Jászkunság 2003 - almanach





Vissza         Tartalom          Címlap          Előre





Glatz Ferenc:

Víztározás és életmódváltás az Alföldön

Hátrányból előny: árvízvédelem és vízgazdálkodás a Tiszán*

„Hátrányból előnyt.” „Ha másolod az előtted haladót, soha nem éred utol!” Ezek a gondolatok jártak a fejemben az elmúlt évek során gyakran, amikor azzal kel-lett számolnunk: vajon milyen lefolyású lesz a tavaszi árvíz, megismétlődik-e az „év-század árvize”, és megismétlődnek-e a hatalmas belvizek?

1997: a víz a Stratégiai Programban


A Nemzeti Stratégiai Kutatások Programja indításának egyik célja éppen az volt: vegyük számba a helyi realitásokat, a földrajzi, az éghajlati, sőt a népes­ségvi-
szonyokat, és ehhez képest igyekezzünk megfogalmazni a Magyarország te­rületén élő, sőt a Kárpát-medencében élő lakosság társadalmi, gazdálkodási és kulturális alternatíváit. A Nemzeti Stratégiai Kutatásokat Glatz Ferenc kezdemé­nyezésére indította a Magyar Tudományos Akadémia 1996 szeptemberében, „Ma­gyarország az ezredfordulón” címmel. A kutatások célja: az állam és a nemzet előtt álló európai és világszintű lehetőségek feltárása, és tanácsadás a döntéshozó politi­kai elit számára. A kutatások az agrárium, a vízgazdálkodás, a közlekedés, a ma­gyar nyelv, a politikai rendszer, a társadalmi átalakulások, az egészségügy, a tudo­mánypolitika témaköreit érintették. A kutatásokat a kormány országgyűlési határo­zatban jóváhagyott mérték­ben (évi 300, később 110 millió forinttal) finanszírozta. A kutatások eredményeit az „Ezredforduló” c. folyóirat folyamatosan közölte, a monografikus feldolgozásokat eddig 38 kötetben adták közre.

1996-ban, a stratégiai kutatások indításakor szóltunk a Kárpát-me­dence föld­rajzi, éghajlati, vízgazdálkodási előnyeiről és szóltunk hátrányairól. Ezek a hátrá­nyok, illetve ezeknek a hátrányoknak és előnyöknek a földrajzi alapjai nem fognak változni. Változhat azonban a hátrány és az előny értékkategóriája. Meg kell kísé­relni, hogy minél több hátrányos tényezőt előnyünkre fordítsunk. Azon nem tudunk változtatni, hogy a Kárpát-medencébe hordják be a légköri áramlások a növény- és egyéb fertőzéseket. Azon sem tudunk változtatni, hogy ide, a Kárpát-medencébe folynak össze a Kárpátokból, azaz a környező államok területéről a vi­zek, vagyis a környező államok környezetszennyezésének mi vagyunk az elszen­vedői. Ezen csak annyiban tudunk változtatni, amennyiben a környező országokkal megfelelő közös regionális ökológiai–környezetgazdálkodási politikát alakítunk ki. (Amelynek egyik része lenne az általam annyira sürgetett ökológiai monitoro­zás, a Duna és Ti­sza vízgazdálkodásának és víznyerő területeinek monitorozása stb.) De önmagában az a tény, hogy a környező országokból a vizek ide szaladnak le, az Alföldre, azaz a me­dence aljára, az már számtalan előnnyel is kecsegtethet számunkra. Erre a gondo­latmenetemre fűzhető fel az 1997-ben, a Víz Világnapján tartott előadásom, amikor – elnézést, hogy idézem magam – így beszéltem: „szá­momra, mint a társadalom, a gazdaság, a kultúra történelmének tanulmányozója számára, kérdések sora merede­zik évek óta vizeinkkel, vízgazdálkodásunkkal kap­csolatban: vajon szükséges-e, hogy azt az óriási mennyiségű vizet – amelyet befo­lyó vizekből, helyi forrásokból, csapadékból nyerünk – kiengedjük az állam terü­letéről? Miért nem folytatunk aktí­vabb, a vízbőségre épülő területfejlesztési, sőt élelemgazdálkodási, szociális, egészségügyi és kultúrpolitikát? Lehet, hogy még mindig a múlt századi mérnök-gondolkodás rabjai vagyunk: legyőzni a természetet, elvezetni a vizet, hagyja el az öntözésre nem használható, úgymond felesleg minél gyorsabban az állam terüle­tét?

