←Vissza

Intézményfejlesztés és hálózatépítés

Beszélgetéssorozat az OFI-ban I.

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet munkatársai beszélgetéssorozatot szerveztek, hogy a különféle szakterületek képviselőivel eszmecserét folytassanak az intézet jelenéről és jövőjéről, az oktatás világában betöltött szerepéről. Az első alkalommal iskolaigazgatók, pedagógusok, szülői szervezetek és pedagógiai szaklapok vezetői voltak az intézet vendégei. A beszélgetést Mayer József vezette.

Farkas Katalin: Az a megtiszteltetés ért, hogy az oktatási miniszter engem nevezett ki az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főigazgatójává. Az intézet a közelmúltban jött létre egy jelentős átszervezési folyamat eredményeként az Országos Közoktatási Intézet és a Professzorok Háza összevonásával, valamint a suliNova Kht. bizonyos feladatainak átvállalásával. Nemrég bővült a kör, részjogkörű szervezeti egységként az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum is az új intézet része lett. Az intézet korábbi, közoktatási kutatási és fejlesztési tevékenysége a jövőben a felsőoktatásra is kiterjed. Kulcskérdés, hogy ebben a nehéz időszakban újradefiniáljuk az intézet szerepét, feladatait, kijelöljük azokat az irányvonalakat, tendenciákat és értékeket, amelyek mentén el tudjuk kezdeni a munkánkat. Az alapító okirat és a szervezeti működési szabályzat sok mindent meghatároz, de jelentős mozgásterünk van abban, hogy mit tűzünk a zászlónkra és hová igyekszünk, hogy a legjobban tudjuk szolgálni az oktatás ügyét. Ezek a dilemmák késztettek bennünket arra, hogy megkérdezzük az oktatásban érdekelt embereket, mit várnak az intézettől, saját nézőpontjukból hogyan látják a lehetőségeket. Én sokat várok a beszélgetésektől, és bízom benne, hogy hasznosítható észrevételek, javaslatok fogalmazódnak meg.

Kérem a beszélgetés résztvevőit, röviden mutatkozzanak be, és mondják el, milyen szakmai kapcsolatban álltak azokkal az intézményekkel, amelyeket a Főigazgató Asszony az előbbiekben említett!

Gyarmati Szabó Éva: A Mentor című szakmai lap főszerkesztője vagyok, de az újságírói hivatást harminc éve gyakorlom, azóta foglalkozom oktatási kérdésekkel. Amikor közel tíz évvel ezelőtt létrehoztuk a Mentor című lapot, az volt a szándékunk, hogy legyen egy szakmagazin, amely olyan információkat közvetít a pedagógusok számára – függetlenül attól, hogy az oktatás melyik területén dolgoznak –, amelyek a pedagóguslétből adódnak. A lapot az óvodáktól az egyetemig minden szintre eljuttatjuk. Saját lapom szempontjából elsősorban olyan kutatási témákra lennék kíváncsi, amelyek a gyakorlatra épülnek. Fontos számunkra, hogy az olvasók a napi praxisukban tudják hasznosítani a tudományos eredményeket. A kutatási eredmények hitelesebbé teszik az interjút vagy a riportot, mert széles körű tapasztalatokkal igazolják vissza azokat. Jó lenne, ha a kutatások eredményeit, azok kivonatait megkapnánk, mert a lap kész közvetíteni az intézetben születő tudományos eredményeket, fejlesztéseket.

Locsmándi Alajos: Egy gyógypedagógiai iskola igazgatója vagyok Budapest XIII. kerületében. Fontosnak tartom az integrált nevelés megvalósítását, tíz éve ezt tekintem az egyik legfontosabb programomnak. Emellett projektvezető vagyok a suliNova integrációs programjában. Itt olyan adatbankot hoztunk létre és olyan fejlesztésekben vettünk részt, amelyek segíthetik a szakemberek munkáját ezen a területen. Az intézettől azt várom, hogy az itt született produktumokból sokat lehessen tanulni. Ez azért fontos, mert a tudományos eredmények közzététele hozzájárul a mindennapi pedagógiai tevékenység minőségének a javulásához. Az országban járva tapasztalom, hogy számos helyen használják azokat az írásokat, amelyek például az együttnevelésről készültek az intézetben. Az itt dolgozó kutatókkal az elmúlt években nagyon jó szakmai együttműködés alakult ki, és ez szintén fontos eleme az eddigi eredmények továbbfejlesztésének és disszeminációjának.

