•[vissza]

A Halmstadi Lap
V. évfolyam, 3. szám 2000 / 3.

•[Szent István királyunk intelmei:] 

Gondolatok a Nissan mentéről

(Maros Menti fenyves erdő...)

A Duna tévében a MVSZ Világtalálkozóját figyelve, a Szakadt hárfa című újságcikk jut eszembe. Igaz történet arról, hogy az évek óta külföldre szakadt időnként haza-haza látogató fiú kapcsolata az "itthon" maradt apjával lassan de biztosan , elhidegül, el-lélektelenül. Már hiába a szépen csengő anyanyelv amelyen még értik egymást, de mégsem tudnak szót érteni, "egy húron pendülni" egymással. Lám, lám rá kell döbbenjünk arra, hogy ha "a lélek kialszik" már az anyanyelv sem elég erős kötelék. "Aki egyszer elmegy a szülőföldjéről, az anyai-apai fészek melegétől, az már vissza soha nem jöhet. Legalábbis lélekben nem !" Az ember azt hihetné, hogy " lélek a lelket nem tagadhatja meg, főleg ha azonos a gyökér, ha azonos volt egykor a föld, melybe ezek a gyökerek kapaszkodtak. És mégis más nyelven beszél már az apa ott bévül, és más nyelven beszél a fia. "

Én sem értem érdekvédelmi szervezeteink (MVSZ, RMDSZ SMOSZ, egyházak) vezetőit, (tisztelet a kivételnek) talán ők is ennek a fiúnak a nyomdokain járnak, lélekben elszakadva, érzéketlenné válva az otthoni élet rezdüléseire. Egyik legégetőbb kérdésünk a fiatalság, az utánpótlás nevelése, benne az anyanyelv, a hagyományok, az identitástudat stb. megőrzésének kérdése Eljövünk, jó messzire a magyar nyelv "országaiból", hogy aztán őrizgessük, ápolgassuk azt. Gyakran azon tűnő- dőm: akik ezzel a kérdéssel, foglalatoskodnak nem jönnek rá arra, hogy uborkafán nem terem szőlő.

Az élete javát Svédországban (vagy valahol máshol a nagy -"másvilágban") leélő ifjú vagy az éppenséggel itt született, magyarnak szánt gyerek honnan szerezze meg, - azokat a kultúránkhoz fűződő élményeket amelyeket mi, annak idején szinte a természetből a levegővel, a vízzel, a rádió hullámaival, magyar iskolákban, szívtunk magunkba. Az a heti egy - két óra, amit jó esetben az anyanyelvi oktatás biztosít az iskolákban, és amit, egyre kevesebben igényelnek, helyettesítheti-e az imént felsoroltakat ? Még azok a szülők, családok - akikben még van akarat, kitartás, ragaszkodás az anyanyelv iránt- , és az iskola, sem képesek pótolni azt a szükséges környezetet, ami az anyanyelvi szint eléréséhez, fenntartásához szükséges lenne. És gyerekeinktől sem várhatunk lehetetlent.

Erőszakkal meg nem megy, ez sem ! A nyári táborok, a rendezvények, a hétvégi oktatás sokat javítanak a helyzeten, de az a bizonyos uborkafa még mindig ott áll "az út szélén". Természetesen, éltetni kell a még bennünk pislákoló, lassanként elenyésző lángot. De meddig lehet ? Ez itt a kérdés. Meddig tart az olaj a mécsesben?

Az itt nevelkedő ifjúságból egyszerűen hiányzik az igény az anyanyelv iránt, és azok akik itt születnek nem is értik mit kívánunk tőlük, ők az itteni kultúrába valósággal bele nőnek. Tehát az anyanyelvet érzik idegennek. Különben, szerény véleményem szerint, az anyanyelvünk, kultúránk, hagyományaink, nemzeti önazonosságunk stb... nem itt "kint" van veszélyben, hanem otthon. Itt még esélye sincs, azt hiszem világos és aki csak egyszer is elgondolkozott ezen a kérdésen - a gyengébbek kedvéért problémán - az tudja, hogy ez nem valami vak duma. Otthon kellene óvni, őrizni mint a szemünk fényét. Ott, ahol a kétoldali-, nemzetközi-, és mindenféle egyezmények, szerződések semmibevételével, alapvető jogainktól megfosztanak. Mi lehet fontosabb ma számunkra, mint őseink által szerzett és ránk testált jogainknak békés eszközökkel érvényt szerezni. Amit megpróbálni, dolgozni rajta "kutya" kötelességünk. Anyanyelv-, identitás megőrzés, állampolgárság, választójog stb. szólnak erről konferenciák, rendezvények, gyűlések. Magyarországon, Erdélyben stb. élők legtöbbjének mindez egyben megvan. Ott(hon) kell maradni, visszatérni ott élni megmaradni és élni a lehetőségekkel. Magyarország, Erdély, stb. egyes falvai elnéptelenedve, a kipusztulás szélére sodródva élik talán "utolsó óráikat". Népességszaporulat nulla alatt. Nyugaton néhány millióan élünk magyarok. Hány falut lehetne benépesíteni belőlünk ? Nem is beszélve a sok szakemberről, egészségügyieket, tanárokat és egyéb kulcsszakmabelieket, akik hatalmas űrt hagytak, eljövetelükkel maguk után. Ezekről istentiszteleteken és más magyarságot érintő rendezvényeken vezetőink miért nem szólnak? Az ő dolguk (is) a nyáj hazaterelése.

