|
Dr. Szilágyi Miklós:
Bellon
Tibor: A Tisza néprajza
Ártéri gazdálkodás a tiszai Alföldön
Timp
Kiadó, Budapest, 2003. 230 lap
Aki
recenziót ír erről a könyvről, akár személyesen ismerte a szerzőt, akár
csupán
nagyszabású tudományos és tudománynépszerűsítő munkásságát tartotta
számon,
legelőször a belső címlap arcképfotója alá írt évszámokra – 1941-2002 –
kell
emlékeztetnie. Csakis azzal indíthatja tehát az igényesen megformált –
számos,
a szerző által készített fekete-fehér és színes fényképet tartalmazó,
gondosan
tipografizált – könyvnek a méltatását, hogy Bellon Tibor, aki
évtizedeken át a
karcagi Györffy István Nagykun Múzeum igazgatója, az utóbbi években
pedig a
Szegedi Egyetem Néprajzi Tanszékének tanára és vezetője volt, sajnos
nem
érhette meg ennek a mindannyiunk számára fontos, számára pedig,
önmegítélése
szerint legfontosabb munkájának a megjelenését. A könyvbe rejtett
utalásokból
pedig az is kiderül, hogy kézirata véglegesítését, nyomdába adását sem
érte
meg: családi és baráti közreműködés (utómunkálat, korrigálás)
eredményeként
jelent – jelenhetett – meg a könyv a Földművelésügyi és
Vidékfejlesztési
Minisztérium hathatós anyagi támogatásának köszönhetően.
A
posztumusz műveknek a fogadtatása is
szabálytalan szokott lenni. A recenzens az immár véglegesen lezárult
életmű
méltatására helyezi a hangsúlyt, s igyekszik kerülni a jobbító szándékú
bíráló
megjegyzéseket. Különösen, ha a recen-zens – mint ez esetben – az
életműépítés
legbelső titkaiba is beavatott jó barátként kísérli meg értelmezni az
immár
utolsó mű szakmai jelentőségét.
A
„jelentőség” megfogalmazása előtt hadd tanúsítsam: Bellon Tibor élete
„fő-művének” kijáró alapossággal évtizedek óta alakítgatja, formálgatja
A Tisza néprajza nagyszabásúnak
elgondolt tervét.
Ha az 1960-as
évek második felében,
a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar – néprajz szakának
elvégzése
után, karcagi múzeum etnográfiai – igazgatási teendőivel azonnal
szembesülve
még nem is fogalmazta meg programszerűen, munkásságának legkezdete óta
az
alföldi folyók, a folyókat kísérő ártéri tavak, időszakos vízállások,
vizenyős
rétek, illetve a 19 századi ármentesítő munkála-tok következtében
alapvetően
megváltozott folyóárterek paraszti hasznosításának a levéltári
források
elemzése révén és a néprajzi adatgyűjtés módszereivel megismerhető
régmúltja és
a helyenként napjainkig élő gyakorlata érdekelte igazán. Már a
Nagykunság és
környéke 18-19. századi levéltári forrásait tanulmányozva meggyőződésévé érett, s ezt a
földművelésről (Karcag város gazdálkodása – Földművelés. A
Damja-nich János Múzeum Közleményei, 34-35. Szolnok, 1973), utóbb az állattartásról (Bek-len
– A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a
XVIII-XIX. században. Karcag, 1996) írott monográfiáiban
szemléletesen be
is mutatta, hogy az ármentesítést megelőző évszázadok paraszti
gazdálkodás-szervezésének
logikája nem érthető meg az évente ismétlődő áradások fontosságának –
egyszerre
„áldásos” és „átkos” voltának – a felismerése nélkül. A Nagykunsággal
kapcsolatos levéltári adatgyűjtése közben talált rá egy olyan levéltári
forráscsoportra, melyben a 18. századi ármentesítő munkálatoknak –
jelesül a
mirhói gátépítésnek – paraszti tapasztalatait: a pusztító áradások
lehető
elhárításának igényét, ám a kiszámítható erősségű áradások rétet,
legelőt
jótékonyan termékenyítő voltában való bizakodást maguk a kortársak
fogalmazták
a 18. század második felében személyes vallomásokká (A
gátépítés hatása a lakosság gazdálkodásának és életmódjának
megváltozására. In: Tóth Albert [szerk.]: „Áldás és átok a víz” –
Tudományos
emlékülés a Mirhó-gát megépítésének 200. évfordulóján. Kisújszállás,
1987.
113-130.)