Tóth Mária: Az Erzsébetvárosi Pedagógiai Szakmai Szolgáltatató Intézet igazgatója vagyok. Nagyon fontosnak tartom, hogy az OKI/OFI hátterét alkotó, hírnevét adó elméleti tudás a gyakorlat oldaláról is alá legyen támasztva. Jó dolog, hogy sok tudományos eredmény, elmélet lát napvilágot, de mindig hiányérzetem van, ha nem történik meg a gyakorlati kipróbálásuk. Jó lenne, ha az itt dolgozó kutatók eleve úgy gondolkodnának az eredményeikről, hogy azok miképpen építhetők be a hétköznapi pedagógiai folyamatokba. Szerintem a kutatások és fejlesztések létjogosultságát is ez adja, ugyanakkor a kutatók számára fontos a gyakorlat felőli visszaigazolás. Emellett továbbra is várom a színvonalas kiadványokat, a jó konferenciákat, ahol szakmai tudással lehet feltöltődni, a sok izgalmas beszélgetést, mert én is a kutatók és a gyakorlat szakemberei közötti párbeszédre helyezem a hangsúlyt. Korábban is részt vettem már ilyen megbeszélésen, és jó volt tapasztalni, hogy ebben az intézetben kíváncsiak a gyakorlatban dolgozók véleményére.

Vaskor Gabriella: Aktív pedagógus vagyok, tizennégy éve a Kempelen Farkas Kísérleti Gimnáziumban dolgozom. Korábban a Fővárosi Pedagógiai Intézetben a földrajz tantárgyhoz és a tanártovábbképzéshez kapcsolódó feladatokat koordináltam. Dolgoztam a suliNovában is, ahol számos feladatunk az OKI-hoz kapcsolódott. Közreműködtem a tantárgy digitális tartalomfejlesztésében is. Elsősorban az érdekel, hogy gyakorló pedagógusként hogyan tudok részt venni a kutatásban. Én is azt tartom a legfontosabbnak, hogy az intézet eredményei minél hamarabb beépüljenek a gyakorlatba.

Keszei Sándor: A Magyarországi Szülők Országos Egyesületének elnökeként tevékenykedem. 1992 óta vagyok tagja az oktatási miniszter tanácsadó testületének, a Közoktatás-politikai Tanácsnak. Dolgozunk a misztériumnak és háttérintézményeinek, munkánkról kiadványokat jelentetünk meg, és van egy igen jó látogatottságú honlapunk is. Benne voltunk a kerettantervi bizottságokban is, de részt veszünk a parlamenti oktatási bizottság munkájában is. Alapvető feladatunk a szülők tájékoztatása és a szülői igények továbbítása. Az intézet munkáját azért tartom fontosnak, mert kulcskérdés például az, hogy a jogalkotási folyamat során támaszkodjanak a kutatási és fejlesztési eredményekre. Ez egyelőre kevésbé valósul meg, túl sok ad hoc jellegű intézkedés születik. Jó lenne, ha a döntések meghozatala előtt az oktatásirányítás a mostaninál jobban figyelembe venné a kutatási eredményeket. A pedagógusképzés is sok problémával küzd, de úgy látom, ott lesznek változások. Fontos lenne az is, hogy a pedagógusok pontosan ismerjék a közoktatási törvényt, különösen a tanulók jogait. Ezért is kulcskérdés számunkra, hogy tájékoztassanak bennünket az itt zajló munkákról. De ha olyan igény van, hogy a szülői véleményeket kell közvetíteni valamivel kapcsolatban, abban is szívesen közreműködünk.

