logo
 

 

 

 

György Attila

33 csodálatos ember


I. Tarquinius


Nevem Laúkiex Káe Tárkun. Latinul, e megromlott nyelven: Lucius Caius Tarquiniusnak neveznek.

Az éjszaka sast láttam álmomban, nagy, fekete sast: jobb vállamra szállt, belém vájta karmait, aztán elrepült, keletre, ahonnan jött.

Nem kell pontifexnek lenni ahhoz, hogy megértsem ezt az álmot. A fekete sas családomnak, a Tárkunoknak jelképe időtlen idők óta. A rómaiak ellopták tőlünk. Ezt is. Aranyra festették, hadd csillogjon, mert egyéb ként nincs szemük hozzá.

Gyűlölöm a latinokat. Felszínes, barbár és buta nép, fáraszt az életre valóságával. Az utolsó etruszkok egyike vagyok, családom hetedik, és utolsó, élő gyermeke - rajtam kívül nincs más örököse a Tárkunok törzsének. A hetedik gyermeket szentnek tartják mifelénk, én azonban mostanig semmi szentségeset nem észleltem magamban.

Kilencszázötven éve annak, hogy őseim megtelepedtek itt, az érccel telt hegyek között, a simavizű tó partján, és kilencszázötven évig védték a birtokot, a népet és titkos isteneiket. Kilencszázötven aranyszeget vertek a templom oszlopába, minden újév hajnalán egyet.

A kilencszázötven év alatt egyetlen pillan atig sem érezték magukat ott hon. Én is idegen vagyok: kilencszázötven éve idegen e tájon. Talán ezért rendezzük be mi, etruszkok, annyira fényűzően és otthonosan sírjainkat, ezért szeretjük annyira a halált: mert haza akarunk menni végre.

Az istenek tíz szer száz évet adnak egy nemzetség életének: - ez a mérték betelik velem, és én nem akarok további haladékért folyamodni. Elfáradtam, haza akarok menni. Elegem van családom történetéből, elegem van Vetulonia hegyeiből, a cerveteri sík mezőkből, elegem van a gerinc roppantó hagyatékból, melyet utolsóként az utolsók között, vállamon hordok. Nem akarok többé fekete-vörös hajókat látni, sem faragott kopjákat, sem díszesre festett kerek sírhalmokat. Elegem van a szobrokból és elegem van a mintás edényekből, melyekre nekünk negyvenhét féle szavunk van.

Valamikor a Tarkunok Vetulonia, a vasmezők városának királyai voltak. Ott ültek a szövetség tizenkét királyának soraiban, az egyenlők között, és minden újévkor az istenek asztalánál lakomáztak.

Legalábbis ezt m ondták nekem. Nem tudom, és nem nagyon érdekel, valóban így volt-e; minden bizonnyal így volt. De ma már csak egy kardom és egy lovam van; meg egy aranygyűrűm, mert születésem jogán lovag vagyok.

E karddal oldalamon és e lovon ülve holnap elhagyom ezt a gy űlöletes vidéket, mely hagyta magát megszállni az idegenektől. Latinok, far kas kölykök, gyülevész, életerős horda: ledöntötték a szobrokat, megmérgezték a tó vizét, fel dúlták a királyok sírjait, ellopták isteneinket és nyakunkra tették lábukat.

Joguk volt hozzá, az isteni jog szerint, mert megtehették. Az etruszkok engedték, mert könnyebb volt a múltba menekülni, szép asszonyainkkal és isteneinkkel vigasztalódni, gőgös lenézéssel felvágni ereinket, mint szembeszállni a barbár hódítókkal. Meg halni mérhetetlenül könnyebb, mint ölni - s ezt népem, mely az élet művészetét tökélyre fejlesztette, igazán tudta, jobban, mint bárki más.

Ezért megvetem ezt a népet és ezt a vidéket, mely megadta magát, lefeküdt a barbár latinok előtt és feltárta szemérmét, akár a templomi örömlányok.