Én például – hogy magyarázzam kérdéseim okát és elképzelésemről is be­széljek – egy, a mainál sokkal erősebben vízre épülő helyi életmódot képzelek el, ahol például az eddig nem hasznosuló dunántúli patakok vize duzzasztott, termé­szet-barát formában, haltenyésztő, csónakázó, pihenő életformát szolgálhat. Olyan Ma-gyarorszá­got képzelek el, ahol a táplálkozásban a hal, a kagyló, a rák, a víziszárnyas a jelenlegi­nél sokkal nagyobb szerepet kaphat, ahol az intenzív föld­művelés a minőségi kerté­szeti termékekre és az okos munkaerőt, természetgazdál­kodást kívánó állattenyész­tésre összpontosít. Ez az elképzelés a jelenleginél sokkal egészségesebb napi életformát, táplálkozást és egyúttal sokkal piacképesebb gaz­dálkodást biztosítana, mint a 19. századból örökölt mai élelemtermelési és táplál­kozási szokásaink.

Van tehát mit gondolkodni az előnyökről.”

Már 1997-ben, a Duna-kutatásnak a Stratégiai Kutatási Programba való fel­vé-telekor, komplex Duna-programról beszéltünk. A pécsi Regionális Kutatások Központjának nemzetközi együttműködés keretében folyó kutatásait támogatjuk összefoglalni, és stratégiai alternatívákba a következtetéseiket megfogalmazni. Az elmúlt esztendőben a gödi Duna-kutató Állomásra alapozva beindítottuk azt a komplex prog-ramot, amelyben a Duna vízminőségi, vízbiológiai, élőhely-képzési sajátosságait éppúgy vizsgáljuk, mint a Dunára épülő társadalmi és kulturális szo­kásrendszereket, gazdálkodási lehetőségeket. Sőt, a Láng István által annyira sür­getett Duna-híd építést is e Duna-program keretébe kívántuk integrálni. Azt mondtuk 1998-ban: elmaradhatatlan lesz a Tisza-völgy ugyanilyen szintű vizsgá­lata, egy komplex szemléletű Tisza-kutatás megindítása. A „Zöld folyosó” néven emlegetett jövőkép a Tiszáról végül is azt fogalmazza meg: hogyan lehetne a Rió­ban (1992) megfogalma­zott fenntartható fejlődést az Alföld modernizációjával összhangba hozni. De ugyanígy komplex programot sürgettünk a Tiszáról már ak­kor is, amikor az újabb Alföld-program megindítását terveztük.

Minden program függvénye az abban dolgozó szakemberek felkészültségé­nek és szervezettségének. És természetesen ki van téve a történelmi véletleneknek, a politikának.

Ami az első tényezőt, a szervezettséget és a felkészültséget illeti: a legszer­vezettebbnek a regionális kutatások csapata mutatkozik, hiszen ők a félpiaci, félállami támogatású szektorban élve hozzászoktak a projektorientált gondolkodás­hoz, könnyen mozgósítják a meglévő szakmai diszciplináris vagy interdiszcipliná­ris adatbázisaikat egy-egy program kedvéért. Ugyanakkor a pécsi központ, illetve a hat regionális alközpont jó szervező egyéniségek (Enyedi, majd később Horváth) keze nyomán képes megfe­lelő programok kivitelezésére, illetve megszervezésére. Az ökológusoknál már ne­hezebb a helyzet, hiszen ökológusaink különböző sze­kértábor­okra és egyéni szim­pátiák alapján képződő csoportokra esnek szét, ami rendkívül megnehezíti az egy­séges programoknak a kialakítását. De nehezen tér magához a politikai megbélyeg­zés keltette elkeseredésből a vízügyi szakma is. Valószínűleg nem hízelegnek azok a vízmérnök barátaim, akik állítják: az Akadé­mia 1997. áprilisi nyitása, a vízgazdálko­dás felvétele a stratégiai programok kere­tébe, adta meg az első bizalomerősítő lökést ahhoz, hogy a vízgazdál­kodással fog­lalkozók megszabaduljanak a Bős–Nagymaros miatti gú­nyolódások és negatív megkülönböztetések lelki terheitől. Kíváncsian várjuk, hogy a Somlyódy által ve­zetett vízgazdálkodási stratégiai programnak mik lesznek az eredményei, és hogy a most szervezendő fiatal vízgazdálkodási mérnökgarnitúra Somlyódy László veze­tésével hogyan fogja a Kárpát-medence vízgazdálkodási stratégiáját kidolgozni, és hogyan fog annak a megvalósításában részt vállalni. A társadalomtudományok meglehetős szétaprózottságban élnek, amelyen talán majd segít a Társadalomkutató Központ megszervezése, amelyre komplex társadalomtu­dományi programok szer­vezését bízhatjuk.