Úgy látom, a kérdések kérdése az, hogy a kutatási és fejlesztési eredményeket hogyan lehet minél gyorsabban lefordítani a gyakorlat nyelvére és eljuttatni az iskolákba. Milyen lehetőségeit látják Önök annak, hogy az intézetben születő kutatással és fejlesztéssel összefüggő produktumok ne csak eljussanak az egyes intézményekbe, hanem hasznosuljanak is az ott dolgozó pedagógusok számára? De a kérdés úgy is feltehető, hogy mennyi mindent kellene tenniük az iskoláknak ahhoz, hogy a tudományos produktumok felhasználása révén javuljon az oktatás minősége és eredményessége.

Gyarmati Szabó Éva: Valóban az tűnik a legfontosabbnak, hogy a gyakorlat oldaláról történjék visszacsatolás. A mi magazinunk ebben a folyamatban meghatározó szerepet tölthet be, hiszen nemcsak közvetítheti az eredményeket, hanem egyúttal le is fordíthatja az iskolák nyelvére. Jó lenne például a sokszor csak számokban megjelenő kutatási eredményeket a magunk eszközeivel, interjúk, riportok keretében közérthetőbbé tenni az olvasók, a pedagógusok és a szülők számára. Ennek keretében lehetőség nyílna arra is, hogy egy-egy téma kapcsán ne csak az iskola vezetői, hanem a pedagógusok is elmondják a véleményüket, így a gyakorlati tapasztalatok szembeállíthatók vagy éppen más oldalról igazolhatók lennének a kutatás eredményeivel. Dilemmákat felvetni, szakmai vitákat gerjeszteni – ez mindenki számára haszonnal járna.

Tóth Mária: A pedagógusok többsége a maga területén szakértő, de többnyire nem kutató. Ezért nagyon lényeges, hogy a kutatók képesek legyenek lefordítani a kutatás eredményeit a gyakorlat nyelvére. A kutatások visszaigazolására kellenek az ún. referenciaiskolák, ahol ki lehet próbálni a kutatások és fejlesztések produktumait, mód nyílhat arra, hogy az érdeklődő pedagógusok megtekintsék, megismerjék ezeket. Van erre példa a TIOK-intézményeknél. Érdemes lenne demóanyagokat készíteni, amelyekkel fel lehet kelteni a kollégák érdeklődését. Jelenjenek meg minél nagyobb számban publikációk, és legyenek olyan szakmai fórumok, ahol beszélgetni lehet ezekről a kérdésekről.

Locsmándi Alajos: Egyetértek mindazzal, ami eddig elhangzott, de az eredményesség kérdéskörét még kiegészíteném. Az intézet számos kiadványa a gyakorló pedagógusok részvételével készült. Saját szakterületemről ilyennek tekintem például a Táguló horizontot vagy a Módszertani kaleidoszkópot. Ezek a kiadványok gyakorlatilag disszeminációs felületként működnek. Lehetőséget kínálnak arra, hogy a pedagógusok lefordítsák az új ismereteket a saját környezetük számára.

Az iskolákban járva megfigyeltem, hogy számos kiadványunk az igazgatói szobákban található, a pedagógusok elől szinte elzárva. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a szakmai kiadványok „pedagógusközelben” legyenek?

Vaskor Gabriella: Van némi igazság abban, amit mond. Ugyanakkor sok kiadvány digitálisan is elérhető már, így aki tájékozódni szeretne, meg tudja tenni. Más kérdés, hogy a kutatási eredményekről azért nincs idejében visszajelzés, mert ha a fejlesztések kapcsán a támogatások elmaradnak, akkor az ambíciók is csökkenek. Az is biztos, hogy erősíteni kellene a kapcsolatrendszert az önkormányzatokkal. Jó lenne, ha a kutatásokról a jelenleginél többet tudnának az oktatási bizottságok, és segíthetnének abban, hogy a szóban forgó kiadványok nagyobb számban jussanak el az iskolákba. De mindaddig, amíg egy intézményben a legnagyobb gondot a gyermekek étkeztetése jelenti, a továbbképzésre, a szakanyagokra kevesebb idő, pénz és energia jut.