A latinokat gyűlölöm - de holnap mégis útnak indulok, fegyveresen Rómába megyek, és a gazdag Crassus seregébe állok. Lovam van, kardom és aranygyűrűm: tribu nus leszek, gyilkolni fogok, és meghalok valahol Keleten. Azt mondják, a halál az Eu fráteszen túl lakik: elmegyek hát, és felkeresem otthonában.

***

Őseim, népem ősei a farkasok elől menekültek ide a messzi keletről. Lükurgosz, a farkassá vált király elűzte fiát - a legendák szerint népem ettől a fiútól származik. A legendák pedig megbízhatóak, s a végzet, lám, ezer év után újra beteljesült: farkasok ivadékai árasztották el földünket, remegő, mohó, szimatoló orral kutatva fel kincseinket.

Lehet, hogy Kelet volt a haza, amit azóta sem találtunk meg. Lehet, azért vagyunk idegene k itt, e régen belakott helyen. Templomaink kerekek, színeink a vörös és a fekete, nyelvünk hajlékonyabb és gazdagabb, mint az itteni népeké, isteneink nevei pedig olyanok, akár a megolvadt kő. Lehet, ezért fordulunk minden reggel napkelet fele. Lehet, ezért megyek most én is keletre, karddal kezemben: megtalálni a hazát. Vagy a halált, ami egyre megy: mi, etruszkok derűsen halunk meg, mintha hazamennénk. Várnak bennünk a láthatatlan istenek.


***

Róma alapításának 682-ik évében, pártus időszámítás szerint 195-ben, Szíria római kormányzójának, Marcus Licinius Crassusnak seregei megsemmisítő vereséget szenvedtek a carrhaei csatamezőn. A római sereget gyakorlatilag eltörölték a föld színéről, a mészárlás után foglyul ejtettek száma negyvenezerre tehető. Hadijelvényeivel és a légiós sasokkal együtt fogságba esett maga Crassus is, akit ezt követően kivégeztek, és koponyájából Orodész párthus király ivóserleget készíttetett.

A carrhaei csatavesztést a Római Birodalom sosem heverte ki teljesen. A birodalom ha tára végképp megállapodott az Eufrátesznél, az állandó fenyegetés pedig lekötötte a ró mai haderőt, és ezáltal a nyugati határok sem módosultak jelentősebben. Harminc év diplomáciai erőfeszítései után végre Augustus császárnak sikerült visszaszerezni a hadijelvényeket és a foglyul ejtett rómaiak egy részét - bár, a katonai szakértők nagy döbbenetére sokan ezek közül már nem voltak hajlandók visszatérni régi hazájukba.

***

Laúkiex Arakán vagyok: valamikor régen, olyan régen, hogy emlékezni sem akarok rá, Laúkiex Káe Tárkunnak, vagy római lovagként: Lucius Caius Tarquiniusnak neveztek.

Ezek a nevek azonban halottak: és halott az ember is, aki viselte őket. Ott maradt, valahol a harrani csatamezőn, a múlttal és a sárba tiport római sasokkal együtt.

Az ütk özetről nemigen van amit mondani. Ostoba sereg volt, ostoba és gőgös vezetővel, mondja néha egy kupa bor mellett barátom, apósom és néhai gazdám, Aráxész. Igaza van: a pártusok látszattámadásai és színlelt visszavonulása fellazították a római had rendet, a többit meg elvégezték a messze hordó íjak, a gyorslábú lovak és a pányvák. Crassus, a fösvény, gazdag, dicsőséges Crassus, Róma triumvire fogságból, pányva végről nézte végig a sereg pusztulását, és nem szégyellt sírva fakadni. Üres koponyájából ma bort iszik a király: így legalább végre valami nemes is van benne.

A hadifogságot jelképező járom alatt átlépve új világba léptem. A közel negyven ezer fogoly szétoszlott e hatalmas birodalomban. Többségének, mely szabadulni tudott latinságától, minden bi zonnyal jól megy már sora.