A programokat befolyásoló, nem mindig kiszámítható másik tényező: a po­litika. A Duna-program közép-kelet-európai méretű kibontakozására volt ugyan elképzelésünk, ezt 1997 decemberében elő is adtuk, de a szerbiai konfliktussoro­zatok, amelyek végül is a koszovói háborúhoz vezettek 1999 márciusában, eleve megakadályozzák azt, hogy megfelelő nemzetközi Duna-programot alakítsunk ki. Hiszen a Duna alsó folyásának karbantartása nélkül nemzetközi program elképzel­hetetlen. Végül is ugyanilyen szubjektív politikai faktor az, hogy a tér­ségben nincs olyan politikai erő jelen, amely a térség ilyen nagy ívű természetgaz­dálkodási átalakítással foglalkozna. Márpedig megfelelő miniszteri szintű, azaz végrehajtó hatalmi adminisztráció szervezése nélkül az Akadémia, vagy akár a kö­zép-kelet-európai akadémiák is csak gyenge, elsősorban szándékot, figyelemfel­hívó jelzéseket adó intézménynek és erőnek számítanak.

Mindezeken túl a természetgazdálkodás és természetvédelem esetében véletlen tényező még a természeti katasztrófa is, amilyen természeti katasztrófa volt az 1998–2000. évi ár- és belvizek sorozata.  Ám ezek hatása furcsa módon pozitív is lehet: felhívja a fi­gyelmet a vízgazdálkodás regionális rendezésének szükségességére.

A véletlen adta lehetőségek felismerése nemcsak a politikának, hanem a tu­dománynak és a mindennapi gondolkodásnak is igazi „művészi” gyakorlata. Az árvízkatasztrófa ilyen véletlen, amelyet, megítélésem szerint, most arra kell fel­használni, hogy újragondoljuk és újragondoltassuk az egész tiszai és az egész alföldi vízgazdálkodást, s ezzel az Alföld életmódváltásának a lehetőségét.

 

Árvizek: 1999, 2000

Az árvizek nem fognak eltűnni a következő években. Sőt, ahogy a vízgaz­dál-kodási szakemberek mondják: az sem biztos, hogy a kisebb vízmennyiség nem hoz-e majd nagyobb vízszintemelkedést. A nagyvíz okát nem tudjuk megszüntetni: ez összefügg bizonyos éghajlati változásokkal, ugyanakkor a kárpátaljai, tehát a Tisza víz-gyűjtő területének nagy erdőirtásaival, s ennek következtében a terület vízfelvevő ké-pességének csökkenésével. Hogyan tudunk felkészülni a nagyvizek fogadására?

A gátakat tovább nem emelhetjük. Minden szakértő azt állítja: értelmetlen és építészetileg szinte kivitelezhetetlen a mai gátak magasságának emelése, nem is szólva a hatalmas költségekről. Betekintettem a vízgazdálkodási szakértők által rendelkezésemre bocsátott statisztikai adatokba, amik azt mutatják, hogy az elmúlt harminc esztendőben évről évre fokozatosan növekedett az árvizek vízszintje, ugyanakkor csökkent a medrek vízáteresztő képessége.

