Jászkunság 2003 - almanach





Vissza          Tartalom          Címlap          Előre





Dr. Szilágyi Miklós:

Bellon Tibor: A Tisza néprajza
Ártéri gazdálkodás a tiszai Alföldön

Timp Kiadó, Budapest, 2003. 230 lap

 

Aki recenziót ír erről a könyvről, akár személyesen ismerte a szerzőt, akár csupán nagyszabású tudományos és tudománynépszerűsítő munkásságát tartotta számon, legelőször a belső címlap arcképfotója alá írt évszámokra – 1941-2002 – kell emlékeztetnie. Csakis azzal indíthatja tehát az igényesen megformált – számos, a szerző által készített fekete-fehér és színes fényképet tartalmazó, gondosan tipografizált – könyvnek a méltatását, hogy Bellon Tibor, aki évtizedeken át a kar­cagi Györffy István Nagykun Múzeum igazgatója, az utóbbi években pedig a Sze­gedi Egyetem Néprajzi Tanszékének tanára és vezetője volt, sajnos nem érhette meg ennek a mindannyiunk számára fontos, számára pedig, önmegítélése szerint legfontosabb munkájának a megjelenését. A könyvbe rejtett utalásokból pedig az is kiderül, hogy kézirata véglegesítését, nyomdába adását sem érte meg: családi és baráti közreműködés (utómunkálat, korrigálás) eredményeként jelent – jelenhetett – meg a könyv a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium hathatós anyagi támogatásának köszönhetően. 

    A posztumusz műveknek a fogadtatása is szabálytalan szokott lenni. A recenzens az immár véglegesen lezárult életmű méltatására helyezi a hangsúlyt, s igyekszik kerülni a jobbító szándékú bíráló megjegyzéseket. Különösen, ha a re­cen-zens – mint ez esetben – az életműépítés legbelső titkaiba is beavatott jó barátként kísérli meg értelmezni az immár utolsó mű szakmai jelentőségét.

A „jelentőség” megfogalmazása előtt hadd tanúsítsam: Bellon Tibor élete „fő-művének” kijáró alapossággal évtizedek óta alakítgatja, formálgatja A Tisza néprajza nagyszabásúnak elgondolt tervét.

Ha az 1960-as évek második felében, a debreceni Kossuth Lajos Tudomány­egyetem magyar – néprajz szakának elvégzése után, karcagi múzeum etnográfiai – igazgatási teendőivel azonnal szembesülve még nem is fogalmazta meg program­szerűen, munkásságának legkezdete óta az alföldi folyók, a folyókat kísérő ártéri tavak, időszakos vízállások, vizenyős rétek, illetve a 19 századi ármentesítő mun­kála-tok következtében alapvetően megváltozott folyóárterek paraszti hasznosításá­nak a levéltári források elemzése révén és a néprajzi adatgyűjtés módszereivel megismerhető régmúltja és a helyenként napjainkig élő gyakorlata érdekelte iga­zán. Már a Nagykunság és környéke 18-19. századi levéltári forrásait tanulmá­nyozva meggyőződésévé érett, s ezt a földművelésről (Karcag város gazdálkodása – Földművelés. A Damja-nich János Múzeum Közleményei, 34-35. Szolnok, 1973), utóbb az állattartásról (Bek-len – A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálko­dása a XVIII-XIX. században. Karcag, 1996) írott monográfiáiban szemléletesen be is mutatta, hogy az ármentesítést megelőző évszázadok paraszti gazdálkodás-szer­vezésének logikája nem érthető meg az évente ismétlődő áradások fontosságának – egyszerre „áldásos” és „átkos” voltának – a felismerése nélkül. A Nagykunsággal kapcsolatos levéltári adatgyűjtése közben talált rá egy olyan levéltári forráscso­portra, melyben a 18. századi ármentesítő munkálatoknak – jelesül a mirhói gát­építésnek – paraszti tapasztalatait: a pusztító áradások lehető elhárításának igényét, ám a kiszámítható erősségű áradások rétet, legelőt jótékonyan termékenyítő voltá­ban való bizakodást maguk a kortársak fogalmazták a 18. század második felében személyes vallomásokká (A gátépítés hatása a lakosság gazdálkodásának és élet­módjának megváltozására. In: Tóth Albert [szerk.]: „Áldás és átok a víz” – Tudo­mányos emlékülés a Mirhó-gát megépítésének 200. évfordulóján. Kisújszállás, 1987. 113-130.)

