Jászkunság 2003 - almanach |
||
|
||
|
||
|
||
Glatz Ferenc:Víztározás
és életmódváltás az Alföldön Hátrányból előny: árvízvédelem és vízgazdálkodás a Tiszán* „Hátrányból
előnyt.” „Ha
másolod az előtted haladót, soha nem éred utol!” Ezek a gondolatok
jártak a
fejemben az elmúlt évek során gyakran, amikor azzal kel-lett
számolnunk: vajon
milyen lefolyású lesz a tavaszi árvíz, megismétlődik-e az „év-század
árvize”,
és megismétlődnek-e a hatalmas belvizek? 1997: a
víz a Stratégiai Programban
1996-ban,
a stratégiai kutatások indításakor szóltunk a Kárpát-medence
földrajzi,
éghajlati, vízgazdálkodási előnyeiről és szóltunk hátrányairól. Ezek a
hátrányok,
illetve ezeknek a hátrányoknak és előnyöknek a földrajzi alapjai nem
fognak
változni. Változhat azonban a hátrány és az előny értékkategóriája. Meg
kell
kísérelni, hogy minél több hátrányos tényezőt előnyünkre fordítsunk.
Azon nem
tudunk változtatni, hogy a Kárpát-medencébe hordják be a légköri
áramlások a
növény- és egyéb fertőzéseket. Azon sem tudunk változtatni, hogy ide, a
Kárpát-medencébe folynak össze a Kárpátokból, azaz a környező államok
területéről a vizek, vagyis a környező államok környezetszennyezésének
mi
vagyunk az elszenvedői. Ezen csak annyiban tudunk változtatni,
amennyiben a
környező országokkal megfelelő közös
regionális ökológiai–környezetgazdálkodási politikát alakítunk ki.
(Amelynek egyik része lenne az általam annyira sürgetett ökológiai
monitorozás,
a Duna és Tisza vízgazdálkodásának és víznyerő területeinek
monitorozása stb.)
De önmagában az a tény, hogy a környező országokból a vizek ide
szaladnak le,
az Alföldre, azaz a medence aljára, az már számtalan előnnyel is
kecsegtethet
számunkra. Erre a gondolatmenetemre fűzhető fel az 1997-ben, a Víz
Világnapján
tartott előadásom, amikor – elnézést, hogy idézem magam – így
beszéltem: „számomra,
mint a társadalom, a gazdaság, a kultúra történelmének tanulmányozója
számára,
kérdések sora meredezik évek óta vizeinkkel, vízgazdálkodásunkkal
kapcsolatban:
vajon szükséges-e, hogy azt az óriási mennyiségű vizet – amelyet
befolyó
vizekből, helyi forrásokból, csapadékból nyerünk – kiengedjük az állam
területéről?
Miért nem folytatunk aktívabb, a vízbőségre épülő területfejlesztési,
sőt
élelemgazdálkodási, szociális, egészségügyi és kultúrpolitikát? Lehet,
hogy még
mindig a múlt századi mérnök-gondolkodás rabjai vagyunk: legyőzni a
természetet, elvezetni a vizet, hagyja el az öntözésre nem használható,
úgymond
felesleg minél gyorsabban az állam területét? Én
például – hogy magyarázzam kérdéseim okát és elképzelésemről is
beszéljek –
egy, a mainál sokkal erősebben vízre
épülő helyi életmódot képzelek el, ahol például az eddig nem
hasznosuló
dunántúli patakok vize duzzasztott, természet-barát formában,
haltenyésztő,
csónakázó, pihenő életformát szolgálhat. Olyan Ma-gyarországot
képzelek el,
ahol a táplálkozásban a hal, a kagyló, a rák, a víziszárnyas a
jelenleginél
sokkal nagyobb szerepet kaphat, ahol az intenzív földművelés a
minőségi kertészeti
termékekre és az okos munkaerőt, természetgazdálkodást kívánó
állattenyésztésre
összpontosít. Ez az elképzelés a jelenleginél sokkal egészségesebb napi
életformát, táplálkozást és egyúttal sokkal piacképesebb gazdálkodást
biztosítana, mint a 19. századból örökölt mai élelemtermelési és
táplálkozási
szokásaink. Van
tehát mit gondolkodni az előnyökről.” Már
1997-ben, a Duna-kutatásnak a Stratégiai Kutatási Programba való
felvé-telekor,
komplex Duna-programról beszéltünk. A pécsi Regionális Kutatások
Központjának
nemzetközi együttműködés keretében folyó kutatásait támogatjuk
összefoglalni,
és stratégiai alternatívákba a következtetéseiket megfogalmazni. Az
elmúlt esztendőben a gödi
Duna-kutató Állomásra alapozva
beindítottuk azt a komplex prog-ramot,
