logo
 

 

 

 

Varga Gábor

Húsz év után

- emlékeim Bölöni Sándorról -

 

Nagyon nehéz húsz-huszonöt-harminc év távlatából visszaemlékezni egy olyan emberre, akire mindmáig a legnagyobb tisztelettel gondolok. Nehéz, mert egyrészt közbejátszik a nagybetűs Idő okozta óhatatlan emlékezetkiesés, másrészt pedig tagadhatatlanul tetten érhető mindannyiunk memóriájában az emlékek egymásra tolódása - ugye, azért történt velünk egy s más az elmúlt néhány esztendő alatt…

Tény, hogy Bölöni Sándorral való legelső találkozásom 1971 őszére datálódik, amikor is a nagyváradi timföldüzemhez frissen kinevezett gyakorló mérnökként a végső kétségbeesésemben a segítségét kértem abban, hogy az Előre napilap - amelynek ő akkor váradi főmunkatársa volt - gyakoroljon nyomást az "Alumina" kiskirálykodó vezetőségére munkahelyünkre történő felvételünk, azaz kinevezésünk érvényesítése érdekében. Én kis naiv!… Akkor még nem tudtam, hogy harmincegy esztendővel ezelőtti megjelenésünk a timföldüzem személyzeti osztályán micsoda riadalmat okozott ott a gondosan kitervezett nemzetiségi káderpolitikában. Hiszen az ideig az abba a "stratégiai egységnek" minősített üzembe való bekerülés teljesen más elvek szerint működött…

Bölöni meghallgatott - ha jól emlékszem, a mai Megyei Művelődési Bizottság irodájában találkoztam vele -, udvariasan segítséget is ígért a kérésem Bukarestbe történő továbbításában, de kihallatszott szavaiból még számomra, zöldfülű pályakezdő számára is az, hogy tehetetlen. Hogy átérzi kiszolgáltatott helyzetünket, de változtatni rajta nem sokat tud…

Aztán, egy hónapi előszobázgatás után végül mégiscsak felvettek, és egy néhány napos gyárismertetés után csakhamar ott találtam magam, hogy három váltásban moshatom gumicsővel a kezemben a timföldüzem udvarát, segédmunkási beosztásban, kutatómérnöki kinevezéssel a zsebemben. Tehettem pedig ezt azért, mert Constantin Ştefănoiu igazgató elvtárs valamiféle, a központi pártvezetés irányából érkező "értékes útmutatáson" alapuló elképzelése szerint egy eljövendő műszaki vezetőnek kötelező módon végig kell járnia az üzemi termelés valamennyi fokozatát. Nem is lett volna ezzel semmi baj - másfél év múlva, amikor eljutottam a diszpécserszolgálat lépcsőfokáig, valóban óriási előnyt jelentett, hogy behunyt szemmel el tudtam igazodni a feltáró-autoklávok, ülepítők, szűrők, csövek, bepárlók labirintusában -, a különös csak az volt, hogy ezt az útmutatást csak egyesek, pontosabban fogalmazva a nem államalkotó elemek irányában érvényesítették. Azokban a gerincpróbáló hónapokban, miközben gémberedett kézzel tekergettem a csapokat, húztam a gumicsöveket, nyomtam a szivattyú-indítógombokat - miközben román kolléganőim jól melegített laboratóriumokban tanulták a szakmát (azokon a helyeken, amelyekre nekem volt exkluzív főiskolai kinevezésem!) -, többször is eszembe jutott B. S. szomorkás mosolya, amellyel rám tekintett, amikor elváltunk. Ő már akkor tudta azt, amit én később voltam kénytelen megtanulni: hogy a "talanítás" Nagyváradon állampolitikai fontossággal bír…

