I. évfolyam. 1. szám 2000. március 15.

•[vissza]

A Halmstadi Lap
1. évfolyam, 1. szám 2000 / 1.


Rommagyar

Hogy nem a megfelelő emberek ülnek a megfelelő székekben, az romániai, balkáni, kelet-európai stb. sajátosság, aminek aligha van köze ahhoz, hogy az illető intézmény, cég, közület éppen mekkora. Mamut-e vagy sem. S hogy a romániai magyar sajtóban nagyon sokan úgy keresik a kenyerüket, hogy sem a szakmához nem értenek, sem azt a nyelvet elvárható mértékben nem bírják, amelyen megszólalnak-írnak, az nem is csak egyetlen médiumra (hírközlésre) jellemző. Minden szerkesztőségben vannak olyanok ma még (és talán mindig is lesznek), akiket meghalad a feladat. És hiába van szándék a követelményszint állandó növelésére, ha nem elég hatékony a kontroll (az ellenőrzés) Továbbmennék: minek is törekedne többre-jobbra egyik vagy másik magát kiugró tehetségnek tudó ifjonc vagy nélkülözhetetlen szakinak gondoló relikvia(ereklye), ha egyszer az olvasói mérce is oly alacsonyan van, amilyenen? A románból történő tükörfordítások elárasztják az egész honi sajtót, még csak az sem állítható, hogy inkább jellemzőek a székelyföldi vagy netán a szórványbeli közbeszédre.

Embere és esete válogatja. A parlamenter, a
hajtási engedély, a tanácsi titkár, az első miniszter, az autonóm rezsi, a népművészeti iskola, a családi orvos meg az ezekhez hasonló bornírt koppintások - a képviselő, jogosítvány, jegyző, miniszterelnök, önálló ügyvitelű vállalat, művészeti népiskola, háziorvos - helyett ott vannak szinte mindenik lapunkban. A nagy számok törvénye érvényesül itt is: nagyobb és gyakrabban megjelenő lapban többször. Pályakezdő fiatal tollforgatókra jellemző inkább a rommagyar. Többnyire a műgond, az olvasottság hiánya, a kapkodás és kényelem, a sérült vagy fejletlen nyelvérzék, a gyér szókincs, a kivagyiságból fakadó magabiztosság áll mögötte. A leírt, kimondott szóért érzett felelősséget kell bennük növelni és jobban meg kellene tanítani nekik a mesterséget. Annyiban feltétlenül igaza van az előttem szólónak, hogy aki leírta: készül a robotportré (legföljebb a fantomkép), felrobbant a vízvezeték (banális csőtörés volt), aranylingó (magyarul aranytömb vagy aranybuga), marógéppel takarítják a havat (jó, hogy nem esztergával!), nos, az vétkes ugyan, de aki hagyta ezeket meg is jelenni, az nála is vétkesebb.

(Deák János megjegyzése). Írja Dénes László, és fájdalmas hallani ezeket a szinte SOS jelzéseket, távol az otthontól. Hány meg hány jó erdélyi tollforgató író, újságíró hagyta el hazáját és él "nyugaton" akikre mint a fenti példa is mutatja, nagy szükség lenne otthon. De még folytathatnánk a példák sorolását más szakmai területeken is pl. tanárok, orvosok, jogászok stb..., akiknek az anyanyelvi tudása eljövetelével otthon pótolhatatlan űrt hagyott. Gondoljunk csak az orvosi ellátásra. Képzeljük magunkat azok helyzetébe, akik olyan egészségügyiek "kezébe" kerülnek, ottani viszonyok között, akik nem értik meg vagy éppenséggel nem akarják érteni a kezeik közé kényszerült beteg nyelvét. Ideje felelősség tudattal gondolkodni, munkálkodni, fontolgatni, a hazatérés esélyeit, lehetőségeit főleg az ilyen "kulcsszakmák"-ban magukat hasznosítani tudó orvosoknak, egészségügyieknek, tanároknak, jogászoknak stb, persze másoknak is, még akkor is ha az lemondással, áldozatvállalással jár. SMOSZ, RMDSZ stb... erre még nem jöttek rá. Pedig más kiút kevés van, ha egyáltalán van ,és ha komolyan gondoljuk azt, amikor az anyanyelvről, a hazáról, a veszélyeztetett nemzetről "szövegelünk" különböző konferenciákon. Csak merni kell (s akkor annak menni kell) szólni, s utána tenni a kötelességünket, mert bátraké a szerencse, és mi sem vagyunk gyávábbak más népeknél, akik bizony még nem is olyan rég, ennél sokkal többet kockáztattak nemzetük boldogulása érdekében.


felelős szerkesztő: Tar Károly, webmaster: Kormos László.,
HUNSOR - Magyar Liget - All Rights Reserved - 2000., A.D.