Hozzám különösen kegyesek voltak az istenek: lovagi gyűrűm címere, a Tárkunok sas madara miatt gazdám, későbbi apósom és barátom, Arakán fejemre tette kezét és birtokába vett. Kilenc évig éltem házában, aztán pártus szokás szerint felszabadított és feleségül adta egyik lányát. A hozomány mellé nászajándékul visszakaptam a gyűrűt is. Szabadságom és új életem első évében aranyszeget kovácsoltattam a gyűrűből: egy napon majd megbízható embertől elküldöm, vigye el Rómába, és verje bele a Lovagok Templomának főoszlopába, a többi kilencszázötven aranyszög mellé. Ez az utolsó áldozat, amellyel őseimnek tartozom.


Érccel teli hegyeket, tengernyi, simavizű tavat találtam itt, e földön, mely az istennő nevét viseli. A magasban fekete sasok köröznek, fényes szőrű paripák, gyönyörű asszonyok és erős, egészséges férfiak vesznek körül. Kerek sírhalmokat emelnek az el távozottaknak, és tetejébe faragott kopját tűznek; kereskedőink a világ négy égtája felé be járták a földet, házainkat r emekbe faragott szobrok és ércedények díszítik.

Én pedig itt fekszem, fél könyökre dőlve, kezemben ivókupában a Tauruszok borával, szívemben békével, asszonyommal és gyermekeimmel. Szép lányomban és erős fiamban új élet és új nemzetség sarjad, és mit sem fognak tudni mindarról, ami az Eufráteszen túl maradt.

Köszönet érte a halhatatlan isteneknek.

Minden jól van. Hazaérkeztem.

II. Arakán Tornig


Apám őrült volt.

Nagyapámtól örökölte, aki ugyanvalóst őrült volt. És alighanem magam is őrült vagyok, ami, valljuk be, családomban nem túlságosan meglepő. Az őrületen kívül nagy apám nevét is örököltem, mi azt jelenti: Arakán unokája. Ma már mindössze ennyi, ami nagy apámhoz köt - ha köt.

Az őrület és a származás azonban errefele nem sokat számít. Frahatán na gykirály jogara alatt egyaránt megférnek hegylakók és tengermellékiek, pusztai népek és városi emberek. Sivatagi feketék, messzi napkeleti sárgák, északi fehérek és egyiptomi vörösek élnek a birodalomban egymás mellett. Bölcsek, bolondok: nem ez a fontos. A fontos csupán az, hogy gazdag-e vagy szegény - s még ez sem jelent áthidalhatatlan szakadékot.

Persze pártusnak születni mégiscsak kivételes tisztességet jelent. Én pedig az vagyok, rá adásul a gazdagok egyike.

Nagyapám valahonnan messzi napnyugatról, Róma irányából érkezett, és fegyverrel lép te át az Eufráteszt. Elveszítette a háborút, és fogságba esett, aztán felszabadult, az tán kereskedni kezdett, aztán meggazdagodott. Dajkámtól és a szolgáktól tudom ezt, mert erről senki más nem beszélt. Nagyapám, a vén őrült kiváltképpen nem: hallgatott, mint aki fogadalmat tett, egész nap heverészett a pálmafák alatt, mosolygott maga elé, és rengeteg bort ivott. Az üzlettel már csak anyám és a szolgák, később meg apám foglalkozott.

Apám, szerencsére, másként volt őrült. Kevéssé ismertem, mert egyfolytában úton volt: kikötőről kikötőre járt a gabona, bor, selyem és állatszállítmányok után, hőségben, porban és viharban kísérte végig a karavánokat, melyek maguk is elboldogultak volna. Dolgozott és utazott, akár egy öszvérhajcsár: holott több száz hajcsárja és fizetett embere járta az utakat, házunkba dőlt az arany, és minden évben új zsákrávalónyi érkezett a frissen vert pénzekből. Aztán, egy alkalommal a selyem és a fűszerek mellett valami ritka nyavalyát hozot t magával: néhány napig vért hányt, majd eltávozott: nyugodjon békében.

