|
Barna Imre
Idézetek egy családregényből
én
kérem nagyvárad
(Kőrössi
P. József)
"Így néz ki az ünnepelt", írta egy kéz a lendületes ceruzarajz
- összefont kezű, szmokingos (-) alak, az egymást kölcsönösen értelmező részletekből:
fekete bajuszból, vastag vonalszerű fekete szemből, összenőtt sűrű szemöldökből,
N-nel kezdődő krikszkraksz-aláírásból ítélhetően biztos, hogy Nagy Endre portréja
- alá, a budapesti Grand Hotel Royal Nagyszálloda menükártyájára, ezerkilencszáztizenhárom
május 31-én. Hogy akkor és azt, a tulajdonképpeni menükártya dátumozása mutatja
a portré hátulján. Vagy legalábbis jelzi, üzeni nyolcvankilenc évnyi messzeségből
és kissé bizonytalanul, szó, ami szó. A dátum és alatta a menükártya szövege
("Bableves csipetkével / és disznó körömmel / vagy / Becsinált tárkonyos bárány
/ - / Zsivány pecsenye hosszú nyárson / Kovászos ugorka felszeletelve / -
/ Túrós rétes / - / Eper, Cseresznye") eléggé nehezen olvasható, a folyóírással
szépen kalligrafált, de valamilyen technikával mégis sokszorosított lila betűket
szinte beszívta a menükártya papírja. A nyolcvankilenc év miatt vajon- A ceruzarajz
friss, akár tegnap is készülhetett volna. Inkább a technikával lehet a baj.
Tizenhárom vagy tizennyolc-
Nagymami dobozából előkerül egy kis boríték is a Dédinek címezve,
levél is van benne, Nagy Endre írta az ő "Édes Barát"-jának, köszönetet mondva
benne azért a "lelkes szeretetért", amellyel a Dédi őneki "egy egész életre
szóló ünnepet" szerzett. A borítékra nyomott postai pecsét megint csak nagyon
maszatos, de az évszám - 1913 - biztosnak látszik. Megvan! A búcsúelőadás
az Andrássy úti kabaréban az 1913-as tavaszi szezon végén! A meglepetés-aranykoszorú,
és rajta a nevek, Gróf Andrássy Gyulától Szinyei-Merse Pálon és Molnár Ferencen
keresztül dr. Jászi Oszkárig! És igen, hát persze: ott van köztük az Édes
Barát, a Dédi neve is. Beszámol róla Nagy Endre A kabaré regényé-ben, felsorolva
a neveket is mind, és a bankettről is szót ejt; hogy onnan már haza sem ment,
hanem egyenest a pályaudvarra; hogy hajnalban már Párizs felé vitte a vonat,
kabarét felejteni, visszaváltozni íróvá…
Enghien-les-Bains, olvasható nemcsak a pecséten, hanem a boríték
címoldalának tetején is, ceruzával, mindjárt kétszer. Mintha gyerekkéz (Nagymami-)
írása mímelné, kissé bizonytalanul, a tulajdonképpenit, mely a hátoldali sietős
feljegyzéseket - "Kőszegre (-) 100 korona, Feleki Ignátz (-) 1200 kor 2 %"
- ezzel a boríték tartalmához illőbb emlékeztetővel egészíti ki: Enghien,
Rue de Plaisance 11. "Ebből a párisi létből nemigen lesz valami", írja a levélben
Nagy Endre - pedig valami azért csak lett, a valamiből pedig hírlapsorozat
és könyv is, Párizs, 1913 -, és a gyerekek drága taníttatására panaszkodik
("tíz frank óránként, a nyavalya törje ki!"), meg az unalomra: "Ha a gyermekek
magamra hagynak és rengeteg írnivalómat elvégeztem, azzal szórakozom, hogy
két részre osztom magam. Az egyik Nagy Endre konferál, a másik meg hallgatja.
De konstatálnom kell, hogy ilyenkor csak az egyik nem unatkozik: amelyik konferál."
Dédi ekkor már tekintélyes ember, directeur, akinek nagyon
is fontos szerepet játszhatott a neve azon az aranykoszorún, gróf Edelsheim-Gyulai
Lipót és Krausz Simon közt félúton, de az ismeretségük és a barátságuk még
a váradi évekből kell hogy származzék.