A nagykunsági
történeti-néprajzi
kutatásokkal párhuzamosan, mely sikeres monografikus összegzést is (Nagykunság. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979),
példamutató múzeumi állandó kiállítást is eredményezett, az
„otthon” megszerzett kutatási tapasztalatokat hasznosítva –
részben kollektív kutatói vállalkozások résztvevőjeként, részben a
Magyar
Televízió 1992-ben bemutatott tíz részes Tisza-filmjének s egyéb
honismereti
filmeknek, filmsorozatoknak a néprajzos szakértőjeként –
végigkutathatta a Tisza
mentét a forrásvidéktől a torkolatig. Az adatgyűjtés évtizedei alatt
hatalmas
mennyiségű és kitűnő minőségű magnetofonos és fényképes dokumentációt
gyűjtött
össze a folyó-árterek (a Tisza és mellékfolyói, főleg az Ung, a
Latorca, a
Laborc, a Bodrog) paraszti haszonvételeinek szóbeli emlékanyagából és
élő
gyakorlatáról. Igen sok olyan népéleti jelenséget – paraszti
foglalatosságot,
munkafogást, használati tárgyat – tudott minden addiginál hitelesebben
dokumentálni,
azaz leírni, lefényképezni, melyekről az etnográfus szakma is úgy
vélte: az
ármentesítések következtében nyomtalanul eltűntek, legjobb esetben a
szövegemlékük él. Ami azért igen komoly érdem, hisz a
néprajztudomány
önálló diszciplínává fejlődése óta a múló idővel – a modernizáció
gyorsuló
folyamatával – futja a maga különversenyét, a néprajzi gyűjtés
lehetőségének
„24. óráját” emlegetvén. Majd a hatalmas mennyiségű recens információ
birtokában, az ártérhasznosítás 18-19. századi módozatainak minél
alaposabb
megismerése igényével áttanulmányozta az Országos Levéltár s a vidéki
levéltárak
rendkívül gazdag térképanyagát, másolatokat készítve az
ármentesítéseket
megelőző vízrajzi viszonyokat és az ártéri vegetációt
legszemléletesebben tükröző
lapokról.
Ennek a
páratlan értékű
tudásanyagnak a birtokában az 1990-es évek eleje óta újabb és újabb
történeti
igényű, a kurrens történeti-néprajzi kutatási eredményekre reflektáló,
azokat
továbbépíteni törekvő előadásban/tanulmányban összegezte Bellon az
évente
ismétlődő áradások és a paraszti gazdaságszervezés összefüggésének
törvény-szerűségeit
(pl.: Ártéri gazdálkodás a Tisza mentén a
XVIII-XIX. században. Alföldi Társadalom, II. Békéscsaba, 1991.
109-124; Ártéri
gazdálkodás az Alföldön az ármentesítések előtt. In: Frisnyák Sándor
(szerk.):
A Kárpát-medence történeti földrajza. Nyíregyháza, 1996. 311-319;
Együttélés a
természettel. Ártéri gazdálkodás a Tisza völgyében. Belügyi Szemle.
2001/3. sz.
1-28.). Valamint a Tisza (vagy valamelyik mellékfolyója) árterére
települt
falvakban folytatott friss terepgyűjtésének egyes részeredményeit is
közzétette
(pl.: Ártéri gazdálkodás a Latorca
mentén. In: Néprajzi tanulmányok az Ungvidékről. Néprajzi Közlések, V.
Bratislava, 1989. 19-26; Az ártéri gazdálkodás emlékei. In: Ujváry
Zoltán
[szerk.]: Abádszalók. Abádszalók, 1996. 233-246; Ártéri gazdálkodás a
Latorca
mentén. In: D. Varga László [szerk.]: Elődeink élete – Csicser és
Szirénfalva
néprajza. [,,Ung-vidéki” kiadványok, 1.] Csicser – Szirénfalva, 2000.
31-39.)
Akik közel
álltak hozzá: akiknek
távlati terveiről is rendre beszámolt, jól tudták persze, hogy ez a
néhány, a
hatalmas ismeretanyagából alkalmilag megszületett „vázlat” csupán
előkészítője
egy nagyszabású monográfiájának. Idő kérdése, hogy elkészüljön a
gyűjtött
anyaga egészének rendszerezett bemutatására és értelmezésére
vállalkozó,
könyvnyi terjedelmű összefoglalás. Mely – azon túl, hogy gazdagon
illusztrált
kézikönyvként azonnal megjelentethető lesz, hiszen a korszerű
ökológiai-környezetvédelmi
gondolkodást megerősítő „olvasata” miatt bizonyosan lehet támogatót,
mecénást
találni hozzá –, az „Akadémia doktora” cím elnyerése érdekében
benyújtható
monográfiaként is megállja majd a helyét.