A hullámtér gazdálkodásának és a vízáteresztő képesség növelésének lehe­tőségével szintén számolnunk kell. Vagyis azzal: a gátak magassága nem emelhető, a folyómedrek vízelvezető képessége azonban javítható. A hullámtéri gazdálkodás külön megérne egy stratégiai programot. (Pontosabban: a vízparti és a hullámtéri gazdálkodás együttes tárgyalása.) Ismeretes, hogy a hullámtereket Vásárhelyiék és utódaik jól tervezték meg, nagy és széles járást engedtek a folyóvíznek. De a né­pesség mindinkább benyomult a hullámtérbe. Azzal, hogy ún. nyári gátakat építet­tek, a kisebb víz esetén megóvták a hullámtérbe telepített élethelyeiket, és a hullám­tér állandó gazdálkodásra hasznosítása jelentősen csökkenti az áteresztő képessé­get. Ismeretes, hogy a 19. században a hullámtér hasznosítására a nép és a társa­dalom magától alakított ki programokat. Ilyen volt a hullámtéri állatlegeltetés, mindenekelőtt a birka és a kecske legeltetése, és ilyen volt a lakosság uszadékfa iránti igénye. Vagyis az árvíz által lesodort uszadékfát, benne hatalmas fatörzseket is, a lakosság szabadon vihette el, tüzelőnek. Az elmúlt harminc esztendőben a helyzet azonban gyökeresen megváltozott: az uszadékfára nincs szüksége a lakos­ságnak. Megszűntek az ártereken a birka- és kecskenyájak, nincs állat, amely a ki­váló iszappal termékennyé tett talajon burjánzó hullámtéri erdőket valami módon megtizedelje. Ugyanakkor nem épült ki egy olyan hullámtér-gazdálkodás, amelyik meg tudna birkózni a hullámtérben vadon növő, s a nagyvíz gyors levonulását aka­dályozó bozótokkal és erdőkkel.

A víz a Tisza magyarországi szakaszán mintegy 15-20 napot van jelen, 28-36 óra alatt a Tisza képes 8-10 métert is emelkedni. A tetőzés szintje (1970) az el­múlt húsz évben mintegy 100 centimétert nőtt. A Tisza magyarországi szakasza 966 kilométer hosszú, kb. 3000 kilométer hosszú gátunk van, és ezeknek kb. a fele felel meg az elő­írásoknak. A tiszai árvíz által veszélyeztetett terület kb. másfél millió hektár. Az alföldi Tisza-vidéken elárasztható területeknek több mint kéthar­mada szántó vagy pe­dig értéktelen terület. Az árvizek ellen tehát nincs más megoldás, mint az árvi­zek felhasználása és további tározók építése. Tudom, hogy Magyarországon a víztározók­kal szem­ben a magyar értelmiség nagy részében politikai ellenérzés él. Bennem is élt. 1987-ben, amikor a História víz-számát szerkesztettem, és „biotörté-nelem” címmel a ve­zércikket írtam, bennem is munkált a technokrata víz­szabályozási őrületnek az el­lenzése. Ez az ellenzés nem utolsó sorban a Szovjet­unióban keletkezett bennem, amikor láttam az Ob-tenger által okozott természet- és településkárosodást, és saját szememmel láthattam, hová vezetett az Aral-tóval való rablógazdálkodás. De hogy elfogultságaimról beszéljek: figyelmem mindig is a kis helyi hasznosítású vízierő­mű-vekkel, illetve műtárgyakkal folyó, környezetba­rát vízi élőhelyek kialakítása körül forgott. Ezt láthattam Nyugat-Európában is, mindenekelőtt Dél-Németor­szágban, de Franciaországban is. Meg vagyok győ­ződve most már arról: az árvize­ken csak úgy lehetünk úrrá, ha a vizet nem kive­zetni akarjuk az országból, és nem még magasabb gátak közé szorítani, hanem megfogni és különböző területeken víztározókat építeni. Ezekre a víztározókra épülhetne azután fel egy új gazdálkodási rendszer, egy új épületforma, egy új munkaerő-igény, az új típusú munkaerő-igényre épülő új munka­szervezet, egy új élelemgazdálkodás, sőt egy új étkezési kultúra, s mindezek következtében az élet­módváltás.

Hátrányból előnyt! Ne engedjük ki a Kárpát-medence határain azt a ma fe­leslegesnek ítélt 150 millió köbméternyi vizet évente, amely ezzel egy időben ön­tözéses gazdálkodásra is fogható lenne.

Mindezek a tervek az elmúlt 150 esztendő vízgazdálkodásának és agráriumá-nak újragondolására késztetnek bennünket.