Dédi kisfiúként került Váradra: a családi legenda emlékének
emléke szerint ükpapa Kecskeméten táblát akasztott a nyakába, és vasútilag
"föladta" őt a bátyjának, akinek bútorüzeme (-kereskedése-) volt Váradon,
hogy neveljék most már ők tovább ezt a sokadik gyereket, a kis Edét, Váradon
jobb sora lesz, hátha ott viszi majd valamire. Vinni vitte: gyorsan felnőtt,
karriert kezdett és családot alapított hamar, mert sietni, vélné az ember,
nemcsak illett akkoriban, hanem tanácsos, sőt muszáj is volt, bár a sietség
igazi okai akkor még vonakodtak felfedni magukat. Vagy csak a leképezetlen
részletek hiánya láttatja sietősnek a múltat, mint fázisszegény némafilm-szkeccset
a multiplex-vetítő- Nagymami, akinek váradi gyerekemlékei közül végeredménynek
csak egy Pagát nevű kutya elmosódó figurája hagyományozódott a nagyon is figyelmetlen
unokákra - pedig P. Gyuri bácsinak egy 1937-es, Dédinek írott leveléből mellesleg
kiderül, hogy valamiképpen aztán ükpapa is Váradra került (-), mindenesetre
ott halt meg, és ott van eltemetve ("Kint jártam a temetőben és kirendeltem
oda Kronämer sírkőraktár cég vezetőjét is, és bizony amikor meg kellett volna
mutatnom, hogy melyik sírról van szó, láttam, hogy mulasztást követtem el,
amennyiben megboldogult Édesapád sírját nem tudtam emlékezet után, bár Veled
ott többször jártam, megmutatni, viszont sem a megboldogult keresztnevét,
sem pedig elhalálozásának évét nem ismertem.") -, Nagymami tehát iskolába
már a budapesti Dohány utcából járt, noha tény, hogy születni Váradon született,
éppenséggel nem könnyítve meg pontosan nyolcvan évvel később annak a népi
(-) kommunista (-) kultúrhivatalnoknak a dolgát, aki az egyik unoka nemcsak
politikai, hanem "faji" elkötelezettségét is puhatolandó a felmenők születési
helye iránt érdeklődött. Az unoka, sajnos, ahelyett, hogy tiszta vizet öntött
volna a pohárba, csak a zavart fokozta válaszaival, éspedig bizonyos fokig
nemcsak a hivatalnok fejében, hanem a sajátjában is.
Elég az hozzá, hogy Nagymami Budapesten járt iskolába - íme
például egy "nyugtatvány tizennégy koronáról, mely összeget D. M. a budapesti
VI. ker. m. kir. állami felsőbb leányiskola I-ik osztályának rendes növendéke
az 1910/11-ik isk. év felvételi díj fejében lefizetett" -, sőt, már 1908-ban
is itt gyűjtött autogramokat. Vészi Margit vagy Környey Béla csak a nevét
firkantotta egy-egy fecnire, de Medgyasszay Vilma (a Csókszanatórium című
dalmű primadonnájaként) képet is adott, Gara Ákos "bácsi" pedig a New York
kávéház levélpapírjára ("A világ legnagyobb és legdíszesebb kávéháza - Az
író és művészvilág találkozó helye - Cabinets particuliers - Manheimer és
Eisenhut falfestményei - Hölgyterem - Zongoraterem - Telefon-szolgálat - Ruhatár
- Pazar világítás, kitűnő szellőztetés") 1908. április 25-én Dal a gyermekszívről
címmel hat egész strófányi verset írt "az én kedves, kis olvasómnak D. Magduska
kisasszonykának szeretettel". Mosolygó kis angyalok mondják a versben a költőnek,
hogy milyen legyen a gyermekszív: "…mint az angyal, oly szelíden/ Szálljon
hangja égbe,/ Hol az isten trónusán ül/ Napsugárba’, fénybe’".
Akinek nincs otthona az időben, annak jó volna hinnie, hogy
igaz az a további legendaféleség, amely szerint Magduska a Gara Ákos bácsiénál
időt állóbb verseket szerző Ady Endrétől is kért és kapott autogramot, méghozzá
Ady (és a maga) váradi korszakában. Elképzelni, ahogy ül a busa homlokú nagy
költő valami kávéházteraszon, tavasz van vagy nyár eleje, Magduskán szalmakalap,
csipkehabos, földig érő fehér szoknya, ágaskodik és nyújtja neki a noteszát
át a korláton a cérnakesztyűs kis kezével… Jó volna, de sajnos lehetetlen:
háromévesen Magduska aligha foglalkozott ilyesmivel, Ady pedig 1903-ban áthelyezte
magát a Pece-parti Párizsból az igaziba. Két évvel később persze Pesten volt
már, és attól fogva bármikor lejátszódhatott volna ilyen jelenet ott is, mégsem
valószínű, hogy lejátszódott. Adyt és Nagymamit valamiért csak a tavaszias,
nyár eleji, szelíden napsütötte régmúlt, csak Várad helyezheti egymás mellé;
ősz vagy tél, lármában és füstködben vibráló Budapest, történelmi élőképek
jelenbe málló, halálos díszlete semmiképp. És különben is: Ady-autogramnak
nincs nyoma a Nagymami-féle dobozokban.