A nagykunsági történeti-néprajzi kutatásokkal párhuzamosan, mely sikeres monografikus összegzést is (Nagykunság. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979), példamutató múzeumi állandó kiállítást is eredményezett, az „otthon” megszerzett kutatási tapasztalatokat hasznosítva – részben kollektív kutatói vállalkozások részt­vevőjeként, részben a Magyar Televízió 1992-ben bemutatott tíz részes Tisza-filmjének s egyéb honismereti filmeknek, filmsorozatoknak a néprajzos szakértője­ként – végigkutathatta a Tisza mentét a forrásvidéktől a torkolatig. Az adatgyűjtés évtizedei alatt hatalmas mennyiségű és kitűnő minőségű magnetofonos és fényké­pes dokumentációt gyűjtött össze a folyó-árterek (a Tisza és mellékfolyói, főleg az Ung, a Latorca, a Laborc, a Bodrog) paraszti haszonvételeinek szóbeli emlékanya­gából és élő gyakorlatáról. Igen sok olyan népéleti jelenséget – paraszti foglalatos­ságot, munkafogást, használati tárgyat – tudott minden addiginál hitelesebben do­kumentálni, azaz leírni, lefényképezni, melyekről az etnográfus szakma is úgy vélte: az ármentesítések következtében nyomtalanul eltűntek, legjobb esetben a szövegemlékük él. Ami azért igen komoly érdem, hisz a néprajztudomány önálló diszciplínává fejlődése óta a múló idővel – a modernizáció gyorsuló folyamatával – futja a maga különversenyét, a néprajzi gyűjtés lehetőségének „24. óráját” emle­getvén. Majd a hatalmas mennyiségű recens információ birtokában, az ártérhasz­nosítás 18-19. századi módozatainak minél alaposabb megismerése igényével átta­nulmányozta az Országos Levéltár s a vidéki levéltárak rendkívül gazdag térkép­anyagát, másolatokat készítve az ármentesítéseket megelőző vízrajzi viszonyokat és az ártéri vegetációt legszemléletesebben tükröző lapokról.

Ennek a páratlan értékű tudásanyagnak a birtokában az 1990-es évek eleje óta újabb és újabb történeti igényű, a kurrens történeti-néprajzi kutatási eredményekre reflektáló, azokat továbbépíteni törekvő előadásban/tanulmányban összegezte Bellon az évente ismétlődő áradások és a paraszti gazdaságszervezés összefüggé­sének törvény-szerűségeit (pl.: Ártéri gazdálkodás a Tisza mentén a XVIII-XIX. században. Alföldi Társadalom, II. Békéscsaba, 1991. 109-124; Ártéri gazdálkodás az Alföldön az ármentesítések előtt. In: Frisnyák Sándor (szerk.): A Kárpát-me­dence történeti földrajza. Nyíregyháza, 1996. 311-319; Együttélés a természettel. Ártéri gazdálkodás a Tisza völgyében. Belügyi Szemle. 2001/3. sz. 1-28.). Valamint a Tisza (vagy valamelyik mellékfolyója) árterére települt falvakban folytatott friss terepgyűjtésének egyes részeredményeit is közzétette (pl.: Ártéri gazdálkodás a Latorca mentén. In: Néprajzi tanulmányok az Ungvidékről. Néprajzi Közlések, V. Bratislava, 1989. 19-26; Az ártéri gazdálkodás emlékei. In: Ujváry Zoltán [szerk.]: Abádszalók. Abádszalók, 1996. 233-246; Ártéri gazdálkodás a Latorca mentén. In: D. Varga László [szerk.]: Elődeink élete – Csicser és Szirénfalva néprajza. [,,Ung-vidéki” kiadványok, 1.] Csicser – Szirénfalva, 2000. 31-39.) 

Akik közel álltak hozzá: akiknek távlati terveiről is rendre beszámolt, jól tudták persze, hogy ez a néhány, a hatalmas ismeretanyagából alkalmilag megszü­letett „vázlat” csupán előkészítője egy nagyszabású monográfiájának. Idő kérdése, hogy elkészüljön a gyűjtött anyaga egészének rendszerezett bemutatására és értel­mezésére vállalkozó, könyvnyi terjedelmű összefoglalás. Mely – azon túl, hogy gazdagon illusztrált kézikönyvként azonnal megjelentethető lesz, hiszen a korszerű ökológiai-környezetvédelmi gondolkodást megerősítő „olvasata” miatt bizonyosan lehet támogatót, mecénást találni hozzá –, az „Akadémia doktora” cím elnyerése érdekében benyújtható monográfiaként is megállja majd a helyét. 