Tóth Mária: Az önkormányzat szerepe valóban meghatározó. Fontos, hogy az oktatási irodákba eljussanak ezek a kiadványok, mert ott számos esetben pedagógus végzettségűek dolgoznak. Ők felhívhatják az intézmények figyelmét azokra a kiadványokra, amelyeket a napi munkában jól lehetne hasznosítani. Az is igaz, hogy minden pénzkérdés. De ha minden iskola kap két példányt a kiadványokból, talán változik a helyzet. Az elküldött példányokra rá kellene írni, hogy „tanári” vagy „könyvtári” példány. Így nagyobb esély van arra, hogy a kiadvány valóban eljut a könyvtárba. Vagy ki kell tenni egy példányt a tanáriban. Érdemes ezeket megfontolni, bár újra hangsúlyozom, ez is pénzkérdés.

Locsmándi Alajos: Az igazgató felelőssége, hogy a kötetekben foglalt tudás megjelenjen a tantestületben. Nem biztos, hogy mindenki elolvassa a könyveket. Abban kellene segítséget nyújtani az igazgatóknak, hogy az ismeretekből helyi szinten hatékony innovációk legyenek, hogy a tantestület többsége számára hasznosuljanak.

Tóth Mária: Járható útnak tűnik, ha az igazgatók szakmai csoportokat alakítanak, és azok figyelik, mi jelenik meg az egyes szakmai kiadványokban. Az információkat pedig a nevelési értekezleteken vagy más fórumokon megosztják a kollégáikkal. Ehhez persze szakmailag elkötelezett emberek kellenek. Ha a kiadványt elhelyezik a tanáriban a könyvszekrényen, valószínű, hogy nem sokan olvassák el. Nem hiszek abban, hogy a könyvek önmagukban érdeklődést kelthetnek. De ha valaki felkészül belőlük, ízelítőt ad a tartalomból, akkor talán ketten-hárman már elgondolkodnak rajta. Így minden nevelőtestületben meg lehet találni a problémákra nyitott személyeket.

A szülők többsége biztosan nem olvassa az említett kiadványokat. Önök milyen módon tudnak segíteni abban, hogy a szülők a kutatásokról és általában az oktatás kérdéseiről is több és szakszerűbb információhoz juthassanak?

Keszei Sándor: Ez az egyik fő feladatunk. Korábban minden kiadványt megkaptunk az intézettől, és az általunk terjesztett köteteket a szülők elolvassák. Persze arra is van példa, hogy az iskolák az egyébként több százezres példányszámban megjelenő kiadványt nem adják oda a szülőknek. De most már van egy jól működő tájékoztatási rendszerünk. Ebben a munkában fontos az is, hogy van hitelünk a szülők előtt. Ha mi küldjük a kiadványt, az garanciát jelent számukra a tartalmat illetően. Ez persze nemcsak személy szerint rám vagy a munkatársaimra vonatkozik, hanem azokra az egyesületekre is, amelyek részt vállalnak a szövetségben. Persze vannak olyan programok is, amelyek óriási ráfordítások után csekély eredményt hoznak, vagy nem alkalmasak arra, hogy a szülőket megfelelő módon tájékoztassák. Ilyen tapasztalataink voltak például a szakiskolai program kapcsán is. Tehát jó lenne, ha a fejlesztési pénzek felhasználásával kapcsolatban is több és alaposabb tájékoztatást kapnánk a jövőben. Az egyes fejlesztések esetében ne fordulhasson elő az, hogy a programok fenntarthatóságáról nem gondolkodnak megfelelően. Korábban számos példa volt arra, hogy elfogyott a pénz, és a programból felmenő rendszerben nem lett semmi.

