←Vissza

Zsubrits Attila

A gyermekkori kötődések motívumai

A szerző tanulmányában áttekinti a gyermekkori kötődések lényeges motívumait. Az érzelmi viszonyulások szerveződésében a térbeli közelség, a megnyerő fizikai külső, a hasonlóságok, az egyéni képességek és a kompetencia játszhatnak szerepet. Óvodáskorban elsősorban a külső tulajdonságok, a közös játék és az aktuális érdekek a meghatározóak. A nagycsoportosoknál már megjelenik a szeretet, a védelmezés, a segítségadás. Iskoláskorban többek között a rokonszenv, a hasonló érdeklődés, a közös élmények, a szolidaritás, a segítőkészség, a megbecsülés, a barátság, a szeretet és a szerelem szerepel a motívumok között.

A kötődés fogalma és a korai kötődés motívumai

A kötődés erős érzelmi involválódást jelent (Heller 1978). A tágabb meghatározás a kötődés különféle tárgyait nevezi meg (Zsolnai 2001), beszélhetünk: lakóhelyhez, közösségekhez, élő rendszerekhez: emberekhez, állatokhoz, növényekhez ragaszkodásról, valamint értékekhez, eszmékhez vagy tárgyakhoz való vonzódásról. A kötődés jobban körülhatárolt meghatározása a személyközi viszonyokat érinti, megismerhető a humán kötődések száma, tartalma, motívuma, funkciója, ereje, iránya, és megkülönböztethetők fejlesztő, semleges, hátrányos és veszélyeztető kapcsolódások. A személyes interakciók formálják személyiségünket és befolyásolják életminőségünket.

A szociális kompetencia fejlődésének kiindulópontját a családban átélt élmények adják, és sorsdöntő szerepe van az anya-gyermek kapcsolat minőségének. A szakirodalomban gyakran használt kifejezés, az „attachment” utal az újszülött örökletes ragaszkodási képességére. Az elsődleges kötődés megszilárdulási időpontja eltérő lehet: négy hónapos kortól egyéves korig is eltarthat. Szakemberek szerint a primer kötődés kialakulásában a prenatális időszak tapasztalatai ugyancsak meghatározó jelentőségűek (Hidas–Raffai–Vollner 2002). Bowlby (1969) definíciójában a kötődés egy másik személy közelségének keresését, valamint a kapcsolat fenntartásának szándékát jelenti. Az anya vagy az elsődleges gondozó iránti érzelmi ragaszkodás legfontosabb funkciója a distresszel való megküzdés, valamint a környezet explorálását lehetővé tevő biztonságos helyzet megteremtése.

Erikson (2002) szerint az emberi identitás alakulása több, jól azonosítható fejlődési szakasszal írható le. Az életperiódusok fejlődési konfliktusainak sikeres megoldása az egészséges személyiségfejlődés nélkülözhetetlen feltétele. Az első életévben az anya szenzitív, gondoskodó magatartása a csecsemőben az alapvető bizalom, remény átélését idézi elő, míg ellenkező esetben bizalomhiányt, a későbbi életkorokban súlyos pszichopatológiás tüneteket is okozhat. Elkonyin (1964) szintén úgy véli, hogy az újszülöttkor és a csecsemőkor legfontosabb tevékenysége a gondozó felnőttel történő fizikai és érzelmi kontaktus. A ringatás, az ölelés érzése prenatális kontextusra emlékeztet, és fontos stresszoldó funkciója van. Az „érintkezési szükséglet” alapvető szociális szükségletként értelmezhető, amelynek kielégítése ugyanolyan jelentőségű, mint a szervezet biológiai késztetéseinek a kielégítése. A világ megismerésének vágya, a tárgyakkal végzett cselekvés igénye erősen függ az érzelmi élet kiegyensúlyozottságától. A anya-gyermek közötti érzelmi kötelék színvonala befolyásolja a későbbi társas helyzet alakulását is. Kutatások szerint a biztonságosan kötődő óvodások népszerűek a csoportjukban, sok baráti kapcsolatuk van, míg a kötődési jellemzőkben alacsony értéket elérő gyerekek nem tartoznak a kedvelt társak közé, gyakrabban utasítják el őket (Inántsy-Pap–Máth 2004).

