logo
 

 

 

 

Barna Imre

Idézetek egy családregényből

én kérem nagyvárad

(Kőrössi P. József)

"Így néz ki az ünnepelt", írta egy kéz a lendületes ceruzarajz - összefont kezű, szmokingos (-) alak, az egymást kölcsönösen értelmező részletekből: fekete bajuszból, vastag vonalszerű fekete szemből, összenőtt sűrű szemöldökből, N-nel kezdődő krikszkraksz-aláírásból ítélhetően biztos, hogy Nagy Endre portréja - alá, a budapesti Grand Hotel Royal Nagyszálloda menükártyájára, ezerkilencszáztizenhárom május 31-én. Hogy akkor és azt, a tulajdonképpeni menükártya dátumozása mutatja a portré hátulján. Vagy legalábbis jelzi, üzeni nyolcvankilenc évnyi messzeségből és kissé bizonytalanul, szó, ami szó. A dátum és alatta a menükártya szövege ("Bableves csipetkével / és disznó körömmel / vagy / Becsinált tárkonyos bárány / - / Zsivány pecsenye hosszú nyárson / Kovászos ugorka felszeletelve / - / Túrós rétes / - / Eper, Cseresznye") eléggé nehezen olvasható, a folyóírással szépen kalligrafált, de valamilyen technikával mégis sokszorosított lila betűket szinte beszívta a menükártya papírja. A nyolcvankilenc év miatt vajon- A ceruzarajz friss, akár tegnap is készülhetett volna. Inkább a technikával lehet a baj.

Tizenhárom vagy tizennyolc-

Nagymami dobozából előkerül egy kis boríték is a Dédinek címezve, levél is van benne, Nagy Endre írta az ő "Édes Barát"-jának, köszönetet mondva benne azért a "lelkes szeretetért", amellyel a Dédi őneki "egy egész életre szóló ünnepet" szerzett. A borítékra nyomott postai pecsét megint csak nagyon maszatos, de az évszám - 1913 - biztosnak látszik. Megvan! A búcsúelőadás az Andrássy úti kabaréban az 1913-as tavaszi szezon végén! A meglepetés-aranykoszorú, és rajta a nevek, Gróf Andrássy Gyulától Szinyei-Merse Pálon és Molnár Ferencen keresztül dr. Jászi Oszkárig! És igen, hát persze: ott van köztük az Édes Barát, a Dédi neve is. Beszámol róla Nagy Endre A kabaré regényé-ben, felsorolva a neveket is mind, és a bankettről is szót ejt; hogy onnan már haza sem ment, hanem egyenest a pályaudvarra; hogy hajnalban már Párizs felé vitte a vonat, kabarét felejteni, visszaváltozni íróvá…

Enghien-les-Bains, olvasható nemcsak a pecséten, hanem a boríték címoldalának tetején is, ceruzával, mindjárt kétszer. Mintha gyerekkéz (Nagymami-) írása mímelné, kissé bizonytalanul, a tulajdonképpenit, mely a hátoldali sietős feljegyzéseket - "Kőszegre (-) 100 korona, Feleki Ignátz (-) 1200 kor 2 %" - ezzel a boríték tartalmához illőbb emlékeztetővel egészíti ki: Enghien, Rue de Plaisance 11. "Ebből a párisi létből nemigen lesz valami", írja a levélben Nagy Endre - pedig valami azért csak lett, a valamiből pedig hírlapsorozat és könyv is, Párizs, 1913 -, és a gyerekek drága taníttatására panaszkodik ("tíz frank óránként, a nyavalya törje ki!"), meg az unalomra: "Ha a gyermekek magamra hagynak és rengeteg írnivalómat elvégeztem, azzal szórakozom, hogy két részre osztom magam. Az egyik Nagy Endre konferál, a másik meg hallgatja. De konstatálnom kell, hogy ilyenkor csak az egyik nem unatkozik: amelyik konferál."

Dédi ekkor már tekintélyes ember, directeur, akinek nagyon is fontos szerepet játszhatott a neve azon az aranykoszorún, gróf Edelsheim-Gyulai Lipót és Krausz Simon közt félúton, de az ismeretségük és a barátságuk még a váradi évekből kell hogy származzék.