Tóth Mária: Kollégáimat hallgatva azon gondolkodom, hogyan lehetne a pedagógusokat még inkább bevonni a programok iskolai hasznosításába. Az intézményvezetők kötelessége, hogy minősítsék az ott dolgozók munkáját. Ne csak a tanítási óra és a hozzákapcsolódó tevékenységek minősítsék egy-egy pedagógus tevékenységét, bár ezek kétségtelenül kardinális kérdések, hanem az is, hogy képezi-e magát. Részt vesz-e a 120 órás továbbképzésen, és „kipipálja”, vagy az ott tanultakat beépíti a munkájába? Olvas-e rendszeresen szakirodalmat? Nemcsak a tantárgyához kapcsolódót, hanem módszertant, pszichológiát, szociológiát. Ezeket is értékelni kellene, amikor a minősítést elkészítjük.

Térjünk vissza az eredeti kérdéshez! Az intézet nem csak papíralapú kiadványokban gondolkodik. A honlapon meg fognak jelenni olyan eredmények, információk, amelyek elolvasása már nem feltétlenül pénzkérdés. Szerintem a tantestületek többsége számára elérhetők a különféle honlapok. Mit várnak Önök a honlapunktól? Nyilván eddig is használták, de a kérdésem arra irányul, hogy a jelenlegihez képest milyen többletet szeretnének kapni. Ha nekem kellene válaszolnom, akkor sok más mellett azt is mondanám, hogy jó lenne, ha a szülők felé is erőteljesebben nyitna az intézet. Ne vegyék szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy a honlap már eddig is rendkívül gazdag tartalmat tudott felmutatni. De az sem vitatható, hogy időnként szükséges az egyes felületek megújítása.

Gyarmati Szabó Éva: A legfontosabb az interaktivitás és a vita. A legtöbb esetben éppen az a probléma, hogy a szakmai kérdések nem mindennap kerülnek a pedagógusok érdeklődési körébe, legalábbis nem ezen a szinten. A pedagógusokat érdekeltté kell tenni az őket érintő kérdésekben. Fontos lehet az is, hogy a honlapot felkeresőknek legyen módjuk keresgélni az egyes témák között. Ez sokszor felkelti az érdeklődést. Meg kell adni annak a lehetőségét, hogy egy-egy témához hozzászólhassanak, és ha azt tapasztalják, hogy a megjegyzéseikre visszajelzést kapnak, akkor erősödik a motivációjuk. Ugyanis sok pedagógus úgy látja, teljesen felesleges megszólalnia. Sokan apátiába süllyednek. A kérdés tehát az, miként lehet aktivizálni őket. Korábban a Mentorban felmértük, hogy milyen szaksajtót olvasnak a pedagógusok, de végül nem tettük közzé. Az eredmény eléggé lesújtó volt.

Nyilván sok mindent ki lehet találni ezen a téren. Az intézet stratégiájában egyre határozottabban formálódik az, hogy a kutatók és a fejlesztő szakemberek intenzívebben legyenek jelen az iskolákban. Például úgy, hogy a továbbképzéseket az iskolákban tartanánk az egész tantestület számára. Nem a pedagógust szeretnénk kivinni az iskolából, hanem az intézetet bevinni az iskolába. Ez mennyiben segítené az iskolavezetés és a pedagógus tevékenységét? Olyan fórumokról is gondolkodunk, ahol a gyakorlatban dolgozó pedagógusok és a kutatók közvetlenül cserélnék ki gondolataikat, tapasztalataikat.

Locsmándi Alajos: Mi már régóta próbálkozunk ezzel. Én ebből az intézetből hívtam munkatársakat, hogy új tudásokat hozzanak be az iskolába. De tovább kell lépnünk. Az év közben megtartott nevelési értekezleteken az igazgatónak nemcsak beszélnie kell, hanem arra kell törekednie, hogy aktívvá tegye a tantestületet. Ebben a külső szakemberek sokat segíthetnek akár tréning jellegű feldolgozásokkal, akár másképpen. De a kiadványok esetében a honlapon is lehetne ajánlásokat megfogalmazni arról, hogy kit tekintenek az adott kötet célközönségének. A sok információ miatt fontos kiadványok elkerülik a pedagógusok figyelmét.

