|
György Attila
33 csodálatos ember
I. Tarquinius
Nevem Laúkiex Káe Tárkun. Latinul, e megromlott nyelven: Lucius Caius Tarquiniusnak
neveznek.
Az éjszaka sast láttam álmomban,
nagy, fekete sast: jobb vállamra szállt, belém vájta karmait, aztán elrepült,
keletre, ahonnan jött.
Nem kell pontifexnek lenni ahhoz,
hogy megértsem ezt az álmot. A fekete sas családomnak, a Tárkunoknak jelképe
időtlen idők óta. A rómaiak ellopták tőlünk. Ezt is. Aranyra festették, hadd
csillogjon, mert egyéb ként nincs szemük hozzá.
Gyűlölöm a latinokat. Felszínes,
barbár és buta nép, fáraszt az életre valóságával. Az utolsó etruszkok egyike
vagyok, családom hetedik, és utolsó, élő gyermeke - rajtam kívül nincs más örököse
a Tárkunok törzsének. A hetedik gyermeket szentnek tartják mifelénk, én azonban
mostanig semmi szentségeset nem észleltem magamban.
Kilencszázötven éve annak, hogy
őseim megtelepedtek itt, az érccel telt hegyek között, a simavizű tó partján,
és kilencszázötven évig védték a birtokot, a népet és titkos isteneiket. Kilencszázötven
aranyszeget vertek a templom oszlopába, minden újév hajnalán egyet.
A kilencszázötven év alatt egyetlen
pillan atig sem érezték magukat ott hon. Én is idegen vagyok: kilencszázötven
éve idegen e tájon. Talán ezért rendezzük be mi, etruszkok, annyira fényűzően
és otthonosan sírjainkat, ezért szeretjük annyira a halált: mert haza akarunk
menni végre.
Az istenek tíz szer száz évet adnak
egy nemzetség életének: - ez a mérték betelik velem, és én nem akarok további
haladékért folyamodni. Elfáradtam, haza akarok menni. Elegem van családom történetéből,
elegem van Vetulonia hegyeiből, a cerveteri sík mezőkből, elegem van a gerinc
roppantó hagyatékból, melyet utolsóként az utolsók között, vállamon hordok.
Nem akarok többé fekete-vörös hajókat látni, sem faragott kopjákat, sem díszesre
festett kerek sírhalmokat. Elegem van a szobrokból és elegem van a mintás edényekből,
melyekre nekünk negyvenhét féle szavunk van.
Valamikor a Tarkunok Vetulonia,
a vasmezők városának királyai voltak. Ott ültek a szövetség tizenkét királyának
soraiban, az egyenlők között, és minden újévkor az istenek asztalánál lakomáztak.
Legalábbis ezt m ondták nekem. Nem
tudom, és nem nagyon érdekel, valóban így volt-e; minden bizonnyal így volt.
De ma már csak egy kardom és egy lovam van; meg egy aranygyűrűm, mert születésem
jogán lovag vagyok.
E karddal oldalamon és e lovon ülve
holnap elhagyom ezt a gy űlöletes vidéket, mely hagyta magát megszállni az idegenektől.
Latinok, far kas kölykök, gyülevész, életerős horda: ledöntötték a szobrokat,
megmérgezték a tó vizét, fel dúlták a királyok sírjait, ellopták isteneinket
és nyakunkra tették lábukat.
Joguk volt hozzá, az isteni jog
szerint, mert megtehették. Az etruszkok engedték, mert könnyebb volt a múltba
menekülni, szép asszonyainkkal és isteneinkkel vigasztalódni, gőgös lenézéssel
felvágni ereinket, mint szembeszállni a barbár hódítókkal. Meg halni mérhetetlenül
könnyebb, mint ölni - s ezt népem, mely az élet művészetét tökélyre fejlesztette,
igazán tudta, jobban, mint bárki más.
Ezért megvetem ezt a népet és ezt
a vidéket, mely megadta magát, lefeküdt a barbár latinok előtt és feltárta szemérmét,
akár a templomi örömlányok.