amelyben a Duna vízminőségi, vízbiológiai, élőhely-képzési
sajátosságait éppúgy
vizsgáljuk, mint a Dunára épülő társadalmi és kulturális
szokásrendszereket,
gazdálkodási lehetőségeket. Sőt, a Láng István által annyira sürgetett
Duna-híd építést is e Duna-program keretébe kívántuk integrálni. Azt
mondtuk
1998-ban: elmaradhatatlan lesz a Tisza-völgy ugyanilyen szintű
vizsgálata, egy komplex szemléletű Tisza-kutatás
megindítása. A „Zöld folyosó” néven emlegetett jövőkép a Tiszáról végül
is azt
fogalmazza meg: hogyan lehetne a Rióban (1992) megfogalmazott fenntartható fejlődést az Alföld
modernizációjával összhangba hozni. De ugyanígy komplex
programot sürgettünk a Tiszáról már akkor is, amikor az újabb
Alföld-program
megindítását terveztük. Minden
program függvénye az abban dolgozó szakemberek felkészültségének és
szervezettségének. És természetesen ki van téve a történelmi
véletleneknek, a
politikának. Ami
az első tényezőt, a szervezettséget és a
felkészültséget illeti: a legszervezettebbnek a regionális
kutatások
csapata mutatkozik, hiszen ők a félpiaci, félállami támogatású
szektorban élve
hozzászoktak a projektorientált gondolkodáshoz, könnyen mozgósítják a
meglévő
szakmai diszciplináris vagy interdiszciplináris adatbázisaikat egy-egy
program
kedvéért. Ugyanakkor a pécsi központ, illetve a hat regionális
alközpont jó
szervező egyéniségek (Enyedi, majd később Horváth) keze nyomán képes
megfelelő
programok kivitelezésére, illetve megszervezésére. Az ökológusoknál már
nehezebb
a helyzet, hiszen ökológusaink különböző szekértáborokra és egyéni
szimpátiák
alapján képződő csoportokra esnek szét, ami rendkívül megnehezíti az
egységes
programoknak a kialakítását. De nehezen tér magához a politikai
megbélyegzés
keltette elkeseredésből a vízügyi szakma is. Valószínűleg nem
hízelegnek azok a
vízmérnök barátaim, akik állítják: az Akadémia 1997. áprilisi nyitása,
a
vízgazdálkodás felvétele a stratégiai programok keretébe, adta meg az
első
bizalomerősítő lökést ahhoz, hogy a vízgazdálkodással foglalkozók
megszabaduljanak a Bős–Nagymaros miatti gúnyolódások és negatív
megkülönböztetések lelki terheitől. Kíváncsian várjuk, hogy a Somlyódy
által vezetett
vízgazdálkodási stratégiai programnak mik lesznek az eredményei, és
hogy a most
szervezendő fiatal vízgazdálkodási mérnökgarnitúra Somlyódy László
vezetésével
hogyan fogja a Kárpát-medence vízgazdálkodási stratégiáját kidolgozni,
és
hogyan fog annak a megvalósításában részt vállalni. A
társadalomtudományok
meglehetős szétaprózottságban élnek, amelyen talán majd segít a
Társadalomkutató
Központ megszervezése, amelyre komplex társadalomtudományi programok
szervezését
bízhatjuk. A
programokat befolyásoló, nem mindig kiszámítható másik tényező: a politika. A Duna-program
közép-kelet-európai méretű kibontakozására volt ugyan elképzelésünk,
ezt 1997
decemberében elő is adtuk, de a szerbiai konfliktussorozatok, amelyek
végül is
a koszovói háborúhoz vezettek 1999 márciusában, eleve megakadályozzák
azt, hogy
megfelelő nemzetközi Duna-programot alakítsunk ki. Hiszen a Duna alsó
folyásának
karbantartása nélkül nemzetközi program elképzelhetetlen. Végül is
ugyanilyen
szubjektív politikai faktor az, hogy a térségben nincs olyan politikai
erő
jelen, amely a térség ilyen nagy ívű természetgazdálkodási
átalakítással
foglalkozna. Márpedig megfelelő miniszteri szintű, azaz végrehajtó
hatalmi
adminisztráció szervezése nélkül az Akadémia, vagy akár a
közép-kelet-európai
akadémiák is csak gyenge, elsősorban szándékot, figyelemfelhívó
jelzéseket adó
intézménynek és erőnek számítanak. Mindezeken
túl a természetgazdálkodás és természetvédelem esetében véletlen
tényező még a
természeti katasztrófa is, amilyen természeti katasztrófa volt az
1998–2000.