Dédi kisfiúként került Váradra: a családi legenda emlékének emléke szerint ükpapa Kecskeméten táblát akasztott a nyakába, és vasútilag "föladta" őt a bátyjának, akinek bútorüzeme (-kereskedése-) volt Váradon, hogy neveljék most már ők tovább ezt a sokadik gyereket, a kis Edét, Váradon jobb sora lesz, hátha ott viszi majd valamire. Vinni vitte: gyorsan felnőtt, karriert kezdett és családot alapított hamar, mert sietni, vélné az ember, nemcsak illett akkoriban, hanem tanácsos, sőt muszáj is volt, bár a sietség igazi okai akkor még vonakodtak felfedni magukat. Vagy csak a leképezetlen részletek hiánya láttatja sietősnek a múltat, mint fázisszegény némafilm-szkeccset a multiplex-vetítő- Nagymami, akinek váradi gyerekemlékei közül végeredménynek csak egy Pagát nevű kutya elmosódó figurája hagyományozódott a nagyon is figyelmetlen unokákra - pedig P. Gyuri bácsinak egy 1937-es, Dédinek írott leveléből mellesleg kiderül, hogy valamiképpen aztán ükpapa is Váradra került (-), mindenesetre ott halt meg, és ott van eltemetve ("Kint jártam a temetőben és kirendeltem oda Kronämer sírkőraktár cég vezetőjét is,  és bizony amikor meg kellett volna mutatnom, hogy melyik sírról van szó, láttam, hogy mulasztást követtem el, amennyiben megboldogult Édesapád sírját nem tudtam emlékezet után, bár Veled ott többször jártam, megmutatni, viszont sem a megboldogult keresztnevét, sem pedig elhalálozásának évét nem ismertem.") -, Nagymami tehát iskolába már a budapesti Dohány utcából járt, noha tény, hogy születni Váradon született, éppenséggel nem könnyítve meg pontosan nyolcvan évvel később annak a népi (-) kommunista (-) kultúrhivatalnoknak a dolgát, aki az egyik unoka nemcsak politikai, hanem "faji" elkötelezettségét is puhatolandó a felmenők születési helye iránt érdeklődött. Az unoka, sajnos, ahelyett, hogy tiszta vizet öntött volna a pohárba, csak a zavart fokozta válaszaival, éspedig bizonyos fokig nemcsak a hivatalnok fejében, hanem a sajátjában is.

Elég az hozzá, hogy Nagymami Budapesten járt iskolába - íme például egy "nyugtatvány tizennégy koronáról, mely összeget D. M. a budapesti VI. ker. m. kir. állami felsőbb leányiskola I-ik osztályának rendes növendéke az 1910/11-ik isk. év felvételi díj fejében lefizetett" -, sőt, már 1908-ban is itt gyűjtött autogramokat. Vészi Margit vagy Környey Béla csak a nevét firkantotta egy-egy fecnire, de Medgyasszay Vilma (a Csókszanatórium című dalmű primadonnájaként) képet is adott, Gara Ákos "bácsi" pedig a New York kávéház levélpapírjára ("A világ legnagyobb és legdíszesebb kávéháza - Az író és művészvilág találkozó helye - Cabinets particuliers - Manheimer és Eisenhut falfestményei - Hölgyterem - Zongoraterem - Telefon-szolgálat - Ruhatár - Pazar világítás, kitűnő szellőztetés") 1908. április 25-én Dal a gyermekszívről címmel hat egész strófányi verset írt "az én kedves, kis olvasómnak D. Magduska kisasszonykának szeretettel". Mosolygó kis angyalok mondják a versben a költőnek, hogy milyen legyen a gyermekszív: "…mint az angyal, oly szelíden/ Szálljon hangja égbe,/ Hol az isten trónusán ül/ Napsugárba’, fénybe’".

Akinek nincs otthona az időben, annak jó volna hinnie, hogy igaz az a további legendaféleség, amely szerint Magduska a Gara Ákos bácsiénál időt állóbb verseket szerző Ady Endrétől is kért és kapott autogramot, méghozzá Ady (és a maga) váradi korszakában. Elképzelni, ahogy ül a busa homlokú nagy költő valami kávéházteraszon, tavasz van vagy nyár eleje, Magduskán szalmakalap, csipkehabos, földig érő fehér szoknya, ágaskodik és nyújtja neki a noteszát át a korláton a cérnakesztyűs kis kezével… Jó volna, de sajnos lehetetlen: háromévesen Magduska aligha foglalkozott ilyesmivel, Ady pedig 1903-ban áthelyezte magát a Pece-parti Párizsból az igaziba. Két évvel később persze Pesten volt már, és attól fogva bármikor lejátszódhatott volna ilyen jelenet ott is, mégsem valószínű, hogy lejátszódott. Adyt és Nagymamit valamiért csak a tavaszias, nyár eleji, szelíden napsütötte régmúlt, csak Várad helyezheti egymás mellé; ősz vagy tél, lármában és füstködben vibráló Budapest, történelmi élőképek jelenbe málló, halálos díszlete semmiképp. És különben is: Ady-autogramnak nincs nyoma a Nagymami-féle dobozokban.