A latinokat gyűlölöm - de holnap
mégis útnak indulok, fegyveresen Rómába megyek, és a gazdag Crassus seregébe
állok. Lovam van, kardom és aranygyűrűm: tribu nus leszek, gyilkolni fogok,
és meghalok valahol Keleten. Azt mondják, a halál az Eu fráteszen túl lakik:
elmegyek hát, és felkeresem otthonában.
***
Őseim, népem ősei a farkasok elől
menekültek ide a messzi keletről. Lükurgosz, a farkassá vált király elűzte fiát
- a legendák szerint népem ettől a fiútól származik. A legendák pedig megbízhatóak,
s a végzet, lám, ezer év után újra beteljesült: farkasok ivadékai árasztották
el földünket, remegő, mohó, szimatoló orral kutatva fel kincseinket.
Lehet, hogy Kelet volt a haza, amit
azóta sem találtunk meg. Lehet, azért vagyunk idegene k itt, e régen belakott
helyen. Templomaink kerekek, színeink a vörös és a fekete, nyelvünk hajlékonyabb
és gazdagabb, mint az itteni népeké, isteneink nevei pedig olyanok, akár a megolvadt
kő. Lehet, ezért fordulunk minden reggel napkelet fele. Lehet, ezért megyek
most én is keletre, karddal kezemben: megtalálni a hazát. Vagy a halált, ami
egyre megy: mi, etruszkok derűsen halunk meg, mintha hazamennénk. Várnak bennünk
a láthatatlan istenek.
***
Róma alapításának 682-ik évében,
pártus időszámítás szerint 195-ben, Szíria római kormányzójának, Marcus Licinius
Crassusnak seregei megsemmisítő vereséget szenvedtek a carrhaei csatamezőn.
A római sereget gyakorlatilag eltörölték a föld színéről, a mészárlás után foglyul
ejtettek száma negyvenezerre tehető. Hadijelvényeivel és a légiós sasokkal együtt
fogságba esett maga Crassus is, akit ezt követően kivégeztek, és koponyájából
Orodész párthus király ivóserleget készíttetett.
A carrhaei csatavesztést a Római
Birodalom sosem heverte ki teljesen. A birodalom ha tára végképp megállapodott
az Eufrátesznél, az állandó fenyegetés pedig lekötötte a ró mai haderőt, és
ezáltal a nyugati határok sem módosultak jelentősebben. Harminc év diplomáciai
erőfeszítései után végre Augustus császárnak sikerült visszaszerezni a hadijelvényeket
és a foglyul ejtett rómaiak egy részét - bár, a katonai szakértők nagy döbbenetére
sokan ezek közül már nem voltak hajlandók visszatérni régi hazájukba.
***
Laúkiex Arakán vagyok: valamikor
régen, olyan régen, hogy emlékezni sem akarok rá, Laúkiex Káe Tárkunnak, vagy
római lovagként: Lucius Caius Tarquiniusnak neveztek.
Ezek a nevek azonban halottak: és
halott az ember is, aki viselte őket. Ott maradt, valahol a harrani csatamezőn,
a múlttal és a sárba tiport római sasokkal együtt.
Az ütk özetről nemigen van amit
mondani. Ostoba sereg volt, ostoba és gőgös vezetővel, mondja néha egy kupa
bor mellett barátom, apósom és néhai gazdám, Aráxész. Igaza van: a pártusok
látszattámadásai és színlelt visszavonulása fellazították a római had rendet,
a többit meg elvégezték a messze hordó íjak, a gyorslábú lovak és a pányvák.
Crassus, a fösvény, gazdag, dicsőséges Crassus, Róma triumvire fogságból, pányva
végről nézte végig a sereg pusztulását, és nem szégyellt sírva fakadni. Üres
koponyájából ma bort iszik a király: így legalább végre valami nemes is van
benne.
A hadifogságot jelképező járom alatt
átlépve új világba léptem. A közel negyven ezer fogoly szétoszlott e hatalmas
birodalomban. Többségének, mely szabadulni tudott latinságától, minden bi zonnyal
jól megy már sora.