évi ár- és belvizek sorozata. Ám ezek
hatása furcsa módon pozitív is lehet: felhívja a figyelmet a
vízgazdálkodás
regionális rendezésének szükségességére. A
véletlen adta lehetőségek felismerése nemcsak a politikának, hanem a
tudománynak
és a mindennapi gondolkodásnak is igazi „művészi” gyakorlata. Az árvízkatasztrófa ilyen véletlen,
amelyet, megítélésem
szerint, most arra kell felhasználni, hogy újragondoljuk és újragondoltassuk az egész tiszai és az
egész alföldi vízgazdálkodást, s ezzel az Alföld életmódváltásának
a
lehetőségét. Árvizek: 1999, 2000 Az árvizek nem fognak
eltűnni a következő években. Sőt, ahogy a vízgazdál-kodási
szakemberek mondják: az sem biztos, hogy a kisebb vízmennyiség nem
hoz-e majd
nagyobb vízszintemelkedést. A nagyvíz okát nem tudjuk megszüntetni: ez
összefügg
bizonyos éghajlati változásokkal, ugyanakkor a kárpátaljai, tehát a
Tisza
víz-gyűjtő területének nagy erdőirtásaival, s ennek következtében a
terület
vízfelvevő ké-pességének csökkenésével. Hogyan tudunk felkészülni a
nagyvizek
fogadására? A gátakat tovább nem emelhetjük. Minden szakértő azt állítja:
értelmetlen és
építészetileg szinte kivitelezhetetlen a mai gátak magasságának
emelése, nem is
szólva a hatalmas költségekről. Betekintettem a vízgazdálkodási
szakértők által
rendelkezésemre bocsátott statisztikai adatokba, amik azt mutatják,
hogy az
elmúlt harminc esztendőben évről évre fokozatosan növekedett az árvizek
vízszintje, ugyanakkor csökkent a medrek vízáteresztő képessége. A hullámtér gazdálkodásának és a vízáteresztő
képesség
növelésének lehetőségével szintén számolnunk kell. Vagyis azzal: a
gátak
magassága nem emelhető, a folyómedrek vízelvezető képessége
azonban
javítható. A hullámtéri gazdálkodás külön megérne egy stratégiai
programot.