Nagyon sok tanulnivalónk lenne, ha odafigyelnénk, más életrevalóbb nemzetektől. Ők, még nem is olyan nagyon régen, sokkal nagyobb áldozatokat vállaltak, egyesek nem kevesebb az életüket áldozták nemzetükért, szülőföldjükért. Nekünk csak haza kellene vándorolni, szépen békésen, ez ilyen egyszerű. És ez sok, előbb említett kérdést megoldana. Jogunk van hozzá, áldozatkészek (erkölcsileg, anyagilag) vagyunk, eltökélt szándékunk és célunk erősíteni elhagyott vértestvéreink közösségét.

Tessék áldozatot vállalni magyarok ! Ennyi áldozatot megérdemel a szülőföld, az anyanyelv, az identitás megőrzése, vagyis a megmaradásunk.
Érdekvédelmi szervezeteink (MVSZ, RMDSZ, SMOSZ, Egyházak stb.) dolga ebben, csupán annyi lenne, hogy előkészítsék, megteremtsék a feltételeket hozzá.

(De nem úgy, ahogyan a "Hazavándorlás 2000 -ben" hirdeti, mert az finoman fogalmazva is hazalátogatás. Egyszerű hazakirándulás, meglátogatni az otthonhagyott véreinket és mutogatni magunkat, hogy mi vagyunk az ügyesek. És nem "mindannyiunknak" kellene hazatérni sem, ahogyan, a Lundi Lapban Tar Károly uram kissé gunyorosan kommentálja szavaimat. Isten őrizzen meg attól, hogy "mindannyian". Csak azok akik értelmét látják, s a szívük még a helyén van. A többi "józan eszére" hallgatva, maradjon "bátran!" ahogyan az írva vagyon.)

Ezzel a kérdéssel nem foglalkozni bűn; MVSZ, RMDSZ SMOSZ, Egyházak!!!
Ha meg gyáván lemondunk az őseink szerezte és ránk testált jogainkról, belenyugszunk sorsunkba, akkor meg minek a nagy felhajtás, sok hűhó semmiért.

Tudott dolog, hogy a viszonylagos jólét elvakít bennünket, érzéketlenekké válunk és akaratlanul is magunk ellen játszunk, megkönnyítve azoknak a dolgát akiknek érdekeik ellenkeznek a miénkkel.

Fontos, szerintem is, visszahelyezni természetes környezetükbe az egyedeket.
Mert, mi itt, ideszakadt magyarok, műmagyarokká leszünk !
A MVSZ, mint kormányoktól független érdekvédelmi szervezet, csodákat művelhetett volna, de elmulasztotta a nagy lehetőségeket. Nem képes összességében átlátni a dolgokat. Összmagyarságról beszél, de senki sem képes távolabb látni a saját régiójánál. És most a bomlasztóknak is kedvezett a szerencse. Úgy aztán, az van amit a tévé jóvoltából élő egyenesben láthattunk-hallhattunk. Szégyen. Ez a MVSZ ha ekkora apparátussal ("túlméretezett " híd, amelyik összeroppan saját súlya alatt) folytatja, soha nem jut ideje azoknak az ügyeknek az intézésére amelyek miatt alakult. Ez idáig, még önmagát sem tudta megszervezni, és rengeteg elpazarolt idő (tíz év ) szárad a lelkén.

A világ különböző fontosabb központjában, ahol előfordulunk, összehangolt tüntetéseket szervezni lenne hivatott, az otthoni iskolák, egyetemek, egyházi birtokok, autonómia stb... ügyében. Amikor például otthon tüntetnek a diákok, akkor tüntessenek a nyugati magyarok is az illető országban.

Elnézve a MVSZ-nek világtalálkozójára összegyűlteket, többségében öregek (tisztelet nekik) gyülekezete. Ők azok akiket még érdekel ez az ügy? Hol vannak a fiatalok ilyenkor ? Nekik külön szervezetük van. De éppen ez a bökkenő, hogy miért külön. Még ez is megoszt bennünket? Nagy baj. A magyarság nagy családjában a fiatalok, az öregekkel együtt, egymást nevelve kellene dolgozzanak. Mikor és hol akarják a jó öregjeink átadni tapasztalataikat az újaknak, a fiataloknak, ha nem ilyen alkalmakkor?

De a napjainkban lezajlott árvízről esett-e szó ezen a Világtalálkozón ? Lehet, hogy igen. Nem tudok róla.
Minden esetre, a tettek ideje elérkezett (már hányadjára) a szó kevés. Illetve sok.

Halmstad, 2000.06.07

Tisztelettel:
Deák János
a Nissan mentéről

A szerkesztő megjegyzése: A szerző meggondolkoztató gondolataival egyetértve eddig sem a hazatérést, mint a "kitántorgók" lélekfeszítő szorongásainak lehetséges feloldását tartjuk lehetetlenségnek, hiszen, nagyon sokan, ha valamiképpen meggazdagodnak, haza költöznek, mások pedig időben arról gondoskodnak, hogy végső nyughelyük szülőföldjükön legyen. De valamiféle belső hang azt súgja nekünk, hogy a hazatérést az otthoniakon kívül azoknak kell szorgalmazniuk, akik ezt a gyakorlatban is teszik. Különben minden ilyen ajánlás elveszti hitelét, és könnyen ránk süthetik, hogy "vizet prédikálunk, miközben bort iszunk". Egyébként a magyarságunkban való megmaradás feladata otthon - és itthon is - sokrétű, emberségünket próbálóan örökös gondunk

o