Hozzám különösen kegyesek voltak
az istenek: lovagi gyűrűm címere, a Tárkunok sas madara miatt gazdám, későbbi
apósom és barátom, Arakán fejemre tette kezét és birtokába vett. Kilenc évig
éltem házában, aztán pártus szokás szerint felszabadított és feleségül adta
egyik lányát. A hozomány mellé nászajándékul visszakaptam a gyűrűt is. Szabadságom
és új életem első évében aranyszeget kovácsoltattam a gyűrűből: egy napon majd
megbízható embertől elküldöm, vigye el Rómába, és verje bele a Lovagok Templomának
főoszlopába, a többi kilencszázötven aranyszög mellé. Ez az utolsó áldozat,
amellyel őseimnek tartozom.
Érccel teli hegyeket, tengernyi, simavizű tavat találtam itt, e földön, mely
az istennő nevét viseli. A magasban fekete sasok köröznek, fényes szőrű paripák,
gyönyörű asszonyok és erős, egészséges férfiak vesznek körül. Kerek sírhalmokat
emelnek az el távozottaknak, és tetejébe faragott kopját tűznek; kereskedőink
a világ négy égtája felé be járták a földet, házainkat r emekbe faragott szobrok
és ércedények díszítik.
Én pedig itt fekszem, fél könyökre
dőlve, kezemben ivókupában a Tauruszok borával, szívemben békével, asszonyommal
és gyermekeimmel. Szép lányomban és erős fiamban új élet és új nemzetség sarjad,
és mit sem fognak tudni mindarról, ami az Eufráteszen túl maradt.
Köszönet érte a halhatatlan isteneknek.
Minden jól van. Hazaérkeztem.
II. Arakán Tornig
Apám őrült volt.
Nagyapámtól örökölte, aki ugyanvalóst
őrült volt. És alighanem magam is őrült vagyok, ami, valljuk be, családomban
nem túlságosan meglepő. Az őrületen kívül nagy apám nevét is örököltem, mi azt
jelenti: Arakán unokája. Ma már mindössze ennyi, ami nagy apámhoz köt - ha köt.
Az őrület és a származás azonban
errefele nem sokat számít. Frahatán na gykirály jogara alatt egyaránt megférnek
hegylakók és tengermellékiek, pusztai népek és városi emberek. Sivatagi feketék,
messzi napkeleti sárgák, északi fehérek és egyiptomi vörösek élnek a birodalomban
egymás mellett. Bölcsek, bolondok: nem ez a fontos. A fontos csupán az, hogy
gazdag-e vagy szegény - s még ez sem jelent áthidalhatatlan szakadékot.
Persze pártusnak születni mégiscsak
kivételes tisztességet jelent. Én pedig az vagyok, rá adásul a gazdagok egyike.
Nagyapám valahonnan messzi napnyugatról,
Róma irányából érkezett, és fegyverrel lép te át az Eufráteszt. Elveszítette
a háborút, és fogságba esett, aztán felszabadult, az tán kereskedni kezdett,
aztán meggazdagodott. Dajkámtól és a szolgáktól tudom ezt, mert erről senki
más nem beszélt. Nagyapám, a vén őrült kiváltképpen nem: hallgatott, mint aki
fogadalmat tett, egész nap heverészett a pálmafák alatt, mosolygott maga elé,
és rengeteg bort ivott. Az üzlettel már csak anyám és a szolgák, később meg
apám foglalkozott.
Apám, szerencsére, másként volt
őrült. Kevéssé ismertem, mert egyfolytában úton volt: kikötőről kikötőre járt
a gabona, bor, selyem és állatszállítmányok után, hőségben, porban és viharban
kísérte végig a karavánokat, melyek maguk is elboldogultak volna. Dolgozott
és utazott, akár egy öszvérhajcsár: holott több száz hajcsárja és fizetett embere
járta az utakat, házunkba dőlt az arany, és minden évben új zsákrávalónyi érkezett
a frissen vert pénzekből. Aztán, egy alkalommal a selyem és a fűszerek mellett
valami ritka nyavalyát hozot t magával: néhány napig vért hányt, majd eltávozott:
nyugodjon békében.