(Pontosabban: a vízparti és a hullámtéri
gazdálkodás együttes tárgyalása.) Ismeretes, hogy a hullámtereket
Vásárhelyiék
és utódaik jól tervezték meg, nagy és széles járást engedtek a
folyóvíznek. De
a népesség mindinkább benyomult a hullámtérbe. Azzal, hogy ún. nyári
gátakat
építettek, a kisebb víz esetén megóvták a hullámtérbe telepített
élethelyeiket, és a hullámtér állandó gazdálkodásra hasznosítása
jelentősen
csökkenti az áteresztő képességet. Ismeretes, hogy a 19. században a hullámtér hasznosítására a nép és a
társadalom magától alakított ki programokat. Ilyen volt a hullámtéri
állatlegeltetés, mindenekelőtt a birka és a kecske legeltetése, és
ilyen volt a
lakosság uszadékfa iránti igénye. Vagyis az árvíz által lesodort
uszadékfát,
benne hatalmas fatörzseket is, a lakosság szabadon vihette el,
tüzelőnek. Az
elmúlt harminc esztendőben a helyzet azonban gyökeresen megváltozott:
az
uszadékfára nincs szüksége a lakosságnak. Megszűntek az ártereken a
birka- és
kecskenyájak, nincs állat, amely a kiváló iszappal termékennyé tett
talajon
burjánzó hullámtéri erdőket valami módon megtizedelje. Ugyanakkor nem
épült ki
egy olyan hullámtér-gazdálkodás, amelyik meg tudna birkózni a
hullámtérben
vadon növő, s a nagyvíz gyors levonulását akadályozó bozótokkal és
erdőkkel. A
víz a Tisza magyarországi szakaszán mintegy 15-20 napot van jelen,
28-36 óra
alatt a Tisza képes 8-10 métert is emelkedni. A tetőzés szintje (1970)
az elmúlt
húsz évben mintegy 100 centimétert nőtt. A Tisza magyarországi szakasza
966 kilométer
hosszú, kb. 3000 kilométer hosszú gátunk van, és ezeknek kb. a fele
felel meg
az előírásoknak. A tiszai árvíz által
veszélyeztetett terület kb. másfél millió hektár. Az alföldi
Tisza-vidéken
elárasztható területeknek több mint kétharmada szántó vagy pedig
értéktelen
terület. Az árvizek ellen tehát nincs más megoldás, mint az
árvizek felhasználása és további tározók építése.
Tudom, hogy Magyarországon a víztározókkal szemben
a magyar értelmiség nagy részében politikai ellenérzés él. Bennem is
élt.
1987-ben, amikor a História víz-számát szerkesztettem, és
„biotörté-nelem”
címmel a vezércikket írtam, bennem is munkált a technokrata
vízszabályozási őrületnek
az ellenzése. Ez az ellenzés nem utolsó
sorban a Szovjetunióban keletkezett bennem, amikor láttam az Ob-tenger
által
okozott természet- és településkárosodást, és saját szememmel
láthattam, hová
vezetett az Aral-tóval való rablógazdálkodás. De hogy elfogultságaimról
beszéljek: figyelmem mindig is a kis helyi hasznosítású
vízierőmű-vekkel, illetve
műtárgyakkal folyó, környezetbarát vízi
élőhelyek kialakítása körül forgott. Ezt láthattam Nyugat-Európában is,
mindenekelőtt
Dél-Németországban, de Franciaországban is. Meg vagyok győződve most
már
arról: az árvizeken csak úgy lehetünk úrrá, ha a vizet nem kivezetni
akarjuk
az országból, és nem még magasabb gátak közé szorítani, hanem megfogni
és
különböző területeken víztározókat építeni. Ezekre a víztározókra
épülhetne
azután fel egy új gazdálkodási rendszer,
egy új épületforma, egy új munkaerő-igény, az új típusú
munkaerő-igényre épülő
új munkaszervezet, egy új élelemgazdálkodás, sőt egy új étkezési
kultúra, s
mindezek következtében az életmódváltás. Hátrányból előnyt! Ne
engedjük ki a Kárpát-medence határain azt a ma feleslegesnek
ítélt 150 millió köbméternyi vizet évente, amely ezzel egy időben
öntözéses
gazdálkodásra is fogható lenne. Mindezek
a tervek az elmúlt 150 esztendő vízgazdálkodásának és agráriumá-nak
újragondolására késztetnek bennünket. A Vásárhelyi-terv és az ipari-technikai forradalom Az
1830-40-es évek alapkérdése az akkori közép-európai társadalmak
számára az
volt: meg tudja-e teremteni a szemük előtt lezajló nyugat-európai
ipari-technikai előrelépéshez a megfelelő társadalmi és
természetgazdálkodási
hátteret. Az új ipari szervezeti formák, a több száz, majd több ezer
munkást
foglalkoztató gyárak a népesség koncentrációját kívánta meg, ami az
élelemellátásban
új gondokat hozott, és egyben munkaerőt vont el a paraszti
életformától, az
élelemtermeléstől. Jóval kevesebb embernek kellett megtermelnie a
sokkal
nagyobb élelemszükségletet. Ekkor immáron nyolc évszázada
hagyományosan a
gabona volt az európai társadalmak egyik alapélelmiszere, amelyet a 19.
században kiegészített a burgonya (burgonya nélkül nincs ipari-technikai forradalom
Közép-Kelet-Európában).