 

A Vásárhelyi-terv és az ipari-technikai forradalom

Az 1830-40-es évek alapkérdése az akkori közép-európai társadalmak szá­mára az volt: meg tudja-e teremteni a szemük előtt lezajló nyugat-európai ipari-technikai előrelépéshez a megfelelő társadalmi és természetgazdálkodási hátteret. Az új ipari szervezeti formák, a több száz, majd több ezer munkást foglalkoztató gyárak a népesség koncentrációját kívánta meg, ami az élelemellátásban új gondo­kat hozott, és egyben munkaerőt vont el a paraszti életformától, az élelemterme­léstől. Jóval kevesebb embernek kellett megtermelnie a sokkal nagyobb élelem­szükségletet. Ekkor immáron nyolc évszázada hagyományosan a gabona volt az európai társadalmak egyik alapélelmiszere, amelyet a 19. században kiegészített a burgonya (burgonya nélkül nincs ipari-technikai forradalom Közép-Kelet-Európá­ban). Ugyanakkor szükség volt a szar-vasmarha és az apró állatok mellett a leggyor­sabb fehérjetermelő bázisra, a sertésre. Így alakult ki a 19. század második felében az Alföld és általában Magyarország élelemtermelési kultúrája, és ehhez kapcso­lódtak az ún. magyaros konyha termékei is: a szaftos hús, a burgonya, a gabonából készített tésztafélék, valamint a kenyér.

A Széchenyi és Vásárhelyi nevével jelzett nagy folyamszabályozási akciók Magyarország és a Kárpát-medence területén a maguk idejében igen korszerűek voltak. Amikor megkezdődik Angliában, majd Észak-Olaszországban, Franciaor­szágban és Poroszországban az alagcsövezés, a talajmeliorizáció, akkor kezdődnek el Magyarországon is a folyók és a vizek szabályozásai. Mindenhol Európában a cél: élelemtermelő, mindenekelőtt a szántóföldi élelemtermelés számára területeket nyerni, az egészségtelen és a járványoknak táptalajt adó belvizes területeket lecsa­polni, a tömegtársadalom számára új élethelyeket biztosítani. Ennek a programnak az eredménye lesz a Magyarország nagy részét (30-40 százalékát) szabadon járó vadvi­zeknek és árvizeknek a lecsapolása,  megszűnése. Magyarország vízrajzi térképe 1800–1900 között gyökeresen átalakult. A nagy gátépítési programok a 19. század második felére már védik a Tisza-völgyben épülő településeket, és megbízhatóvá, állandóvá teszik a kőházas és a hosszú távra berendezkedő életmódot.

Vagyis a Vásárhelyi-terv a maga korának társadalmi, gazdálkodási és kul­turális céljaiból kiindulva, nagyon korszerű volt, és még mindig nem eléggé érté­kelt eredményekhez vezetett. Erre a gondolkodásra épülhetett fel aztán az 1880-as évektől az egymást követő vízügyi törvénykezés és az 1879-ben Kvassay által létrehozott Vízmérnöki Hivatal, amelyik az első világháborúra lényegében a Kárpát-medence modern vízgazdálkodási és ezzel természetgazdálkodási rendszerének alapjait is megvetette.

A vízmérnökök gondolkodása éppúgy, mint a társadalom, a politika gondol­kodása ezen a 19. század első felében kialakult gondolati bázison nyugodott. Az elmúlt 20-30 esztendőben azonban alapvető változások következtek be, ame­lyekre az árvizek felhívják nemcsak a történészek, hanem a futurológusok figyel­mét is.

 