Gyarmati Szabó Éva: Persze más formákat is igénybe lehetne venni, ám kérdés, hogy ezekből egy kutató-fejlesztő intézet mennyit tud vállalni, még akkor is, ha a korábbiakhoz képest sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a szolgáltatásokra. Az is fontos lenne, ha a pedagógusok írásai közül a legjobbakat közölnék a honlapon vagy más fórumokon. Mindenképpen jelentős presztízzsel jár, ha valakinek országos lapban jelenik meg az írása.

Tóth Mária: Ha tájékoztatásról van szó, akkor elég, ha valaki „kimegy” az intézetből az iskolákba. De ha többről, például képzésről beszélünk, akkor inkább a folyamatosságot említeném. Ez nagyon fontos, és nem tudom, hogy van-e erre kapacitás ebben az intézetben. Az, aki kutat vagy fejleszt, nem feltétlenül jó tréner is egyben. Lehet, hogy külön kellene választani a dolgokat. Talán az sem lenne hiábavaló dolog, ha akadnának olyan szakemberek, akik a kutatási eredményeket, akár tréningek közben, le tudnák fordítani a pedagógusok nyelvére. A legfontosabb az lenne, hogy felkeltsék az érdeklődést, s ha ez sikerül, akkor már nem nehéz bevonni az adott tantestület tagjait a gyakorlati megvalósításba. Ezekhez persze külön technikákra van szükség.

Keszei Sándor: A kapacitás valóban az egyik legfontosabb kérdés. A problémát ott látom, hogy van körülbelül három- vagy négyezer pedagógus, aki rendszeresen részt vesz a továbbképzéseken, „lefölözi” a tudnivalókat. A többiek mozdulatlanok. Számukra ezek a csoportos megoldások biztosan hasznosak lennének, de ehhez nyilván kell az önkormányzat, a fenntartó szerepvállalása.

Ezt én is így látom. Az egyes iskolai fejlesztések során azt tapasztaltuk, hogy kezdetben csak a pedagógusok nyolc vagy tíz százalékát lehetett bevonni az innovációkba. Látnak Önök olyan megoldásokat, módszereket, amelyekkel el lehetne érni azt, hogy ez az arány növekedjék?

Vaskor Gabriella: Ha megkeresnek egy iskolát, hogy vegyen részt egy programban, az önmagában is kihívás, és sokakat az aktív feladatvállalásra motivál. A problémák inkább a körülményekből fakadnak. Közismert, hogy a legtöbb pedagógusnak szinte semmire nincs ideje. A tanítási órák rovására ez nem mehet, marad a délután. Ki kellene alakítani egy olyan továbbképzési rendszert, amely elősegíti azt, hogy a pedagógusok iskolai munkájukban kamatoztassák új tudásukat, és egyúttal meggátolja, hogy elfásuljanak az évek alatt. Erre annál is nagyobb szükség van, mert látszik, hogy olyan generációk érkeznek az iskolákba, amelyeknek a tagjait a hagyományos módszerekkel már nem lehet eredményesen és hatékonyan oktatni.

Vajon mi teszi érdekletté az iskolát, az igazgatót és a pedagógust abban, hogy befogadjon és működtessen egy új programot, és részt vegyen abban?

Vaskor Gabriella: Ehhez nélkülözhetetlen, hogy szeresse a munkáját, és érezze kihívásnak a feladatot. Az sem mellékes, hogy kapjon visszajelzést a kollégák és az iskola vezetése részéről. Arra is volt egyébként példa, hogy a tantestület tagjai „kinézték” maguk közül a „túlbuzgó” kollégát.

Sokszor láttuk már azt is, hogy ha a források elfogynak a fejlesztések mögül, az egész megáll, majd erodálódik minden eredmény.

Vaskor Gabriella: Arra is van példa, hogy a pedagógus finanszírozza a továbbképzését, mert érdekli, és hasznosnak tartja a maga számára. De annak is lehetne motiváló hatása, ha az iskolákban kutató-fejlesztő tanárok dolgoznának.