Ugyanakkor szükség volt a szar-vasmarha
és az apró állatok mellett a leggyorsabb fehérjetermelő bázisra, a
sertésre.
Így alakult ki a 19. század második felében az Alföld és általában
Magyarország
élelemtermelési kultúrája, és ehhez kapcsolódtak az ún. magyaros
konyha
termékei is: a szaftos hús, a burgonya, a gabonából készített
tésztafélék, valamint
a kenyér. A
Széchenyi és Vásárhelyi nevével jelzett nagy folyamszabályozási akciók
Magyarország és a Kárpát-medence területén a maguk idejében igen
korszerűek voltak.
Amikor megkezdődik Angliában, majd Észak-Olaszországban,
Franciaországban és
Poroszországban az alagcsövezés, a talajmeliorizáció, akkor kezdődnek
el Magyarországon
is a folyók és a vizek szabályozásai. Mindenhol Európában a cél:
élelemtermelő,
mindenekelőtt a szántóföldi élelemtermelés számára területeket nyerni,
az
egészségtelen és a járványoknak táptalajt adó belvizes területeket
lecsapolni,
a tömegtársadalom számára új élethelyeket biztosítani. Ennek a
programnak az
eredménye lesz a Magyarország nagy részét (30-40 százalékát) szabadon
járó
vadvizeknek és árvizeknek a lecsapolása, megszűnése.
Magyarország vízrajzi térképe 1800–1900 között
gyökeresen
átalakult. A nagy gátépítési programok a 19. század második felére már
védik a
Tisza-völgyben épülő településeket, és megbízhatóvá, állandóvá teszik a
kőházas
és a hosszú távra berendezkedő életmódot. Vagyis a Vásárhelyi-terv
a maga korának
társadalmi, gazdálkodási és kulturális céljaiból kiindulva, nagyon korszerű volt, és még mindig nem
eléggé értékelt eredményekhez vezetett. Erre a gondolkodásra
épülhetett fel
aztán az 1880-as évektől az egymást követő vízügyi törvénykezés és az
1879-ben
Kvassay által létrehozott Vízmérnöki Hivatal, amelyik az első
világháborúra
lényegében a Kárpát-medence modern vízgazdálkodási és ezzel
természetgazdálkodási rendszerének alapjait is megvetette. A
vízmérnökök gondolkodása éppúgy, mint a társadalom, a politika
gondolkodása
ezen a 19. század első felében kialakult gondolati bázison nyugodott.
Az elmúlt
20-30 esztendőben azonban alapvető
változások következtek be, amelyekre az árvizek felhívják nemcsak
a
történészek, hanem a futurológusok figyelmét is. Az Európai Unió és az Alföld, Magyarország 1998
januárjában formálisan, 1998 novemberében a gyakorlatban is
megkez-dődött a
jelölt országok, így többek között Magyarország európai uniós
felkészült-ségének
vizsgálata. Sajnos, a politikai adminisztrációk nem törődtek eleget
azzal, hogy
az uniós monitorozásnak a valódi társadalmi kihatásait felmérjék. Az én
elképzelésem
szerint ugyanis 1998-tól szakágazatonként, minisztériumonként,
gazdál-kodási
ágazatonként, de foglalkozási ágazatonként is szembesíteni
kellett volna a társadalmat azzal: mit várhatnak el a
társadalom különböző gazdálkodási szervezetei az Európai Unióban, és
milyen
egyéni életstratégiákat alakíthat ki majd az Európai Unión belül a
magyar
társadalom. 1997-ben, az Alföld-program indításakor is az volt az
egyik
vezérmondatunk: az európai uniós csatlakozás idejére kell hogy legyen
az
Alfölddel kapcsolatos tervünk, mert különben az ország
egyik része még jobban leszakad az ország másik részétől.