Az Európai Unió és az Alföld, Magyarország

1998 januárjában formálisan, 1998 novemberében a gyakorlatban is meg­kez-dődött a jelölt országok, így többek között Magyarország európai uniós felké­szült-ségének vizsgálata. Sajnos, a politikai adminisztrációk nem törődtek eleget azzal, hogy az uniós monitorozásnak a valódi társadalmi kihatásait felmérjék. Az én elképzelésem szerint ugyanis 1998-tól szakágazatonként, minisztériumonként, gaz­dál-kodási ágazatonként, de foglalkozási ágazatonként is szembesíteni kellett volna a társadalmat azzal: mit várhatnak el a társadalom különböző gazdálkodási szervezetei az Európai Unióban, és milyen egyéni életstratégiákat alakíthat ki majd az Európai Unión belül a magyar társadalom. 1997-ben, az Alföld-program indítá­sakor is az volt az egyik vezérmondatunk: az európai uniós csatlakozás idejére kell hogy legyen az Alfölddel kapcsolatos tervünk, mert különben az ország egyik ré­sze még jobban leszakad az ország másik részétől. Fel kell tudni mérni az ország keleti felének fejlődésében mennyire számíthatunk a spontán tényezőkkel és mennyire kell magát az államnak aktivizálnia. Két álláspont alakult ki a vitában. Az egyik álláspont magát liberálisnak nevezi, én azonban korántsem nevezném így, azt állítja, hogy az európai uniós határoknak a kitolása Magyarország keleti végeire automatikusan meg fogja oldani az alföldi területek felzárkózását a nyugati, illetve a nyugat-európai területekhez. A mai nyugat-magyarországi kereskedő, befektető réteg a legtermészeteseb­ben fog mozogni az Európai Unió keleti határáig, azaz az Ukrajnával, Romániával határos vidékekig. Egyszerűen áthelyezi üzletét, irodáját Szombathelyről majd Hódmezővásárhelyre. Az államnak tehát nem kell rásegítő funkciókat magára vállalnia. Én a másik állásponttal értek egyet, amelyik azt mondja, hogy az államnak éppen ezen szabad tőke- és munkaerőmozgás feltét­eleit kell megteremtenie. A cél szerintem is az, hogy a tőke szabadon mozogjon az ország keleti felében is, de ehhez az szükséges, hogy ott a tőke megtalálja a maga boldogulási lehetőségét. Ezért tehát szükséges megteremteni ott a vagyon­biztonságot, márpedig, hogyha az ország keleti felét állandóan árvizek fenyegetik, akkor nincs vagyonbiztonság, a tőke pedig nem megy olyan helyre, ahol nem köt­het megfelelő biztosítást. Amennyiben nincs megfelelő infrastruktúra – mindenek­előtt a telefon után a most kifejlődő informatika, az utak és a vasutak közpénzekből való fejlesztése –, akkor nem fog a befektető az or­szág keleti felébe mozogni. Márpedig az ország keleti fele mintegy 800 éve attól a hátránytól szenved, hogy olyan területekkel szomszédos, amely területek nem tudnak szerves kapcsolatba kerülni a magyar gazdálkodással. Így az a mintegy másfél millió ember, aki a Tisza-völgyében vagy a Tisza vízgyűjtő és gazdálko­dási területén él, ma sokkal kevesebb adót fizet be az államkasszába, mint a nyu­gati adófizetői közösség. Nem is beszélve arról, hogy ennek a lakosságnak a fel­vevő, tehát a piacképessége is sokkal gyengébb, mint a nyugat-magyarországiaké. Egyszerűen azért, mert szegények.

Az Európai Unió természetesen különböző környezetgazdálkodási és terület­fejlesztési projektekkel fogja támogatni a vidékeket. Így nincs kizárva az sem, hogy Spanyolországhoz, illetve Andalúziához hasonlóan a magyar Alföldre, a ke­let-ma-gyarországi területekre is projekteket lehet elnyerni. Ezek azonban sokkal bonyo-lultabb mechanizmusok révén lesznek eredményesek, mint ahogy azt ma gondoljuk! (Nem is vagyok benne biztos, hogy az alföldi értelmiség vagy politikusi garnitúra felkészült arra, hogy ezeket az EU-pályázatokat elnyerje, és meg­felelően hasz-nosítsa.) És ne felejtsük, hogy ezen európai uniós pályázatokhoz min­dig állami garanciák, vagyis helyi pénzek mozgósítása is szükséges! Elengedhetet­lennek látom tehát azt, hogy az Alföld egészére vonatkozóan alakítsunk ki egy­séges programot: eltérően az első Alföld-kutatási programtól (1992), nekünk ke­vésbé szociográfiai felmérésekre és szociológiai ítélekre, hanem sokkal inkább konkrét gazdasági és vízgazdálkodási, természetgazdálkodási akciótervekre van szüksé­günk. Az általunk indítványozott 1997. évi Alföld-program (amelyet az alföldiek szeretnek a második Alföld-programnak nevezni) célkitűzésében már sokkal in­kább aktív, lokális gazdálkodási stratégiák kidolgozására vállalkozik. (Az már aztán ismét a véletlen műve, hogy elsősorban a területfejlesztési témákban vannak egyelőre eredményeink, és az óhajtott gazdálkodási és kulturális stratégiák elké­szülte mindegyre késik.)