Tóth Mária: A pedagógusok jelentős részében van egy egészséges szakmai hiúság. Ha lehetőséget kapnak arra, hogy kipróbáljanak valamit, és az eredményeket is bemutathatják, akkor sokkal többen vállalkoznának ilyen feladatokra, mint ahogy azt gondoljuk. Különösen, ha iskolán kívül, egy kerületi rendezvényen vagy esetleg egy nagyobb konferencián történhet meg ez. Az sem lenne baj, ha ezekről a sajtó beszámolna, vagy esetleg a pedagógus maga publikálná az eredményeit. Manapság kevés elismerés jut a pedagógusoknak. Meggyőződésem, hogy nem is mindig anyagiakra van szükség. Ha valami közérdeklődésre tarthat számot, akkor annak publicitást kell adni. Ez azért is jó lenne, mert mindig vannak lelkes követők, akiket minden innováció körül meg lehet találni.

Locsmándi Alajos: Nem vitatható, hogy az innovációnak meg kell jelennie az iskolákban. Tudástermelés és versenyképesség szorosan összefügg. A legfontosabb annak a belátása, hogy ezek a dolgok nem egy pillanat alatt valósulnak meg, hanem, ahogy korábban ezt már említettük, folyamatjellegűek. Az iskolákban egyre inkább a szolgáltató szerepet kell megerősíteni, és ebben is a kölcsönösségnek kellene dominálnia. Fontos lenne intézményi szinten a jó portfóliópolitika. Az OFI biztosan törekedni fog a továbbiakban is a hálózatépítésre, amely lehetővé teszi majd a partneriskolákkal kialakított termékek terjesztését.

Keszei Sándor: Fontos szerepe lenne a tanügyigazgatásnak is. Mi minden szintjét ismerjük, és látjuk a problémákat is. Nagy baj, hogy a megyei pedagógiai intézeteket szétverték. Szakmai bázisok hullottak szét, s ez alól a tanügyigazgatás sem jelent kivételt. A történtek hatottak a szakmai szolgáltatók és szolgáltatások színvonalára is. Jó, ha a szakmai irányítás rendelkezik valós hatalommal, szakmaisággal és meggyőzőképességgel. Ez segítene az iskolákon.

Tóth Mária: A pedagógiai intézetek és a szakmai szolgáltatók léte vagy nem léte nagyon ingoványos talajra visz bennünket. Ha ezek az intézmények és az általuk nyújtott szolgáltatások megszűnnek, az iskolák nagyon nehéz helyzetbe kerülnek, mert máshonnan nem fognak szakmai támogatást kapni. Az OFI-nak más a szerepe, semmiképpen sem az, hogy a mindennapokban zajló folyamatokat segítse és támogassa. Ezt nem tudja vállalni. Sokkal fontosabb lenne, hogy az OFI a döntéshozókkal kommunikáljon, különösen azokról a szakmai kérdésekről, amelyekben az intézmények komoly támogatást igényelnének. Kulcskérdés, hogyan sikerül szakmai érvekkel, anyagokkal segíteni a döntéshozókat a döntések meghozatala előtt. A tanácsadás szerepe nélkülözhetetlen. Vannak ezzel foglalkozó intézmények, szerencsére nem hatóságok, így a testületeknek módjuk van arra, hogy mindazt mérlegeljék, amit hallottak. Ha az intézmény befelé akar szankcionálni, arra ott vannak a szakértők, akik elláthatják az ellenőrző funkciót.

Az OFI – a hagyományokhoz ragaszkodva – ebben az évben is megrendezi országos konferenciáját. Mi, akik az elmúlt évek konferenciáit kitaláltuk és megrendeztük, azt láttuk, hogy többnyire iskolaigazgatók, társintézetek, szakmai szolgáltatók, döntéshozók látogatták a rendezvényt. Hogyan látják Önök az országos konferenciák szerepét az iskolák oldaláról? Érdemes-e továbbra is megrendezni ezeket? És milyen módon lehetne tájékozatni a szülőket egy-egy konferencia fontosabb eredményeiről, esetleg elérni, hogy ők is megjelenjenek ezeken?