Ha jól átgondolom: nagyapám a harc embere volt, mert végső soron annak köszönheti boldogságát. Apám a kereskedelemé: az út és a pénz boldogította. Nekem, ahogy ezt Ró mában mondanák: csupán a politika maradt. A szellem embere vagyok, és ebben lelem örömem. Négyféle nyelvet bírok, ismerem a keleti és nyugati betűket, a titkok írását, és mi ennél is fontosabb, ismerem a birodalom erejét és érdekeit. Ismerem az életet is, állíthatom, job ban mint apám és nagyapám ismerte: mert ismerem a latinok bölcseletét, ismerem a görögökét, a zsidókét, és ismerem népemét is. És tudom, hogy egyik sem jobb, és nem is rosszabb a másiknál. Ismerem a szabadságot és ismerem a bor, a pénz, és a hatalom ízét. És ismerem a szerelmet is, mert ismerem Thániát: Thániát, aki Arméniában vár rám. Szívem gyors abban ver, homlokom felforrósodik, amikor Róla írok: olyanok vagyunk mi ketten, mint a lemenő nap és a sivatag homokja: Kelet és Nyugat egyesül bennünk, a két nagyhatalom ereje és egymásnak feszülő akarata oldódik fel öleléseinkben.

Nemesi vérből származik Ő is, akárcsak jómagam: ősapja ama Attilius Regulus, akit a rómaiak héroszként, halhatatlan hősként tisztelnek. Mindkettőnk nagyapja Rómáért viselt hajdan háborút; mindketten elveszítették azt és mindketten kitagadták unokáikat.

Nagyapám, akiben, meglehe t, ugyanaz a vér folyik, mint Thániában; nagyapám, aki minden bizonnyal ismerte a Regulusokat; nagyapám, aki elitta eszét a pálmafák alatt: ez a nagyapám, mikor a latin nőről hallott, kitagadott a családból. Farkasszukának nevezte, engem meg árulónak és hülyének. Ez volt a második alkalom, amikor hosszabban beszélgettünk, ha egyáltalán beszélgetésnek nevezhető ez: és furamód, mindkét beszélgetés az aranyhoz, Rómához, az örökséghez és Thániához vezetett. Nélküle és meg bízása nélkül ugyanis nem ismerhetem meg Thániát: hiszen lábam sose teszem a Lovagok Templomába, és vele sem találkozhattam volna. Igazuk van a zsidóknak: valóban kiismerhetetlen a férfi és a nő útja.


Mielőtt Rómába indultam Frahatán testvérének és követének, Vónumnak kíséretében, nagyapám maga elé hívatott. Hosszú, kenetteljes beszédet mondott: a latinokat szidta, aztán valami homályos tartozásról beszélt: nehezen forgott a nyelve a sok bortól, és nem értettem meg mindent, amit mondott. Végezetül az örökségemről szólt, és erre már jobban figyeltem: nagy csalódásomra azonban csak egy vékony aranyszöget hozatott elő és adott kezembe. Azt parancsolta, vigyem el azt a szöget Rómába, és ott verjem bele a Lovagok Templomának központi oszlopába. Nem vitatkoztam vele, mert tisztelettel tartozom neki, akkor is, ha őrült. Átvettem a szöget, és távoztam: pillanatig sem hittem, hogy áll még az templom Rómában, és a templomba szöget kalapálni sem tűnt hihető cselekedetnek. Pedig ebben nagyapámnak volt igaza: néha az őrületben is van rendszer, ha nem is látjuk át törvényeit.

Néhány szóban a követségről is kell szólnom. Róma minden jel szerint új háborúra készült: valahol messze, északnyugatra terjesztette határait, ezért békét és jó kereskedelmet kívánt keleten, délen, Líbiában és Galileában. Szándéka találkozott Frahatán szán dékával, aki a selyem- és fűszer-vámot ésszerűtlenül magasnak találva az Oxuson túlra küldött csapatokat, s gyanakodva tekintett a Menny Birodalma felé is. A három birodalom kényes egyensúlya békét követel, vagy állandó háborút; és most a béke ideje volt közöttük: mikor a nagy halak kis halakat esznek.