Ezután jött az Ady-kör első nagy korszaka, a Nagy Béla, Tőke Csaba, Tóth Károly által irányított "péntek esti szabadságunk" mindmáig felemlegetett öt-hat esztendeje. Leírtam már nem egyszer, most is csak ismételni tudom magamat: még az "aranykor" legsötétebb éveiben is az egy akarattal való egybegyűlés, a közösségi egyet akarás furcsa, senki által nem sejtett tartalékokat bányászott elő a péntek esténként a Szakszervezetek Művelődési Háza kistermében összegyűlő résztvevők köréből. A közéleti fórumként és szellemi műhelyként egyaránt számon tartott "hangzó hetilap" cigarettafüsttel teli arénája mágnesként vonzotta a szebbre, jobbra, emberibb életre vágyó nagyváradiakat - köztük természetesen Bölöni Sándort is. Ő akkor már a színház magyar tagozatának a titkára volt, s ebben a minőségében nemegyszer tartott előadást vagy éppen vitaindítót. (Többek között ő volt a vitaindítója a Tábornokok, illetve A disputa című színdarabjaimnak is…) Mindig precíz, kristálytiszta gondolatvezetésű előadásokat tartott, kínosan ügyelve a kimondott szó minőségére. Pongyola fogalmazás soha nem hagyta el a száját.

Ugyanakkor erre a periódusra, a hetvenes évek közepére, a nyolcvanas évek elejére esett a nagyváradi magyar társulat néhány kiemelkedő, hosszú heteken át telt házakat vonzó, mindmáig emlékezetes előadása. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című műve színpadi változatának, Arthur Miller Az alkujának, Mrozek Tangójának, vagy, mintegy az életről vallott felfogása betetőzéseként, Tamási Áron Ősvigasztalásának műsorra tűzését mind-mind Bölöni Sándor javasolta a színház akkori vezetőségének - erről Kiss Törék Ildikó minden bizonnyal többet tudna mesélni -, mint ahogy a felsorolt előadások műsorfüzetei is mind magukon hordozzák Bölöni életfelfogását és hitvallását az irodalom közéleti szerepéről.

Legfontosabb cselekedete azonban kétségkívül az Irodalmi Kerekasztal 1978-as újraindítása volt. Mai napig nem tudtam rájönni, mi késztette ezt a különben feltűnően visszahúzódó, mindenféle szervezéstől viszolygó, meditatív alkatú embert arra, hogy a közéleti szereplés olykorisága mellett a közéleti szervezés fáradságát és kockázatát elvállalja. Mi volt az az indíték, ami miatt ez a halk szavú Dosztojevszkij-lélek fórum-teremtésre adta a fejét?… Talán az, hogy tudta, neve közismert Erdély-szerte, s hívására, ha úgy adódik, a romániai magyar szellemi elit bármely képviselője biztos "igen"-nel fog válaszolni. Talán az, hogy a színház világában őt is megérintette a rivaldafény varázsa, s a páholyban ülő irodalmi titkár szerette volna a maga igazi énjét tisztán, kendőzetlenül megmutatni ennek a soklelkű városnak… Talán az, közíróként a bőrén érezte a "fortélyos félelem" szorítását, és ez ellen az egyetlen hatásos fegyvert, a nyilvánosság hatalmát, az emberi közösség megtartó erejét kívánta bevetni… Tény, hogy mint "tanfolyamvezető" a négy esztendő alatt negyvenöt alkalommal állt fel s köszöntötte az egykori váradi Újságíróklub üvegkupolái közt várakozó "hallgatókat": Nagyvárad magyar értelmiségének színe-javát, az akkor még nyolcvanezer főt meghaladó váradi magyarság szinte teljes keresztmetszetét, akik ott szorongtak, ott ágaskodtak, hogy hallják Sütő Andrást, Kányádi Sándort, Gy. Szabó Gyulát, Jakó Zsigmondot, Bajor Andort, Szőcs Istvánt. A Romániai magyar irodalmi lexikon első kötetének bemutatásakor csaknem félezren hallgatták végig, miként köszöntötte a jelen lévő Balogh Edgárt és Domokos Gézát. De még a "hétköznapibb" előadásokon is általában telt házzal nézhetett szembe, másfél-kétszáz résztvevő minden alkalommal összegyűlt… Népszerű, köztiszteletnek örvendő közéleti vezető lett…