Váradnak annál több. 1937 júliusában Nagymami például szinte
naponta kapott egy Váradon keltezett levelet vagy lapot, megvannak mind sorba
rakva, szépen. A tizenkét éves Mamika részletezi bennük lendületes, felnőtt
írással a rokonoknál töltött nyár mindennapjait. A stílusa bámulatos ("…az
okosságnak ez a hihetetlen bája egyenesen megdöbbentő. Szinte kiforrott egyéniség,
önálló kritikával, végtelenül nemes hajlamokkal…" - írja róla az egyik leveléhez
mellékelt kiegészítésben P. Sári néni is), az aprólékosan rögzített rengeteg
részlet - múzeumlátogatás, fürdés a Körösben, bivalyokkal, Stan és Pan a moziban,
Sibyll a szabadtériben ("gyönyörű volt, a rendezés csodálatra méltó, Petrov
azonban leköpésre…") -, a tetszetős tények mögül mégis bizonytalanul sejlik
csak fel valami még fontosabb: hogy az épp két éve elvált Nagymami mindeközben
külön nyaralásra készül, és emiatt lelkifurdalása van, és habozik, de a tizenkét
éves Mamika biztatja: "El tudod azt képzelni, hogy egy gyerek olyan komisz
legyen az Édes anyjához, akit olyan forrón szeret, hogy megvonja tőle a megérdemelt
és nagyon fontos vakációját-"; és csak egyszer, egyetlenegyszer szalad ki
a ceruzája alól (mert P. Gyuri bácsinak további tervei vannak vele): "Nem
bírnám ki nélküled!"
Márpedig 1937 augusztusában Mamika a Király-hágó tövéből, a
nagybáródi patikuséktól keltezi tovább a szép szabályos mindennapi leveleket.
"Tiszta román a falu, de mindenki beszél magyarul is. Két lánnyal is megismerkedtem,
akiknek biciklijük van, és már én is tudok egy kicsit. Nagy sétákra megyünk.
Édes udvar van, mögötte gyümölcsös, ott hasalunk a fűben és olvasunk. Holnap
d. u. elmegyek a Királyhágóra az ifjúsággal. Minden nap 12-kor ebédelünk.
D. e. a pataknál voltunk. Építettünk előbb egy gátat és kiástuk a patak medrét,
mert irtó alacsony volt, és ott fürödtünk. Mezítláb, nagykendővel a fejünkön
és kapával, ásóval a vállunkon jöttünk haza. Majdnem mindig mezítláb járok.
Rengeteg a szilva és agyonzabálom magamat" - írja a kis Mamika Nagybáródról,
szinte látni, ahogy sétál, ahogy hasal a fűben, és Szent Péter esernyőjét,
Copperfield Dávidot és Monte Cristo grófját olvas, gátat épít, szilvával tömi
magát és reggeli misére megy, csak a biciklizést nem igazán látni. Az sajnos
nem megy, mert emlékszik még rá az ember - erre tényleg, ő maga emlékszik
-, hogyan próbálkozott Mami ’63-ban vagy ’64-ben az Apcsi nagy fekete Csepeljével
Gyenesdiáson, először és utoljára, hogy most megtanul; a zavarba ejtő pillanatokra
emlékszik, ahogy Apcsi megtolja biciklistül, és szaladna utána, hogy segítsen
még, ha kell, de nem kell, mert már dől is Mami, Apcsi ijesztőt káromkodik,
borul a bicikli, és aztán ott fekszik Mami a porban, felháborítóan és tűrhetetlenül,
mint tíz évvel később, egy reggel, a konyhakövön…
"Szeretném már igazán megtudni, hogy lesz, mint lesz, nagyon
várom leveledet…" - fejezi be az aznapi levelet tizenkét évesen Nagybáródon,
a patikuséknál.
És- Hogy lett, mint lett- Elment-e végül 1937 nyarán Nagymami
a nagyon fontos vakációjára- És utána- Hogy bírta ki Mami nélküle szeptemberig-
Egy-két júliust még eltöltött talán Váradon. Aztán háború lett,
aztán… Aztán soha többé nem ment oda. Rokon vagy akár számon tartható váradi
ismerős biztos, hogy nem maradt. Senki, akihez becsöngethetett volna az ember
1981 októberének végén - tulajdonképpen véletlenül vetődve életében először
Nagyváradra, botolva mások történetébe, nem sejtve még, hogy…
De az persze már tényleg egy másik történet.
Barna
Imre író, műfordító (1951). Olasz, francia, német és
angol műveket tolmácsol. Ő válogatta és állította össze a Demokratikus
Ellenzék íróinak illegális naplóját.
A nyolcvanas években gyakran járt Nagyváradon. Önálló kötete Az
átutazó és a bennszülött címmel jelent meg. Az Európa
Könyvkiadó szerkesztője.
|
|