Fel kell tudni mérni az ország keleti felének fejlődésében mennyire
számíthatunk a spontán tényezőkkel és mennyire kell magát az államnak
aktivizálnia. Két álláspont alakult ki a vitában. Az egyik álláspont
magát liberálisnak
nevezi, én azonban korántsem nevezném így, azt állítja, hogy az európai
uniós
határoknak a kitolása Magyarország keleti végeire automatikusan meg
fogja
oldani az alföldi területek felzárkózását a nyugati, illetve a
nyugat-európai
területekhez. A mai nyugat-magyarországi kereskedő, befektető réteg a
legtermészetesebben fog mozogni az Európai Unió keleti határáig, azaz
az
Ukrajnával, Romániával határos vidékekig. Egyszerűen áthelyezi üzletét,
irodáját Szombathelyről majd Hódmezővásárhelyre. Az államnak tehát nem
kell
rásegítő funkciókat magára vállalnia. Én a másik állásponttal értek
egyet,
amelyik azt mondja, hogy az államnak
éppen ezen szabad tőke- és munkaerőmozgás feltételeit kell
megteremtenie.
A cél szerintem is az, hogy a tőke szabadon mozogjon az ország keleti
felében
is, de ehhez az szükséges, hogy ott a tőke megtalálja a maga
boldogulási
lehetőségét. Ezért tehát szükséges megteremteni ott a vagyonbiztonságot,
márpedig, hogyha az ország keleti felét állandóan
árvizek fenyegetik, akkor nincs vagyonbiztonság, a tőke pedig nem megy
olyan
helyre, ahol nem köthet megfelelő biztosítást. Amennyiben nincs
megfelelő
infrastruktúra – mindenekelőtt a telefon után a most kifejlődő
informatika, az
utak és a vasutak közpénzekből való fejlesztése –, akkor nem fog a
befektető az
ország keleti felébe mozogni. Márpedig az ország keleti fele mintegy
800 éve
attól a hátránytól szenved, hogy olyan területekkel szomszédos, amely
területek
nem tudnak szerves kapcsolatba kerülni a magyar gazdálkodással. Így az
a
mintegy másfél millió ember, aki a Tisza-völgyében
vagy a Tisza vízgyűjtő
és gazdálkodási területén él, ma sokkal kevesebb adót fizet be az
államkasszába, mint a nyugati adófizetői közösség. Nem is beszélve
arról, hogy
ennek a lakosságnak a felvevő, tehát a piacképessége is sokkal
gyengébb, mint
a nyugat-magyarországiaké. Egyszerűen azért, mert szegények. Az
Európai Unió természetesen különböző környezetgazdálkodási és
területfejlesztési
projektekkel fogja támogatni a vidékeket. Így nincs kizárva az sem,
hogy
Spanyolországhoz, illetve Andalúziához hasonlóan a magyar Alföldre, a
kelet-ma-gyarországi
területekre is projekteket lehet elnyerni. Ezek azonban sokkal
bonyo-lultabb
mechanizmusok révén lesznek eredményesek, mint ahogy azt ma gondoljuk!