Hogy aztán egyik napról a másikra bekövetkezzen az, amire senki nem számított. Már éppen az ötödik évadot kezdtük szervezni, amikor 1982 augusztusában bekövetkezett az a tragikus végkifejlet, amelyre a magyarázatot azóta is sokan keresik. Szerdán még nála voltam - őszintén hálás kell legyek a Sorsnak, hogy ez a nagyon visszavonult ember megtisztelt bizalmával és maga mellé vett famulusnak -, még javában tervezgettük a következő meghívandók névsorát - hogy aztán csütörtök este felesége síró telefonhívása döbbentsen rá a kérlelhetetlen valóságra: Bölöni Sándor alig negyvenhárom évesen itt hagyott bennünket… Mai napig nem tudom, miért… Sokan kérdezték, van-e összefüggés a Sándor augusztusi halála és az Ellenpontok november eleji lebukása között. Nem tudok sem igenlő, sem tagadó választ adni. Nincs kizárva - de semmi bizonyosság ez irányban nincs a birtokomban. Erről mi soha nem beszélgettünk…

Temetésén ott volt a fél város. A Rulikowsky temetőben döbbenten hallgatott mindenki, ez a távozás minden váradi magyar számára pótolhatatlan veszteség volt. Mindannyian éreztük, egy kicsit a régi Váradot temetni jöttünk ki a Steinberger-kápolnához. Egy olyan világot, amely hozzánk nőtt - s amely most végképp elveszett. Torokszorító érzés volt hallgatni a lélekharangot, menni a koporsó után - s tudni azt, hogy egy igaz emberrel kevesebb lett. Egy olyan jó baráttal, akire addig mindig számíthattunk. Egy olyan közéleti vezetővel, akire fel lehetett tekinteni…

Ezért is tartom fontosnak, hogy - ha megkésve is - 2002. november 1-jén síremlék került Bölöni Sándor földi nyugvóhelyére. Emlékeztetőnek arra, hogy még a legzordabb, legembertelenebb időkben is voltak fáklyavivők, akik megpróbáltak a sötétben világítani annak a közösségnek, amelyikből vétettek.

Legyen emléke áldott!

 

 

Búcsú Bölöni Sándortól

Elhangzott a nagyváradi temetőben, 1982. augusztus 14-én.

 

Az elmúlás fogalma minden körülmények közt ijesztő gondolat, az enyészet, a pusztulás, a nincs tovább hirdetése hogyne volna megdöbbentő akkor, ha leheletétől egy felfelé ívelő pálya menete törik ketté, ha fuvallatától egy gazdag beérést ígérő karrier útja rombolódik szét. A férfi, akinek sírjánál ma utolsó búcsút venni oly szép számban összegyűltünk itt, alig negyvenhárom éves volt. Negyvenhárom évesen - a látszat szerint - egyike Várad legismertebb, legbecsültebb, legtiszteltebb embereinek: jó tollú publicista, tisztességes közéleti ember, minőséget kereső kultúrpolitikus. S összeszorul a szívünk, ha csak arra gondolunk, hogy mi minden lehetett volna még: maradandó értékű irodalmi és képzőművészeti tanulmánykötetek szerzője, mindenre figyelő főszerkesztője egy, immár talán soha meg nem valósuló nagyváradi magyar kulturális folyóiratnak, emlékezetes előadásokat kiharcoló, távlatokban gondolkozó színházigazgató. Lehetett volna… Feltételes mód, múlt idő.

Mivelhogy a jelen mindannyiunk számára "a circum dederunt me genitis mortis dolores inferni" döbbenete.

