logo
 

 

 

 

Balázs Imre József

A város vére

Váradykon. Versantológia, 2002. A Nagyváradi Ady Társaság kiadása.


"Egy kis Amerika Magyarországba tolva, s egy kis Magyarország Szmirna tájékára el gondolva: körülbelül ez ez a város. Levegője vér szagú, mert ez a Vér városa, s ilyen volt mindóta" - írja Ady Endre 1910-ben a Nyugat ban. (Az írás legújabban A vér városa című Ady-válogatásban olvasható, amely a Noran és Palatinus könyvkiadók Várad, villany város sorozatában jelent meg Budapesten, 2001-ben.) Talányos megfogalmazás, de Ady szerette a talányokat.

2002-ben, az Ady nevét többszörösen magában hordozó antológiában érdekes módon egy zalai illetőségű fiatal költő, Szálinger Balázs keresi leginkább ezt a Váradot, "vér nyomok" után kutatva. Nem megfejteni akar ja a talányt, hanem belemegy a játékba: kapcsolódási pontokat villant fel, ahová el visz a szó, de nem lesz belőle megfejthető szimbólum. Mindig másra utal: "A vér: alvad falun - a vér: városban él,/ s a vég a könyvet át vele itatja./ Szerkesztési elvét átjárja a gúny:/ a pillangók között megannyi hangya,/ balra Parnasszus, jobbra Orfeum/ —- és ide szúr engem. Félig se balra,/ félig se jobbra - űrbe, rumba, vérbe,/ szamárkövek közé: egy lepke vértje." (Monológ egy lepkegyűjteményről) Első látásra: rímelésében, dallamában a hol napos versbeszédet visszhangozza a Szálinger-vers, de nem csak erről van szó. Szálinger egy lépéssel közelebb lopódzik az irracionálishoz, képein pedig érezhető az idő közben eltelt évszázad. Az újra olvasás/újraírás tehát radikális: a kor társ magyar költészet nyel vén szűrődik át az a szín- és hangulatkombináció, amely talán éppen a már emlegetett Várad, villanyváros könyvsorozat borítóiról olvasható le: lágy pasztellszínek, elmosódó kontúrok, patinás épületek, ruhák, díszletek. S zálinger ott is kor társ verset ír, ahol legközelebb kerül Adyhoz: "Amikor megcsaltam, ő néma volt,/ jegyet szótlanul osztott és fehéren./ Borért mentem, és zárva volt a bolt,/ s mire visszatértem, fürdött a vérben —-/ Négykézláb állt a színpadon, dalolt,/ halottaknak dalolt, ugrásra készen,/ szemében a színre vitt rettenet:/ a kávépárduc nem tűr színeket —-" (A kávépárduc). A vér- halál kapcsolatteremtés (amely egyébként kézenfekvő) már Adytól ismerős, maga a vers helyze t is emlékeztet a Lédával a bálban táncára, de a váltások itt élesebbek, a társítások ("kávé párduc") nagyobb távolságokat hidalnak át.

Annál is inkább kínálja magát a könyv a fordított irányú - Szálinger Balázstól Fábián Sándor felé haladó - olva sásra, mivel Gittai István előszavában a kortárs váradi költőket A Hol nap és a Tíz Tűz antológiák váradi szellemisége méltó folytatóinak nevezi. Pontosítsunk gyorsan: a Váradykon ban (Szálinger versei kivételével) nem ugyanarról a váradi szell emiségről van szó, mint az említett korábbi antológiák esetében. Egészen pontosan: nem ugyanarról a vers nyelvről. Ami természetesen nem baj - minden nemzedéknek saját Váradot kell teremtenie magának.

Milyen tehát az a versbeszéd, amely közel ne gyven év költészetének lenyomata (kb. ennyi idő telt el az első Forrás-nemzedékhez tartozó Fábián Sándor és Nagyálmos Ildikó vagy Szálinger Balázs költői indulása között), és amely valamilyen formában Váradhoz kötődik?