Egy napon, ha kidől a birodalmak egyike - soká lesz, mert ma mindannyian erősek még! - bizonyosan utána dől a másik és harmadik is, mert az egymásnak feszülők egy másra támaszkodnak. Új népek, új hatalmak jönnek majd; újak, és mégis ugyanazok, mert Róma és Égbatana hatalma örök, akár a sárgáké, amelyet maguk is Örök Birodalomnak neveznek: mindaddig, amíg kelet és nyugat lesz, egymásnak feszülő, egymást fenn tartó birodalmak fognak élni. De hagyjuk a bölcseletet és a birodalom érdekeit: ma nem erről akarok beszélni. A követségről, Rómáról és Thániáról beszélek.

Vónum követsége Frahatán nevében ajándékokat vitt Tiberiusnak, és ajándékot hozott tőle; közben nyitva tartottuk szemünk et, beszélgettünk, ha kellett, és hallgattunk, mi kor kellett: a pártus birodalomnak nemcsak követei, de szemei és fülei is voltunk.

Szírián, Galileán és Egyiptomon keresztül utaztunk: Antiocheában, Ceasareában és Jeruzsálemben szír, föníciai és zsidó főe mberek fogadtak. Jeruzsálemben, mint mindig, zavargások voltak: itt láttam, a város melletti dombokon római módon való keresztre feszítést. Barbár cselekedet, de minden bizonnyal hatásos: egyhamar nem felejtik el az emberek.

Alexandriában, a tudományok városában szálltunk hajóra. Jó utat kaptunk és jól utaztunk.

A birodalomhoz képest Róma nem nagy város. Égbatana sokkal nagyobb, ha nincs is annyi középülete; s az égbatanai királyi palota is sokkal nagyobb a Capitoliumnál. Talán szebb is - de, ahogyan a róm aiak helyesen mondják, ízlésről nem illik vitatkozni. Az emberek lusták Rómában, a szegények szegényebbek, mint nálunk, a gazdagok gazdagabbak; a fürdők kényelmesek, a paloták fényűzőek, a város maga pedig hihetetlenül piszkos és büdös.

Az erkölcsök romlo ttak. Égbatana maga is aligha nevezhető az erkölcsiség felleg várának: de Róma valóban romlott, velejéig és elképzelhetetlen mértékben romlott. Erről többet mondani nem akarok: Róma a kifogyhatatlan szerelmi fantáziák megvalósításának tárháza.

Érkezésünk után másodnap Tiberius vendégül látott. Vónummal kettesben, külön étkeztek, és ami közöttük elhangzott, a mindenkori birodalmak mindenkori titkos beszélgetései közé tartozik, és örökké titok marad. Mi, többiek a szenátus néhány tagjával, ró mai előkelőkkel, kereskedőkkel és művészekkel étkeztünk: ételeik ízletesek voltak, boruk finom, modoruk mesterkélt, rabszolganőik pedig nagyon szépek.

Szállásunk mellett szerény, kerek épület állott: előcsarnokát négy oszlop tartotta. Ismerősnek tűnt: talán álmomban láttam, talán meséltek, vagy olvastam róla. Ikerpár szobra állott előtte és lobogó, örökégő fáklya: a Lovagok Temploma volt, ezt kérdezés nélkül is tudtam.

Beléptem a homályos, békét árasztó templomba. Néptelen volt, egyetlen lélek sem zavarta csöndjét. E lőrementem, a középen álló, csillogó oszlophoz, ahol számtalan apró kis csillagként villant fel a napfény az aranyszögek fején. Nehéz, otromba fakalapács hevert az oszlop mellett egy asztalon, porréteg és pókháló borította.

Elővettem nagyapám aranyszögét, felvettem a kalapácsot az asztalról és négy egyenletes ütéssel belevertem a szöget az oszlopba. A negyedik ütés után elsötétült a terem: meg fordultam, az ajtóban öregembert és fiatal lányt láttam. Zavartan tettem le a kalapácsot: az öreg eltakarta sze mét, előrenyújtotta kezét és térdre borult. Ismeretlen nyelven mondott valamit, amit nem értettem.