Feltételezésem: az új Alföld-programnak éppen a tiszai árvizek, illetve a Ti­szával kapcsolatos vízgazdálkodások lehetnek a kiindulópontjai. Feltételezésem: a mos-tani tiszai árvizek ráébresztenek bennünket egy vízgazdálkodással kapcsolatos, teljes körű életmódváltás szükségére is.

Ha az Európai Unióról beszélünk, akkor nem feledkezhetünk el arról sem, hogy az EU bizonyos élelemtermelési korlátozásokat vezet be. Ezen korlátozások értelméről és jövőjéről ma még korai beszélni. Azt azonban már látjuk:  Nyugat- és Kelet-Európa között a korábbi egymásra utaltság megszűnt. Évszázadokon át a mai lengyel és magyar alföldi területeknek éppen az egyik vonzó vonása volt a nyugat-európaiak számára az ezen a területeken kialakult élelemtermelés, nem utolsósorban a szántóföldi gabonatermesztés és a lábon elhajtható szarvasmarha tenyésztése. Ma azonban már Nyugat-Európa elegendő élelemmennyiséggel ren­delkezik, sőt élelmiszer-túltermelés tapasztalható Nyugat- Európában. Nem is be­szélve arról, hogy az Európán kívüli területekről a modern életvitelnek jobban megfelelő szállítmányokat hoznak: többszörösére növekedett a hal, illetve a tengeri termékek felhasználása a gyorsfagyasztás révén, és a nagy szállító repülőgépek segítségével a gyümölcsellátás – mindenekelőtt a narancs és a banán forgalmazása – révén a nyugat-európaiak minden­napi gyümölcsszükségletét jól fedezik. (Amit azonban nem tudnak mással helyettesíteni: az az éppen nálunk termő zamatos alma, körte, őszibarack, szilva és az ezekből készített szesz-származékok.) Új életformákról és új életigényről is be­szélek: azaz a 20. század végén az orvostudomány fejlődése révén az emberek job­ban tisztában vannak ma már a táplálkozás élettani hatásaival. Pontosan tudjuk, hogy a szív- és az érrendszeri megbetegedéseknek az egyik legnagyobb forrása a túlzott koleszterin tartalmú élelmiszerek fogyasztása, mindenekelőtt a sertéshúsé. Ezek a betegségek – mint ismeretes – Közép-Kelet-Európában, így Magyarorszá­gon ma már népbetegségnek számítanak. Amihez párosul a cukorbetegség, amely­nek a hajlamon túlmenően ismét táplálkozásban rejlő okai vannak. Ma már tény: a következő évtizedekben az európai lakosság – és remélhetően Magyarország is – sokkal több növényi rostos anyagot és sokkal több halat, részben baromfit fog fo­gyasztani, mint akár csak 2-3 évtizeddel ezelőtt is. Az Európai Unió egyrészt kényszermodernizáció, másrészt ránk kényszerített kulturális és életmódváltást is jelent majd. Remélhetően.

Hogyan illeszkednek mindebbe az árvizek által indikált Alföld-programok?

 

Ártéri vízgazdálkodás és természetgazdálkodás, életmód-változtatás

A Magyarország területére zúduló vizeket kordában kell tartani, ám ezt to­vábbi gátnöveléssel nem lehet elérni. A jelenlegi gátrendszert meg kell erősíteni, a medreket rendben kell tartani, a hullámtereket rendbe kell hozni, és új hullámtéri gaz-dálkodást elősegíteni különböző adó- és egyéb kedvezményekkel. A szántóföldi gazdálkodás és a mezőgazdasági szempontból értéktelenebbnek ítélt területeknek az elárasztásával további víztározókat kell kialakítani. A Tisza ún. holtágai, vala­mint a már meglévő víztározók példája mutatja: milyen sokszínű életforma épülhet fel ezekre a valójában félig mesterséges vizekre.