Ha jól átgondolom: nagyapám a harc
embere volt, mert végső soron annak köszönheti boldogságát. Apám a kereskedelemé:
az út és a pénz boldogította. Nekem, ahogy ezt Ró mában mondanák: csupán a politika
maradt. A szellem embere vagyok, és ebben lelem örömem. Négyféle nyelvet bírok,
ismerem a keleti és nyugati betűket, a titkok írását, és mi ennél is fontosabb,
ismerem a birodalom erejét és érdekeit. Ismerem az életet is, állíthatom, job
ban mint apám és nagyapám ismerte: mert ismerem a latinok bölcseletét, ismerem
a görögökét, a zsidókét, és ismerem népemét is. És tudom, hogy egyik sem jobb,
és nem is rosszabb a másiknál. Ismerem a szabadságot és ismerem a bor, a pénz,
és a hatalom ízét. És ismerem a szerelmet is, mert ismerem Thániát: Thániát,
aki Arméniában vár rám. Szívem gyors abban ver, homlokom felforrósodik, amikor
Róla írok: olyanok vagyunk mi ketten, mint a lemenő nap és a sivatag homokja:
Kelet és Nyugat egyesül bennünk, a két nagyhatalom ereje és egymásnak feszülő
akarata oldódik fel öleléseinkben.
Nemesi vérből származik Ő is, akárcsak
jómagam: ősapja ama Attilius Regulus, akit a rómaiak héroszként, halhatatlan
hősként tisztelnek. Mindkettőnk nagyapja Rómáért viselt hajdan háborút; mindketten
elveszítették azt és mindketten kitagadták unokáikat.
Nagyapám, akiben, meglehe t, ugyanaz
a vér folyik, mint Thániában; nagyapám, aki minden bizonnyal ismerte a Regulusokat;
nagyapám, aki elitta eszét a pálmafák alatt: ez a nagyapám, mikor a latin nőről
hallott, kitagadott a családból. Farkasszukának nevezte, engem meg árulónak
és hülyének. Ez volt a második alkalom, amikor hosszabban beszélgettünk, ha
egyáltalán beszélgetésnek nevezhető ez: és furamód, mindkét beszélgetés az aranyhoz,
Rómához, az örökséghez és Thániához vezetett. Nélküle és meg bízása nélkül ugyanis
nem ismerhetem meg Thániát: hiszen lábam sose teszem a Lovagok Templomába, és
vele sem találkozhattam volna. Igazuk van a zsidóknak: valóban kiismerhetetlen
a férfi és a nő útja.
Mielőtt Rómába indultam Frahatán testvérének és követének, Vónumnak kíséretében,
nagyapám maga elé hívatott. Hosszú, kenetteljes beszédet mondott: a latinokat
szidta, aztán valami homályos tartozásról beszélt: nehezen forgott a nyelve
a sok bortól, és nem értettem meg mindent, amit mondott. Végezetül az örökségemről
szólt, és erre már jobban figyeltem: nagy csalódásomra azonban csak egy vékony
aranyszöget hozatott elő és adott kezembe. Azt parancsolta, vigyem el azt a
szöget Rómába, és ott verjem bele a Lovagok Templomának központi oszlopába.
Nem vitatkoztam vele, mert tisztelettel tartozom neki, akkor is, ha őrült. Átvettem
a szöget, és távoztam: pillanatig sem hittem, hogy áll még az templom Rómában,
és a templomba szöget kalapálni sem tűnt hihető cselekedetnek. Pedig ebben nagyapámnak
volt igaza: néha az őrületben is van rendszer, ha nem is látjuk át törvényeit.
Néhány szóban a követségről is kell
szólnom. Róma minden jel szerint új háborúra készült: valahol messze, északnyugatra
terjesztette határait, ezért békét és jó kereskedelmet kívánt keleten, délen,
Líbiában és Galileában. Szándéka találkozott Frahatán szán dékával, aki a selyem-
és fűszer-vámot ésszerűtlenül magasnak találva az Oxuson túlra küldött csapatokat,
s gyanakodva tekintett a Menny Birodalma felé is. A három birodalom kényes egyensúlya
békét követel, vagy állandó háborút; és most a béke ideje volt közöttük: mikor
a nagy halak kis halakat esznek.
