked, idősebb barátomnak,
tapasztalt bajtársamnak, sokat megélt testvéremnek? Én, a
kábultság, a megdöbbenés, a tehetetlenség érzései miatt most
is csak dadogni tudó, szavakat kereső famulus? Azt, hogy ebben
a megbolydult, csomagoló, szétszivárgó világban - amikor,
ugye, néhányan, maroknyian, megpróbáltuk "böcsületes szegénylegényként"
itt, a Holnap városában menteni a menthetőt, megpróbáltunk
közösséget teremteni, irodalmi életet élni, nemzetiségi tudatot
ápolni - most dobbantásoddal pótolhatatlan űrt hagytál magad
után? Azt, hogy mint soha máskor, kimondhatatlanul nagy szükség
lett volna az idén is reád, szükségünk lett volna tanácsaidra,
kitartásodra, segítségedre - s most, a kész tények elé állítva,
itt állunk, irányt vesztetten és gyámolíthatatlanul…
Mondd, Sándor, mi lesz így velünk? Mi lesz így velünk, Sándor,
ha mindig csak a jók, a küldetést vállalók, az eszmehirdetők
mennek el? Ha a Nagy Kálmánok, Szilágyi Domokosok, Szőcs Kálmánok
bűvös sorozata nem törik meg vidékeinken soha?… Mi lesz gyermekeinkkel,
ha mindig csak az igazak némulnak el, a bátrak gyávulnak meg,
a nemesek és a tiszták szedik a sátorfájukat - s helyükbe
pedig nem költözik más, mint pusztulás és közöny? Mi lesz
a várossal, Sándor, mi lesz városunkkal, ezzel az átkozott
és mégis szeretett Váraddal, ha az ilyen emberek, mint te,
csak úgy egyszerűen abbahagyják a táncot, s nem lesz, mert
nincs honnan legyen helyettük más, aki betöltse a sorainkban
maradt hézagot? S mi lesz a világgal, Sándor, ha a tisztán
látók elfásulnak, az értékkeresők félreállnak, a teherviselők
bejelentik: "Kész! Elegünk volt! Nem csináljuk tovább!", s
közben pedig a kerti törpék szaporodnak, az aljasság szétburjánzik,
a megalkuvás hangulata mindent betölt? Mi lesz, mi lesz, mi
lesz velünk?…
"Széttépve arcunk négy égtáj felé", "körénk hallgatag csöndkígyók
tekerednek". Kikopva mindenből, mikor "semmi már vissza nem
fordítható, betáplálva minden", "hát itt maradunk megint a
sárban". Itt maradunk, Sándor, mint "szelek elálló lélegzete
/ az árván maradt / völgy felett".
Mikor szerdán elbúcsúztunk, azzal váltam el tőled, hogy hívj
fel bármikor, amikor csak szükséged van reám. Ma már tudom,
ez a telefonhívás többé sohase fog elhangzani. Belefáradva
kilátástalannak tűnő "idegháborúink"-ba, nem bírtad tovább
elviselni a mellünkre nehezedő levegőhiányt. Nem bírtad elviselni
tovább, saját szavaid szerint, a fejed körül a saskeselyűket.
Legyen hát neked, Bölöni Sándor, könnyű a váradi föld! Könynyebb,
mint nekünk, itt maradottaknak a reánk méretett tusakodás…
Varga Gábor próza- és drámaíró (Nagyvárad, 1948).
Vegyészmérnök, főkutató, az Irodalmi Kerekasztal titkára a
hetvenes években. 1991-től a Bihar megyei RMDSZ elnöke, államtitkár,
jelenleg a Találmányi és Védjegyvédelmi Állami Hivatal vezérigazgatója
Bukarestben. Legutóbbi kötete: Kronosz elkomorulása,
történelmi elbeszélések, 1996.
|
|