(Nem is
vagyok benne biztos, hogy az alföldi értelmiség vagy politikusi
garnitúra felkészült
arra, hogy ezeket az EU-pályázatokat elnyerje, és megfelelően hasz-nosítsa.) És ne felejtsük, hogy
ezen európai
uniós pályázatokhoz mindig állami garanciák, vagyis helyi pénzek
mozgósítása
is szükséges! Elengedhetetlennek látom tehát azt, hogy az
Alföld egészére vonatkozóan alakítsunk ki egységes programot:
eltérően az első Alföld-kutatási programtól (1992), nekünk kevésbé
szociográfiai felmérésekre és szociológiai ítélekre, hanem sokkal
inkább
konkrét gazdasági és vízgazdálkodási, természetgazdálkodási
akciótervekre van
szükségünk. Az általunk indítványozott 1997. évi Alföld-program
(amelyet az
alföldiek szeretnek a második Alföld-programnak nevezni) célkitűzésében
már
sokkal inkább aktív, lokális gazdálkodási stratégiák kidolgozására
vállalkozik. (Az már aztán ismét a véletlen műve, hogy elsősorban a
területfejlesztési témákban vannak egyelőre eredményeink, és az
óhajtott
gazdálkodási és kulturális stratégiák elkészülte mindegyre késik.) Feltételezésem:
az új Alföld-programnak éppen a tiszai árvizek, illetve a Tiszával kapcsolatos vízgazdálkodások
lehetnek a
kiindulópontjai. Feltételezésem: a
mos-tani tiszai árvizek ráébresztenek bennünket egy vízgazdálkodással
kapcsolatos, teljes körű életmódváltás szükségére is. Ha
az Európai Unióról beszélünk, akkor nem feledkezhetünk el arról sem,
hogy az EU
bizonyos élelemtermelési korlátozásokat vezet be. Ezen korlátozások
értelméről
és jövőjéről ma még korai beszélni. Azt azonban már látjuk: Nyugat- és Kelet-Európa között a korábbi
egymásra utaltság megszűnt. Évszázadokon át a mai lengyel és magyar
alföldi
területeknek éppen az egyik vonzó vonása volt a nyugat-európaiak
számára az
ezen a területeken kialakult élelemtermelés, nem utolsósorban a
szántóföldi
gabonatermesztés és a lábon elhajtható szarvasmarha tenyésztése. Ma
azonban már
Nyugat-Európa elegendő élelemmennyiséggel rendelkezik, sőt
élelmiszer-túltermelés
tapasztalható Nyugat- Európában. Nem is beszélve arról, hogy az
Európán kívüli
területekről a modern életvitelnek jobban megfelelő szállítmányokat
hoznak:
többszörösére növekedett a hal, illetve a tengeri termékek
felhasználása a
gyorsfagyasztás révén, és a nagy szállító repülőgépek segítségével a
gyümölcsellátás – mindenekelőtt a narancs és a banán forgalmazása –
révén a
nyugat-európaiak mindennapi gyümölcsszükségletét jól fedezik. (Amit azonban nem tudnak mással helyettesíteni:
az az éppen nálunk termő zamatos alma, körte, őszibarack, szilva és az
ezekből
készített szesz-származékok.) Új életformákról és új életigényről
is beszélek:
azaz a 20. század végén az orvostudomány fejlődése révén az emberek
jobban
tisztában vannak ma már a táplálkozás élettani hatásaival. Pontosan
tudjuk,
hogy a szív- és az érrendszeri megbetegedéseknek az egyik legnagyobb
forrása a
túlzott koleszterin tartalmú élelmiszerek fogyasztása, mindenekelőtt a
sertéshúsé. Ezek a betegségek – mint ismeretes – Közép-Kelet-Európában,
így
Magyarországon ma már népbetegségnek számítanak. Amihez párosul a
cukorbetegség, amelynek a hajlamon túlmenően ismét táplálkozásban
rejlő okai
vannak. Ma már tény: a következő évtizedekben az európai lakosság – és
remélhetően Magyarország is – sokkal több növényi rostos anyagot és
sokkal több
halat, részben baromfit fog fogyasztani, mint akár csak 2-3 évtizeddel
ezelőtt
is. Az Európai Unió egyrészt kényszermodernizáció,
másrészt ránk
kényszerített kulturális és
életmódváltást is jelent majd. Remélhetően. Hogyan illeszkednek
mindebbe az árvizek által indikált Alföld-programok? Ártéri vízgazdálkodás és természetgazdálkodás, életmód-változtatás A
Magyarország területére zúduló vizeket kordában kell tartani, ám ezt
további
gátnöveléssel nem lehet elérni. A jelenlegi gátrendszert meg kell