Egy napon, ha kidől a birodalmak
egyike - soká lesz, mert ma mindannyian erősek még! - bizonyosan utána dől a
másik és harmadik is, mert az egymásnak feszülők egy másra támaszkodnak. Új
népek, új hatalmak jönnek majd; újak, és mégis ugyanazok, mert Róma és Égbatana
hatalma örök, akár a sárgáké, amelyet maguk is Örök Birodalomnak neveznek: mindaddig,
amíg kelet és nyugat lesz, egymásnak feszülő, egymást fenn tartó birodalmak
fognak élni. De hagyjuk a bölcseletet és a birodalom érdekeit: ma nem erről
akarok beszélni. A követségről, Rómáról és Thániáról beszélek.
Vónum követsége Frahatán nevében
ajándékokat vitt Tiberiusnak, és ajándékot hozott tőle; közben nyitva tartottuk
szemünk et, beszélgettünk, ha kellett, és hallgattunk, mi kor kellett: a pártus
birodalomnak nemcsak követei, de szemei és fülei is voltunk.
Szírián, Galileán és Egyiptomon
keresztül utaztunk: Antiocheában, Ceasareában és Jeruzsálemben szír, föníciai
és zsidó főe mberek fogadtak. Jeruzsálemben, mint mindig, zavargások voltak:
itt láttam, a város melletti dombokon római módon való keresztre feszítést.
Barbár cselekedet, de minden bizonnyal hatásos: egyhamar nem felejtik el az
emberek.
Alexandriában, a tudományok városában
szálltunk hajóra. Jó utat kaptunk és jól utaztunk.
A birodalomhoz képest Róma nem nagy
város. Égbatana sokkal nagyobb, ha nincs is annyi középülete; s az égbatanai
királyi palota is sokkal nagyobb a Capitoliumnál. Talán szebb is - de, ahogyan
a róm aiak helyesen mondják, ízlésről nem illik vitatkozni. Az emberek lusták
Rómában, a szegények szegényebbek, mint nálunk, a gazdagok gazdagabbak; a fürdők
kényelmesek, a paloták fényűzőek, a város maga pedig hihetetlenül piszkos és
büdös.
Az erkölcsök romlo ttak. Égbatana
maga is aligha nevezhető az erkölcsiség felleg várának: de Róma valóban romlott,
velejéig és elképzelhetetlen mértékben romlott. Erről többet mondani nem akarok:
Róma a kifogyhatatlan szerelmi fantáziák megvalósításának tárháza.
Érkezésünk után másodnap Tiberius
vendégül látott. Vónummal kettesben, külön étkeztek, és ami közöttük elhangzott,
a mindenkori birodalmak mindenkori titkos beszélgetései közé tartozik, és örökké
titok marad. Mi, többiek a szenátus néhány tagjával, ró mai előkelőkkel, kereskedőkkel
és művészekkel étkeztünk: ételeik ízletesek voltak, boruk finom, modoruk mesterkélt,
rabszolganőik pedig nagyon szépek.
Szállásunk mellett szerény, kerek
épület állott: előcsarnokát négy oszlop tartotta. Ismerősnek tűnt: talán álmomban
láttam, talán meséltek, vagy olvastam róla. Ikerpár szobra állott előtte és
lobogó, örökégő fáklya: a Lovagok Temploma volt, ezt kérdezés nélkül is tudtam.
Beléptem a homályos, békét árasztó
templomba. Néptelen volt, egyetlen lélek sem zavarta csöndjét. E lőrementem,
a középen álló, csillogó oszlophoz, ahol számtalan apró kis csillagként villant
fel a napfény az aranyszögek fején. Nehéz, otromba fakalapács hevert az oszlop
mellett egy asztalon, porréteg és pókháló borította.
Elővettem nagyapám aranyszögét,
felvettem a kalapácsot az asztalról és négy egyenletes ütéssel belevertem a
szöget az oszlopba. A negyedik ütés után elsötétült a terem: meg fordultam,
az ajtóban öregembert és fiatal lányt láttam. Zavartan tettem le a kalapácsot:
az öreg eltakarta sze mét, előrenyújtotta kezét és térdre borult. Ismeretlen
nyelven mondott valamit, amit nem értettem.