A lány Thánia volt. Ő volt, és ma is ő a legszebb nő, akit valaha is láttam. Nagy báty ja, az öregember, afféle római pap, a templom gondnoka volt: azt mondta később, jóslatot teljesítettem a szög beverésével. Semmit nem szóltam neki, mert nagyapámból okulva, bolond öregemberekkel nem vitatkozom. Egyik szöget küld Rómába, másik szögeket őriz: én mindössze kérést teljesítettem. Talán így születnek a jóslatok. És így születik a szerelem is: mert Thániába azonnal, helyben beleszerettem, tagjaim elzsibbadtak, és ereimben megfagyott a vér. Az ajtóban meghajoltam előtte, ő megérintette arcomat. Szemébe néztem, óriási, mandulavágású szemébe, és úgy éreztem, mintha haza érkeztem volna: mintha minden a világon ezért történt volna: Párthia, Róma, a követség, az utazás, a szög, hogy mi ketten találkozhassunk és egymás szemébe nézzünk itt, a templom kapujában.

Három hét múlva, elutazásunk előtt feleségül vettem őt Mitr ász szertartása szerint, mely úgy a latinoknál, mint nálunk is érvényes. A küldöttség és Róma áldását adta nászunkra, mert egybeesett a birodalmi érdekekkel. A szertartás után azonban Vónum szótlanul és hidegen ment el mellettem. Thánia családja, a Regulu sok nem voltak hajlandók velem, a "barbárral" találkozni, s Ceasareában futár várt rám: nagyapám üzente, farkasszukát, római ribancot nem tűr meg háza táján.

Mindez nem rettentett el: mert semmi más nem számít, csak ő. Frigyünknek nem kell, hogy más is örüljön: elég ha mi ketten örülünk neki. Úgy döntöttünk, Thánia arméniai birtokunkra megy, és ott fog bevárni engem, míg Égbatanában dolgaim és örökségem rendezem.

Nagyapám itthon fagyosan és megvetően fogadott. Ha nem Thániát és a rómaiakat, akkor engem szidott. A szögről is kérdezett: pillanatnyira megenyhült, mikor elmondtam, teljesítettem kívánságát. Aztán azt mondta: elvégeztetett minden: távozzak otthonról, mert udvarán és birtokon nem akar korcs farkaskölyköket látni.

Kincstárnokunk még azon a héten kiadta örökségemet, a vagyon egyharmadát, melybe az arméniai birtokot is beleszámolták. Az udvar és Frahaták új szolgálatra rendelt, végül is tapasztalatra, bölcs és nyelveket tudó udvari emberre Arméniában, Artakhántigránkerti udvarában is szükség va n: hiszen ki tudja, mit hoz a jövő? Persze, jól tudom: Tigránkert, az arméniai udvar mégsem Égbatana, és végső soron mindez kegy- és rang vesztést jelent, amiért mindenki más joggal tart őrültnek.

É9n, Arakán Tornig azonban mégsem vagyok annyira őrült. Négyféle nyelvet beszélek, és ismerem a keleti és nyugati betűket, valamint a titkok írását. Ismerem a birodalom erejét és érdekeit. Ismerem a latinok, a görögök, a zsidók, és népem bölcseletét. Is merem a szabadság, a bor, a pénz, és a hatalom ízét is.

É s, végül, ami a legfontosabb, megismertem a szerelmet, Thánia szerelmét, aki Arméniában vár rám. Semmi más nem számít: sem Róma, sem Pártia, sem az őrült nagy a pák, sem a vagyon, sem az udvar, sem a bölcseletek.

Csak a boldogság számít, Thánia ölelése, és a gyerekek, akiket nemzeni fogunk.


Minden más múló őrület.


György Attila író, szerkesztő (Csíkszereda, 1971). Szülővárosában érettségizett, a rendszerváltás után újságírósodott, ifjúsági lapot szerkesztett, az Erdélyi Naplót tudósította, jelenleg a Székelyföld szerkesztője. Több novelláskötete jelent meg, legutóbb a Történetek a nyereg alól (Pro Print, 1999)