erősíteni, a medreket
rendben kell tartani, a hullámtereket
rendbe kell hozni, és új hullámtéri gaz-dálkodást
elősegíteni különböző adó- és egyéb kedvezményekkel. A szántóföldi
gazdálkodás
és a mezőgazdasági szempontból értéktelenebbnek ítélt területeknek az
elárasztásával
további víztározókat kell kialakítani. A Tisza ún. holtágai, valamint
a már
meglévő víztározók példája mutatja: milyen sokszínű életforma épülhet
fel ezekre
a valójában félig mesterséges vizekre. Az
ártéri gazdálkodás egyik hatása: a szántóföldek területének drasztikus
csökkenése. De láthattuk, hogy éppen a szántóföldi gazdálkodás
keretében
előállított termékek iránt csökkent a kereslet egyrészt
Nyugat-Európában,
másrészt pedig a magyarországi lakosság életminőségének, egészségi
viszonyainak
javítása is táplálkozásváltást kíván meg. A szántóföldi gazdálkodás
visszaszorulása mellett növekedni fog az erdők területe. Az erdőterület
növekedése részben pozitív egészségügyi változásokat
hozhat magával, részben gondoskodni kell már
most arról,
hogyan lehet fakitermelési és vadgazdálkodási stratégiákat ráépíteni az
erdőterületek kiterjesztésére. (A Solymos Rezső által vezetett
Erdőgazdálkodási és Vadgazdálkodási akadémiai bizottság tetterős és
valóban
aktív emberekből áll.) Ugyanakkor sokkal nagyobb vízfelület fogja
borítani a
Tisza menti vidékeket. Ez hozzájárulhat a halgazdálkodás
fejlődéséhez,
amelyet feltehetően teknős- és ráktenyésztés is követni fog. Általában sokkal inkább vízre épülő gazdálkodás és
életforma alakulhat ki. De a vizes vidékek kiterjedésével bővíthető
a
vízhez kötődő szabadidő-kultúra: nő a csónakázás (termé-szetesen nem a
motorcsónakázás), a vitorlázás, a horgászás és a strandolás szerepe
életünkben.
Ehhez járul az alföldi talajadottságokból származóan simogató, lágy
víz és a
jóízű hal. Újra fellendülhet a
gyümölcstermesztés, amelynek Magyarországon szintén remek szakértői
bázisa
van és az öntözéses primőrtermesztés.
(Ennek a Dél-Alföldön nagy hagyományai vannak.) Az öntözéses kertészet
és
gazdálkodás pedig segíti a talajvíz-gazdálkodást. Azok az ijesztő
adatok a
Kárpát-medence talajvízszintjének süllyedéséről, amelytől éppen a
Dél-Alföld és
a Duna–Tisza köze is szenved, talán javíthatók. Erről Várallyayékat és
a
vízmérnököket kellene megkérdezni. Természetesen
alakulnak az emberek is, akik hozzáigazodnak az új, vízzel kap-csolatos
életformákhoz. Mind az állattenyésztésben, mind az erdő- és
vadgazdálko-dásban új üzleti lehetőségek nyílnak,
amelyek nyilvánvalóan a turizmust és a befektetőket is vonzhatják
Kelet-Magyarország felé. Ötvenéves
programnak első vázlatmondatait írhatjuk le. Úgy gondolom, hogy a
magyar
Alföld, mindenekelőtt a Tisza vidéke olyan új
foglalkozásszerkezetet alakít majd ki a Kárpát-medence keleti
felén,
amelyik nemcsak vonzza, illetve leköti a munkaerőt, hanem gazdagabbá
is teszi
a helyi embereket, és ugyanakkor olyan korszerű
élelemtermelési és turisztikai központ lehet a következő fél
évszázadban,
amelyet nemcsak az Európai Unió nyugaton élő polgárai, hanem remélem, a
magukat
hamarosan konszolidáló keleti államok polgárai is szívesen keresnek
majd fel.
Csak egyet nem szabad felejteni: ha utol akarjuk érni a nyugat-európai
élet- és
kulturális színvonalat, akkor nem másolni kell őket, mert a másolás
következtében a távolság az elöljárók és az őket követők között soha
nem fog
csökkenni. Ehelyett ki kell találni a helyi adottságokra épülő és
megvalósítható új elképzeléseket. És ez az akadémiai stratégiai
kutatásoknak az
egyik célja.
* A szöveg 2000. február
14-én
készült. Célja az akkori Környezetvédelmi Minisztériummal aláírt
megállapodás
(a Tisza-kutatásról) előkészítése volt, részben pedig annak indoklása:
miért
szükséges az MTA Stratégiai Kutatások Programjába a Tisza-völgy
témájának felvétele. |
||
|
||