Hát nem erről volt szó, Sándor! Nem arról volt szó, hogy az általad négy éven át oly lelkiismeretesen és önfeláldozó módon vezetett Irodalmi Kerekasztal negyvenhatodik ülését itt, a Rulikowsky temetőben fogjuk megtartani. Nem arról volt szó, amikor szerda este elváltunk, hogy szombat délután már végképp búcsúznunk kell egymástól. Még tervekkel telve, holnapra gondolva jöttem tőled el - s íme, három nap sem telt bele, tervezett közös beszélgetéseinkből, elképzelt együttes próbálkozásainkból semmi sem lesz. Immár végérvényesen…

Mit mondhatok most itt a sír szájánál neked? Mit mondhatok én, a tapasztalatlan segítőtárs - neked, idősebb barátomnak, tapasztalt bajtársamnak, sokat megélt testvéremnek? Én, a kábultság, a megdöbbenés, a tehetetlenség érzései miatt most is csak dadogni tudó, szavakat kereső famulus? Azt, hogy ebben a megbolydult, csomagoló, szétszivárgó világban - amikor, ugye, néhányan, maroknyian, megpróbáltuk "böcsületes szegénylegényként" itt, a Holnap városában menteni a menthetőt, megpróbáltunk közösséget teremteni, irodalmi életet élni, nemzetiségi tudatot ápolni - most dobbantásoddal pótolhatatlan űrt hagytál magad után? Azt, hogy mint soha máskor, kimondhatatlanul nagy szükség lett volna az idén is reád, szükségünk lett volna tanácsaidra, kitartásodra, segítségedre - s most, a kész tények elé állítva, itt állunk, irányt vesztetten és gyámolíthatatlanul…

Mondd, Sándor, mi lesz így velünk? Mi lesz így velünk, Sándor, ha mindig csak a jók, a küldetést vállalók, az eszmehirdetők mennek el? Ha a Nagy Kálmánok, Szilágyi Domokosok, Szőcs Kálmánok bűvös sorozata nem törik meg vidékeinken soha?… Mi lesz gyermekeinkkel, ha mindig csak az igazak némulnak el, a bátrak gyávulnak meg, a nemesek és a tiszták szedik a sátorfájukat - s helyükbe pedig nem költözik más, mint pusztulás és közöny? Mi lesz a várossal, Sándor, mi lesz városunkkal, ezzel az átkozott és mégis szeretett Váraddal, ha az ilyen emberek, mint te, csak úgy egyszerűen abbahagyják a táncot, s nem lesz, mert nincs honnan legyen helyettük más, aki betöltse a sorainkban maradt hézagot? S mi lesz a világgal, Sándor, ha a tisztán látók elfásulnak, az értékkeresők félreállnak, a teherviselők bejelentik: "Kész! Elegünk volt! Nem csináljuk tovább!", s közben pedig a kerti törpék szaporodnak, az aljasság szétburjánzik, a megalkuvás hangulata mindent betölt? Mi lesz, mi lesz, mi lesz velünk?…

"Széttépve arcunk négy égtáj felé", "körénk hallgatag csöndkígyók tekerednek". Kikopva mindenből, mikor "semmi már vissza nem fordítható, betáplálva minden", "hát itt maradunk megint a sárban". Itt maradunk, Sándor, mint "szelek elálló lélegzete / az árván maradt / völgy felett".

Mikor szerdán elbúcsúztunk, azzal váltam el tőled, hogy hívj fel bármikor, amikor csak szükséged van reám. Ma már tudom, ez a telefonhívás többé sohase fog elhangzani. Belefáradva kilátástalannak tűnő "idegháborúink"-ba, nem bírtad tovább elviselni a mellünkre nehezedő levegőhiányt. Nem bírtad elviselni tovább, saját szavaid szerint, a fejed körül a saskeselyűket.

Legyen hát neked, Bölöni Sándor, könnyű a váradi föld! Könynyebb, mint nekünk, itt maradottaknak a reánk méretett tusakodás…

 

Varga Gábor próza- és drámaíró (Nagyvárad, 1948). Vegyészmérnök, főkutató, az Irodalmi Kerekasztal titkára a hetvenes években. 1991-től a Bihar megyei RMDSZ elnöke, államtitkár, jelenleg a Találmányi és Védjegyvédelmi Állami Hivatal vezérigazgatója Bukarestben. Legutóbbi kötete: Kronosz elkomorulása, történelmi elbeszélések, 1996.