Az ártéri gazdálkodás egyik hatása: a szántóföldek területének drasztikus csökkenése. De láthattuk, hogy éppen a szántóföldi gazdálkodás keretében előállí­tott termékek iránt csökkent a kereslet egyrészt Nyugat-Európában, másrészt pedig a magyarországi lakosság életminőségének, egészségi viszonyainak javítása is táplálkozásváltást kíván meg. A szántóföldi gazdálkodás visszaszorulása mellett növekedni fog az erdők területe. Az erdőterület növekedése részben pozitív egész­ségügyi  változásokat hozhat magával, részben gondoskodni kell már most arról, hogyan lehet fakitermelési és vadgazdálkodási stratégiákat ráépíteni az erdőterüle­tek kiterjesztésére. (A Solymos Rezső által vezetett Erdőgazdálkodási és Vadgaz­dálkodási akadémiai bizottság tetterős és valóban aktív emberekből áll.) Ugyanak­kor sokkal nagyobb vízfelület fogja borítani a Tisza menti vidékeket. Ez hozzájá­rulhat a hal­gaz­dálkodás fejlődéséhez, amelyet feltehetően teknős- és ráktenyésztés is követni fog. Általában sokkal inkább vízre épülő gazdálkodás és életforma alakulhat ki. De a vizes vidékek kiterjedésével bővíthető a vízhez kötődő szabadidő-kultúra: nő a csónakázás (termé-szetesen nem a motorcsónakázás), a vitorlázás, a horgászás és a strandolás szerepe életünkben. Ehhez járul az alföldi talajadottságokból szárma­zóan simogató, lágy víz és a jóízű hal. Újra fellendülhet a gyümölcstermesztés, amelynek Magyarországon szintén remek szakértői bázisa van és az öntözéses primőrtermesztés. (Ennek a Dél-Alföldön nagy hagyományai vannak.) Az öntö­zéses kertészet és gazdálkodás pedig segíti a talajvíz-gazdálkodást. Azok az ijesztő adatok a Kárpát-medence talajvízszintjének süllyedéséről, amelytől éppen a Dél-Alföld és a Duna–Tisza köze is szenved, talán javíthatók. Erről Várallyayékat és a vízmérnököket kellene megkérdezni.

Természetesen alakulnak az emberek is, akik hozzáigazodnak az új, vízzel kap-csolatos életformákhoz. Mind az állattenyésztésben, mind az erdő- és vadgaz­dálko-dásban új üzleti lehetőségek nyílnak, amelyek nyilvánvalóan a turizmust és a befektetőket is vonzhatják Kelet-Magyarország felé.

Ötvenéves programnak első vázlatmondatait írhatjuk le. Úgy gondolom, hogy a magyar Alföld, mindenekelőtt a Tisza vidéke olyan új foglalkozásszerke­zetet alakít majd ki a Kárpát-medence keleti felén, amelyik nemcsak vonzza, il­letve leköti a munkaerőt, hanem gazdagabbá is teszi a helyi embereket, és ugyan­akkor olyan korszerű élelemtermelési és turisztikai központ lehet a következő fél évszázadban, amelyet nemcsak az Európai Unió nyugaton élő polgárai, hanem remélem, a magukat hamarosan konszolidáló keleti államok polgárai is szívesen keresnek majd fel. Csak egyet nem szabad felejteni: ha utol akarjuk érni a nyugat-európai élet- és kulturális színvonalat, akkor nem másolni kell őket, mert a másolás következtében a távolság az elöljárók és az őket követők között soha nem fog csökkenni. Ehelyett ki kell találni a helyi adottságokra épülő és megvalósítható új elképzeléseket. És ez az akadémiai stratégiai kutatásoknak az egyik célja.

Dr. Glatz Ferenc (Csepel, 1941), a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója, az MTA Társadalomkutató Köz-pont elnöke.


* A szöveg 2000. február 14-én készült. Célja az akkori Környezetvédelmi Minisztériummal aláírt megállapodás (a Tisza-kutatásról) előkészítése volt, részben pedig annak indoklása: miért szükséges az MTA Stratégiai Kutatások Programjába a Tisza-völgy témájának felvétele.






Lap tetejére          Előre