Keszei Sándor: Számomra az a kérdés, hogy mi a konferencia célja. Tájékoztatni? Szakmai körök számára a vita lehetőségét kínálni? Esetleg nyomást gyakorolni a döntéshozókra? Ha mód van rá, tájékoztatni kellene a szülőket is egy-egy konferenciáról. Nyilván lesznek olyanok, akik kíváncsiak a témára, és elmennek. Olyan témákat kell napirendre tűzni, amelyek érdeklik a szülőket, és amelyeket gyermekeik szempontjából fontosnak tartanak.

Tóth Mária: Nekem az a tapasztalatom, hogy a pedagógusok akkor tekintenek sikeresnek egy konferenciát, ha lehetőségük van a párbeszédre. Emellett fontos a szemléletformálás is. Lényeges, hogyha hazamennek a résztvevők, azt érezzék, „ismét tanultunk valamit, s most már erről és erről másképp gondolkodunk”. Az a legszerencsétlenebb gyakorlat, amikor a plenáris előadáson az előadó megkérdezi, van-e kérdés. Többnyire nincs. Egy-két nagyon bátor ember mer kérdezni. Mindenki attól fél, hogy valami butaságot kérdez, és az majd rossz fényt vet rá. A kiscsoportokban más a helyzet. Ott szívesebben nyilvánulnak meg, bátrabban kérdeznek, vitáznak.

Locsmándi Alajos: Azon gondolkodom folyamatosan, hogy igazgatóként én mit teszek a saját gyakorlatomban. Ha egy konferenciára nem tudok elküldeni három-négy kollégát, akkor inkább egyet sem küldök. Ha együtt vannak jelen, és együtt dolgozzák fel a tapasztalatokat, annak lesz eredménye az iskolában. Az valóban fontos, hogy legyen párbeszéd. Az sem baj, ha ezekért fizetni kell. Mérlegelni kell, hogy mire van szükségünk, s adott esetben a tudásért fizetni kell. A legfontosabb az, hogy a megszerzett tudást hogyan tudja hasznosítani az intézmény. Ezzel függ össze az, hogy megérte-e vagy sem, hogy fizetni kellett érte.

Vannak-e személyes ambícióik az átalakuló intézettel kapcsolatosan? Milyen szerepben, milyen jellegű együttműködésben tudnák önmagukat elképzelni?

Gyarmati Szabó Éva: Megerősíteném azt, amit a beszélgetés elején mondtam. A Mentor a mondottak értelmében jó partner lehetne. De fontosnak tartom az ilyen típusú beszélgetéseket is, és a szakmai vitákra is eljönnék. Mostanában például a különféle kommunikációs szakmák és eszközök problémaköre izgat, hol, mi a szerepük, melyik rétegnek miként tudnak segíteni. Erről szívesen vitatkoznék.

Locsmándi Alajos: Én inkább gyakorlati ember vagyok, ezért elsősorban abban tudnék közreműködni, hogy miként lehet a jó gyakorlatokat bevinni az iskolába. Ezek disszeminációs problémái is izgatnak, elsősorban az együttnevelés terén. De izgat az a probléma is, hogy milyen módon lehetne a jelenleginél sokkal hatékonyabban átadni a korszerű tudást, módszereket a pedagógusoknak annak érdekében, hogy azok a napi gyakorlatban, a praxis szintjén hasznosuljanak.

Tóth Mária: Szakmámból kiindulva én szívesen foglalkoznék a kutatási és fejlesztési eredmények népszerűsítésével. Mint pedagógiai szakmai szolgáltató ebben sokat tudnék segíteni.

Vaskor Gabriella: Én a kutatómunkában vennék részt szívesen, de nem áll távol tőlem a szaktanácsadás sem.

Keszei Sándor: Felkérésre sok mindent tudunk vállalni. Nekünk fontos lenne, hogy az intézeten belül újra legyenek szaktantárgyi referensek, akikhez kérdésekkel lehet fordulni. Ez korábban nagyon hasznos volt.