A lány Thánia volt. Ő volt, és ma
is ő a legszebb nő, akit valaha is láttam. Nagy báty ja, az öregember, afféle
római pap, a templom gondnoka volt: azt mondta később, jóslatot teljesítettem
a szög beverésével. Semmit nem szóltam neki, mert nagyapámból okulva, bolond
öregemberekkel nem vitatkozom. Egyik szöget küld Rómába, másik szögeket őriz:
én mindössze kérést teljesítettem. Talán így születnek a jóslatok. És így születik
a szerelem is: mert Thániába azonnal, helyben beleszerettem, tagjaim elzsibbadtak,
és ereimben megfagyott a vér. Az ajtóban meghajoltam előtte, ő megérintette
arcomat. Szemébe néztem, óriási, mandulavágású szemébe, és úgy éreztem, mintha
haza érkeztem volna: mintha minden a világon ezért történt volna: Párthia, Róma,
a követség, az utazás, a szög, hogy mi ketten találkozhassunk és egymás szemébe
nézzünk itt, a templom kapujában.
Három hét múlva, elutazásunk előtt
feleségül vettem őt Mitr ász szertartása szerint, mely úgy a latinoknál, mint
nálunk is érvényes. A küldöttség és Róma áldását adta nászunkra, mert egybeesett
a birodalmi érdekekkel. A szertartás után azonban Vónum szótlanul és hidegen
ment el mellettem. Thánia családja, a Regulu sok nem voltak hajlandók velem,
a "barbárral" találkozni, s Ceasareában futár várt rám: nagyapám üzente, farkasszukát,
római ribancot nem tűr meg háza táján.
Mindez nem rettentett el: mert semmi
más nem számít, csak ő. Frigyünknek nem kell, hogy más is örüljön: elég ha mi
ketten örülünk neki. Úgy döntöttünk, Thánia arméniai birtokunkra megy, és ott
fog bevárni engem, míg Égbatanában dolgaim és örökségem rendezem.
Nagyapám itthon fagyosan és megvetően
fogadott. Ha nem Thániát és a rómaiakat, akkor engem szidott. A szögről is kérdezett:
pillanatnyira megenyhült, mikor elmondtam, teljesítettem kívánságát. Aztán azt
mondta: elvégeztetett minden: távozzak otthonról, mert udvarán és birtokon nem
akar korcs farkaskölyköket látni.
Kincstárnokunk még azon a héten
kiadta örökségemet, a vagyon egyharmadát, melybe az arméniai birtokot is beleszámolták.
Az udvar és Frahaták új szolgálatra rendelt, végül is tapasztalatra, bölcs és
nyelveket tudó udvari emberre Arméniában, Artakhántigránkerti udvarában is szükség
va n: hiszen ki tudja, mit hoz a jövő? Persze, jól tudom: Tigránkert, az arméniai
udvar mégsem Égbatana, és végső soron mindez kegy- és rang vesztést jelent,
amiért mindenki más joggal tart őrültnek.
É9n, Arakán Tornig azonban mégsem
vagyok annyira őrült. Négyféle nyelvet beszélek, és ismerem a keleti és nyugati
betűket, valamint a titkok írását. Ismerem a birodalom erejét és érdekeit. Ismerem
a latinok, a görögök, a zsidók, és népem bölcseletét. Is merem a szabadság,
a bor, a pénz, és a hatalom ízét is.
É s, végül, ami a legfontosabb,
megismertem a szerelmet, Thánia szerelmét, aki Arméniában vár rám. Semmi más
nem számít: sem Róma, sem Pártia, sem az őrült nagy a pák, sem a vagyon, sem
az udvar, sem a bölcseletek.
Csak a boldogság számít, Thánia
ölelése, és a gyerekek, akiket nemzeni fogunk.
Minden más múló őrület.
György Attila író, szerkesztő (Csíkszereda,
1971). Szülővárosában érettségizett, a rendszerváltás után
újságírósodott, ifjúsági lapot szerkesztett, az Erdélyi Naplót
tudósította, jelenleg a Székelyföld szerkesztője. Több novelláskötete
jelent meg, legutóbb a Történetek a nyereg alól (Pro Print,
1999)
|
|