Az elmúlt évek árvízi katasztrófái kiváltotta félelmekkel a sok-évszázados paraszti tapasztalatokat szembesítő nagyszabású, s bizonyosan közérdeklődésre számot tartó tervének maradéktalan megvalósításához – mindannyiunk őszinte fáj­dalmára – nem maradt elegendő ideje. 2002 nyarán – kora őszén elkészült az ilyen­nek elgondolt monográfia első fogalmazványa – de még nem az a változat, melyet maga a szerző a nyilvánosság elé bocsátott volna. Tragikus halála után találkoztam én magam is azzal a számítógépbe fogalmazott és kinyomtatott, s még a halálos ágyon is javítgatott: további aprómunka szükségességét a lapszéli megjegyzések formájában őrző kézirattal, melyet a posztumusz kiadás (szerény közreműködé­semmel véglegesített) szövegeként kénytelenek voltunk elfogadni. Ha felfedezhe­tőek ebben az adatgazdag, rendkívül olvasmányos, tehát a nem szakember olva­sóknak is bizton ajánlható, az eljövendő történeti-néprajzi kutatások és az ökológiai gondolkodás számára pedig új távlatokat kínáló könyvben apróbb megoldatlansá­gok, azokat a könyvvé formálásnak ezek a sajnálatos körülményei magyarázzák.

Bellon Tibor jelen monográfiájának az a legfontosabb, maradandó értékű módszertani újdonsága, hogy az ármentesítések előtti évszázadok levéltári forrásait és a közelmúltból származó múltra emlékezéseket, személyes megfigyeléseket szerves egységben látja és láttatja: az archivális és az élő források egymást erősítő tanulságaira irányítja a figyelmünket. Azt hangsúlyozza tehát az adatok elrendezésével, hogy az egykori, az ármentesítések előtti „ártéri gazdálkodás”, mely az áradás – apadás perio­dikusságára, tehát kiszámíthatóságára épített, a védőgátak közé szorított hul­lámtérre, a mentetlenre korlátozódva számos elemében a közelmúltig létezett: jól prosperáló, bár periférikus jelentőségű gyakorlat, tehát néprajzi módszerekkel ta­nulmányozható, tapasztalati tudásként általánosítható volt: ezek a megőrződött pa­raszti ismeretek teszik lehetővé az etnográfus számára a korábbi évszázadok még „sokoldalúbb”, még „változatosabb” hasznosítási módjainak valószínűsítését. És teszik lehetővé az ökológus és környezetvédő szakembereknek, hogy a jövő tervei­nek alakításakor vegyék figyelembe az így általánosított, hagyományszentesítette tapasztalatokat!

Bellon Tibor felfogásában a „sokoldalúságon”, a „változatosságon” volt a hangsúly. A „legmagyarabb” folyóról szólván korántsem csak a magyar néprajzi kutatások kezdete, a Herman Ottó kezdeményezése óta folyamatosan tanulmányo­zott népies halászat egykori kivételes fontosságát, s a máig használatos halfogó eszközökben megtestesülő elemi gondolatok „ősi” voltát szemléltette új gyűjtésű adataival. A hasonlóan nagy jelentőséget és az ármentesítések utáni jelentőség-csökkenést szemléletesen megvilágító terjedelmes fejezetekben mutatja be a könyv az ártéri erdők sokféle fájának, a gyümölcsfa-erdők és a gondozott gyümölcsösök termésének sokrétű hasznosítását; a nádat, sást, gyékényt, az emberi és állati táplá­léknak, avagy gyógyításra alkalmas növényeket megtermő vizenyős rétek haszonra fordíthatóságában megmutatkozó paraszti leleményességet; a méhészkedést, a vad­fogást, a legeltető állattartást. Ugyanígy ismerteti a vízi közlekedést s az áruszállí­tást, ennek régies eszközeit (a tutajokat, a lápokat, a csónakokat, kompokat), a raj­tuk szállított termékeket (tűzifát, zsindelyt, épületfát, követ és malomkövet, gyü­mölcsöt, sót). Azt bizonyítván, hogy a modern közlekedési hálózat (az utak és a vasút) 19. század végi – 20. századi kiépítése előtt az eltérő termelési adottságú tájak termékcseréjét a folyó tette lehetővé: az elmúlt századokat tartalmas népi kapcsolatok jellemezték.

Egy rövid recenzióban lehetetlen ennél részletesebben körülírni egy posztu­musz mű immár megmásíthatatlanul végleges tudománytörténeti jelentőségét. Mely jelentőség amúgy is csak akkor lesz valóságossá, ha rátalálnak a hagyomá­nyos és ma is hasznosítható paraszti tapasztalatok iránt érdeklődő olvasók. S ha termékenyítőleg tud hatni az ökológiai közgondolkodásra.

Dr. Szilágyi Miklós néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia Nép­rajzi Kutatóintézetének tudományos tanácsadója. 1939-ben született Tiszafüreden. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–néprajz szakának elvégzése után a szolnoki, a gyulai, a ceglédi, a szekszárdi múzeumban, valamint Budapesten, a Nép­rajzi Múzeumban dolgozott.






Lap tetejére          Előre