Az elmúlt évek
árvízi katasztrófái
kiváltotta félelmekkel a sok-évszázados paraszti tapasztalatokat
szembesítő
nagyszabású, s bizonyosan közérdeklődésre számot tartó tervének
maradéktalan
megvalósításához – mindannyiunk őszinte fájdalmára – nem maradt
elegendő
ideje. 2002 nyarán – kora őszén elkészült az ilyennek elgondolt
monográfia
első fogalmazványa – de még nem az a változat, melyet maga a szerző a
nyilvánosság elé bocsátott volna. Tragikus halála után találkoztam én
magam is
azzal a számítógépbe fogalmazott és kinyomtatott, s még a halálos ágyon
is
javítgatott: további aprómunka szükségességét a lapszéli megjegyzések
formájában őrző kézirattal, melyet a posztumusz kiadás (szerény
közreműködésemmel
véglegesített) szövegeként kénytelenek voltunk elfogadni. Ha
felfedezhetőek
ebben az adatgazdag, rendkívül olvasmányos, tehát a nem szakember
olvasóknak
is bizton ajánlható, az eljövendő történeti-néprajzi kutatások és az
ökológiai
gondolkodás számára pedig új távlatokat kínáló könyvben apróbb
megoldatlanságok,
azokat a könyvvé formálásnak ezek a sajnálatos körülményei magyarázzák.
Bellon Tibor
jelen monográfiájának
az a legfontosabb, maradandó értékű módszertani újdonsága, hogy az
ármentesítések előtti évszázadok levéltári forrásait és a közelmúltból
származó
múltra emlékezéseket, személyes megfigyeléseket szerves egységben látja
és
láttatja: az archivális és az élő források egymást erősítő tanulságaira
irányítja a figyelmünket. Azt hangsúlyozza tehát az adatok
elrendezésével, hogy
az egykori, az ármentesítések előtti „ártéri gazdálkodás”, mely az
áradás –
apadás periodikusságára, tehát kiszámíthatóságára épített, a védőgátak
közé
szorított hullámtérre, a mentetlenre korlátozódva
számos elemében
a közelmúltig létezett: jól prosperáló, bár periférikus jelentőségű
gyakorlat,
tehát néprajzi módszerekkel tanulmányozható, tapasztalati tudásként
általánosítható volt: ezek a megőrződött
paraszti ismeretek teszik lehetővé az etnográfus számára a
korábbi
évszázadok még „sokoldalúbb”, még „változatosabb” hasznosítási
módjainak
valószínűsítését. És teszik lehetővé az ökológus és környezetvédő
szakembereknek, hogy a jövő terveinek alakításakor vegyék figyelembe
az így
általánosított, hagyományszentesítette tapasztalatokat!
Bellon
Tibor felfogásában a „sokoldalúságon”, a „változatosságon” volt a
hangsúly. A „legmagyarabb”
folyóról szólván korántsem csak a magyar néprajzi kutatások kezdete, a
Herman
Ottó kezdeményezése óta folyamatosan tanulmányozott népies halászat
egykori
kivételes fontosságát, s a máig használatos halfogó eszközökben
megtestesülő
elemi gondolatok „ősi” voltát szemléltette új gyűjtésű adataival. A
hasonlóan
nagy jelentőséget és az ármentesítések utáni jelentőség-csökkenést
szemléletesen
megvilágító terjedelmes fejezetekben mutatja be a könyv az ártéri erdők
sokféle
fájának, a gyümölcsfa-erdők és a gondozott gyümölcsösök termésének
sokrétű hasznosítását;
a nádat, sást, gyékényt, az emberi és állati tápláléknak, avagy
gyógyításra
alkalmas növényeket megtermő vizenyős rétek haszonra fordíthatóságában
megmutatkozó
paraszti leleményességet; a méhészkedést, a vadfogást, a legeltető
állattartást. Ugyanígy ismerteti a vízi közlekedést s az
áruszállítást, ennek
régies eszközeit (a tutajokat, a lápokat, a csónakokat, kompokat), a
rajtuk
szállított termékeket (tűzifát, zsindelyt, épületfát, követ és
malomkövet, gyümölcsöt,
sót). Azt bizonyítván, hogy a modern közlekedési hálózat (az utak és a
vasút)
19. század végi – 20. századi kiépítése előtt az eltérő termelési
adottságú
tájak termékcseréjét a folyó tette lehetővé: az elmúlt századokat
tartalmas népi
kapcsolatok jellemezték.
Egy
rövid recenzióban lehetetlen ennél részletesebben körülírni egy
posztumusz mű
immár megmásíthatatlanul végleges tudománytörténeti jelentőségét. Mely
jelentőség
amúgy is csak akkor lesz valóságossá, ha rátalálnak a hagyományos és
ma is
hasznosítható paraszti tapasztalatok iránt érdeklődő olvasók. S ha
termékenyítőleg tud hatni az ökológiai közgondolkodásra.
Dr.
Szilágyi Miklós néprajzkutató, a
Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének tudományos
tanácsadója.
1939-ben született Tiszafüreden. A Debreceni Kossuth Lajos
Tudományegyetem
magyar–néprajz szakának elvégzése után a szolnoki, a gyulai, a ceglédi,
a
szekszárdi múzeumban, valamint Budapesten, a Néprajzi Múzeumban
dolgozott.
|
|