Váradnak annál több. 1937 júliusában Nagymami például szinte naponta kapott egy Váradon keltezett levelet vagy lapot, megvannak mind sorba rakva, szépen. A tizenkét éves Mamika részletezi bennük lendületes, felnőtt írással a rokonoknál töltött nyár mindennapjait. A stílusa bámulatos ("…az okosságnak ez a hihetetlen bája egyenesen megdöbbentő. Szinte kiforrott egyéniség, önálló kritikával, végtelenül nemes hajlamokkal…" - írja róla az egyik leveléhez mellékelt kiegészítésben P. Sári néni is), az aprólékosan rögzített rengeteg részlet - múzeumlátogatás, fürdés a Körösben, bivalyokkal, Stan és Pan a moziban, Sibyll a szabadtériben ("gyönyörű volt, a rendezés csodálatra méltó, Petrov azonban leköpésre…") -, a tetszetős tények mögül mégis bizonytalanul sejlik csak fel valami még fontosabb: hogy az épp két éve elvált Nagymami mindeközben külön nyaralásra készül, és emiatt lelkifurdalása van, és habozik, de a tizenkét éves Mamika biztatja: "El tudod azt képzelni, hogy egy gyerek olyan komisz legyen az Édes anyjához, akit olyan forrón szeret, hogy megvonja tőle a megérdemelt és nagyon fontos vakációját-"; és csak egyszer, egyetlenegyszer szalad ki a ceruzája alól (mert P. Gyuri bácsinak további tervei vannak vele): "Nem bírnám ki nélküled!"

Márpedig 1937 augusztusában Mamika a Király-hágó tövéből, a nagybáródi patikuséktól keltezi tovább a szép szabályos mindennapi leveleket. "Tiszta román a falu, de mindenki beszél magyarul is. Két lánnyal is megismerkedtem, akiknek biciklijük van, és már én is tudok egy kicsit. Nagy sétákra megyünk. Édes udvar van, mögötte gyümölcsös, ott hasalunk a fűben és olvasunk. Holnap d. u. elmegyek a Királyhágóra az ifjúsággal. Minden nap 12-kor ebédelünk. D. e. a pataknál voltunk. Építettünk előbb egy gátat és kiástuk a patak medrét, mert irtó alacsony volt, és ott fürödtünk. Mezítláb, nagykendővel a fejünkön és kapával, ásóval a vállunkon jöttünk haza. Majdnem mindig mezítláb járok. Rengeteg a szilva és agyonzabálom magamat" - írja a kis Mamika Nagybáródról, szinte látni, ahogy sétál, ahogy hasal a fűben, és Szent Péter esernyőjét, Copperfield Dávidot és Monte Cristo grófját olvas, gátat épít, szilvával tömi magát és reggeli misére megy, csak a biciklizést nem igazán látni. Az sajnos nem megy, mert emlékszik még rá az ember - erre tényleg, ő maga emlékszik -, hogyan próbálkozott Mami ’63-ban vagy ’64-ben az Apcsi nagy fekete Csepeljével Gyenesdiáson, először és utoljára, hogy most megtanul; a zavarba ejtő pillanatokra emlékszik, ahogy Apcsi megtolja biciklistül, és szaladna utána, hogy segítsen még, ha kell, de nem kell, mert már dől is Mami, Apcsi ijesztőt káromkodik, borul a bicikli, és aztán ott fekszik Mami a porban, felháborítóan és tűrhetetlenül, mint tíz évvel később, egy reggel, a konyhakövön…

 "Szeretném már igazán megtudni, hogy lesz, mint lesz, nagyon várom leveledet…" - fejezi be az aznapi levelet tizenkét évesen Nagybáródon, a patikuséknál.

És- Hogy lett, mint lett- Elment-e végül 1937 nyarán Nagymami a nagyon fontos vakációjára- És utána- Hogy bírta ki Mami nélküle szeptemberig-

Egy-két júliust még eltöltött talán Váradon. Aztán háború lett, aztán… Aztán soha többé nem ment oda. Rokon vagy akár számon tartható váradi ismerős biztos, hogy nem maradt. Senki, akihez becsöngethetett volna az ember 1981 októberének végén - tulajdonképpen véletlenül vetődve életében először Nagyváradra, botolva mások történetébe,  nem sejtve még, hogy…

De az persze már tényleg egy másik történet.

Barna Imre író, műfordító (1951). Olasz, francia, német és angol műveket tolmácsol. Ő válogatta és állította össze a Demokratikus Ellenzék íróinak illegális naplóját.

A nyolcvanas években gyakran járt Nagyváradon. Önálló kötete Az átutazó és a bennszülött címmel jelent meg. Az Európa Könyvkiadó szerkesztője.