Huszonkét költő verseit természetesen könnyebb negatív kategóriákban körülírni, mint közös jegyek által. A kötet szerzői sokféle vershagyományhoz kapcsolódnak, sokféle költői pozíciót építenek ki maguknak. Mindenesetre nem sok klasszikus versformát, szabályos rímképletet találunk a köte tben. Általában a hatvanas-hetvenes évek erdélyi költészetének ahhoz a vonulatához áll közel ez a versnyelv, amely már nem a Szilágyi Domokos vagy Lászlóffy Aladár nagy versépítményeiben gondolkodott, ha nem a szó poétikájának ahhoz a verziójához, ame ly feltördelte a klasszikus formákat, de elsősorban azért, hogy az "erős" szavaknak, képeknek még nagyobb súlyt adhasson, mint az a versbeszéd, amelynek zenéjébe bele veszett a képiség. Szőcs Kálmán, Csiki László, Kenéz Ferenc vagy a korai Gittai István vers nyelvének különféle változatai élik a kötetben saját életüket. Egyetlen szerző - Kőrössi P. József - kivételével úgy tűnik, a tárgyias, szikár poétika sem áll közel a váradi költőkhöz. ("december harmincegyedikén/ ezer kilencszáznyolcvanegyben/ este hét és nyolc között egy liftben utazom/ egyesegyedül egy toronyházban a földszint/ és a hatodik emelet között" - írja Kőrössi.) Összességében inkább hangulatlíra benyomását keltik a beválogatott versek - ezen belül természetesen olvashatunk egészen sikerült darabokat, de a közlési szinthez inkább alulról közelítő munkákat is.

Kinde Annamária például azon kevés szerzők egyike a kötetben, aki feszesebb, pontosabb dallamot épít ki Szandra May-verseiben. A hangulatlíra itt egyfajta dal költészetté válik, amely hol monológszerűen, hol beat-dalszerűen nyilatkozik meg. Laza utalásrendszerben egy történet is kialakul a versekből, legalább két szereplő vel: Szandra Mayjel és Tom Van guard-ral. Nem annyira felépített alteregók ezek, mint Kovács András Ferenc vagy Weöres Sándor életrajzaikkal együtt ki gondolt "teremtményei", de nincs is szükség erre: maguk az angolszász hangzású nevek is beindítják azt az utalásrend szert, amelyen belül jól olvashatók ezek a versek. Ezekhez képest az olyan poénra kihegyezettebb versek (amilyenekből már Kinde Annamária első két kötetében is található volt né hány), mint a Magyaritatós , a Nekünk magyar Karácsony vagy a Garzonett sokkal kevésbé működőképesek.

Kellemes színfoltot jelentenek az antológiában Nagyálmos Ildikó versei is, amelyek nyitnak az irónia és a tárgyiasabb versnyelv felé i s: ez már nem szópoétika, hanem ráérősebb, kibomló képek, helyzetek költészete, jeléül annak, hogy a kilencvenes évek folyamá n elmozdulás történt az erdélyi költészetben ebbe az irányba is.

Gittai István, Zudor János, Szűcs László vagy Dénes László kötetbeli versei azt jelzik, hogy szerzőiknek az utóbbi időben inkább meg kell küzdeniük a versben való megszólalás le he tőségéért, verseik így egyenetlenebbnek tűnnek, mint korábban. Ez részben éppen annak a fórumnak a hiányával is összefügg, amelyről Gittai István az előszóban beszél: "a hetilap (a Kelet-Nyugat ) havi lap pá, majd periodikává zsugorodott, s 95-be n megszűnt. A Bihari Napló hétvégi mellékleteként Szó-Kép-Hang-Szín fejléc alatt előbb egy-, majd kétoldalnyi közléstér mégiscsak jutott a helyi irodalomnak. Mára már ezt is a megszűnés fenyegeti, hiszen az új laptulajdonos hallani sem akar az irodalmi mellékletről". A Partiumban általában és különösen A Holnap , a Tavasz és a Magyar Szó hagyományait magáénak tudó városban egyértelmű szükség van egy olyan lapra, amelyben a Váradykon szerzői is gyakrabban közlési lehetőséghez jutnak. Ez nyilvánvalóan kiolvasható az erdélyi és magyarországi folyóiratok irodalmi anyaga alapján összeválogatott Erdélyi szép szó 2000 című antológiából is, a melyb en a Váradykon szerzői közül csupán ketten vannak jelen: Dénes László és Kinde Annamária. Ez azt jelenti, hogy a kötet többi húsz szerzője gyakorlatilag semmit sem publikált 2000-ben a létező irodalmi orgánumokban. A Váradykon és az induló új váradi ir odalmi lap remélhetőleg lendületet ad majd a partiumi szerzőknek. Nagyváradnak szüksége van a vérre, bármit is jelentsen ez.


Balázs Imre József
költő, szerkesztő, irodalomkritikus (Székelyudvarhely, 1976). Magyar-angol szakot végzett Kolozsvárott 1998-ban, jelenleg ugyanott doktorandusz, a Korunk szerkesztője és a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanársegéde. Írószövetségi debüt-díjas verseskötete az Ismét másnap (1998), kritika és tanulmánykötete A nonsalansz esélye.