A kisgyerekek szociális kapcsolatrendszere

A gyerekek társas rendszerének négy szintjét különíthetjük el: az interakciók, a kapcsolatok, a csoportok és a globális szociális hálózat szintjét (Furman 1989). A személyek közötti szorosabb kapcsolódások az interakciók történéseiből alakulnak ki. A formálódó nevelő-gyermek kapcsolat, a kölcsönös barátságok vagy a közösségből való kirekesztés és elutasítás mögött is interakciós élmények sokasága áll. A különböző formációk – a családi közösségek, kortárscsoportok vagy az intézményi csoportok – elemzése lehetővé teszi a csoportviselkedés értelmezését, a teljes kapcsolati háló valamennyi társulását rendszerezheti. A szociális struktúra egyes szintjein a kötődés minőségi komponensei eltérő módon nyilvánulnak meg.

A gyerekek korán kapcsolatba léphetnek kortársaikkal. Bölcsődei megfigyelések szerint az egyévesek is érdeklődnek egymás iránt, majd kialakulnak a kezdetleges csoportosulások. Kezdetben a társulásokat erős versengés jellemzi, később megjelenik a kölcsönös közeledés igénye. Az értelmi funkciók fejlődésének és a nyelvi fejlődésnek köszönhetően interakcióikat az idősebb gyerekek esetében tapasztalható kommunikációs elemek jellemzik: másikra figyelés, figyelem fenntartása, kezdeményezés, válaszolás. A párok azáltal különülhetnek el a többiektől, hogy visszatérően közösen használnak játékokat, tárgyakat. Már ebben az életszakaszban is lehetnek népszerűbb gyerekek, akikkel szívesebben játszanak a többiek (Vajda 1999).

Az óvodások érdeklődése egyre inkább a családon kívüli személyekre terelődik. A szülő helyét az óvónő veszi át, a hozzá fűződő érzelmi viszony milyenségét a családban szerzett tapasztalatok befolyásolják. Az óvodai gyerekközösségben a kisgyerek megismeri az azonos korúakkal folytatott együttlét előnyeit, a közös játék örömét, viselkedésének szociális következményeit, valamint az eltérő csoporthelyzet hatásait, és fontos élményeket gyűjt a két személy között erősödő rokonszenvről. Az ébredező barátságokat követik majd az iskoláskor egyenrangúságon, kölcsönösségen és elköteleződésen alapuló igazi barátságai.

Az Óvodai nevelés országos alapprogramja (1996) a társas kapcsolatok alakulására vonatkozóan a következőt határozza meg: „…szükséges, hogy… az óvodapedagógus-gyermek, gyermek-gyermek kapcsolatot pozitív érzelmi töltés jellemezze; …az óvoda teremtsen lehetőséget arra, hogy a gyermek kielégíthesse társas szükségleteit… A szocializáció szempontjából különös jelentőségű a közös élményekre épülő közös tevékenység gyakorlása…” (6–7.). Beszélhetünk közeledéseket támogató és hátráltató tényezőkről (1. táblázat). Akkor tudjuk segíteni a kiskorúak szociális fejlődését, ha akceptáljuk az eltérő társulási igényeket, tiszteletben tartjuk a kölcsönös választásokat, és barátságos légkört alakítunk ki.

1. táblázat • A társas kapcsolatok stabilitását segíto és gátló tényezok
Támogató tényezők Gátló tényezők
Az intézmény szervezeti kultúrája
A napirend eseményei
Szervezett foglalkozások
Életkor szerint homogén összetételű csoport
Demokratikus légkör
A nevelő pozitív viszonyulása
Szervezetlenség
Az időbeosztás lazítása
Szabadtéri foglalkozások
Heterogén csoport
Rossz csoportklíma

A gyerekek a felnőttekhez hasonlóan eltérő társulási igényekkel rendelkeznek. Megkülönböztethetünk szociálisan hatékony és kevésbé hatékony gyerekeket. A magányos elkülönülés és az együttes tevékenykedés közti megfelelő egyensúly megtalálásának képessége folyamatosan alakul ki. Előfordul, hogy a kisgyermek valamelyik társával kapcsolatban egyidejűleg éli át a vonzódás és a taszítás ellentmondásos érzését: „Sokszor játszunk az udvaron is, de összeveszünk néha.” „Tudom, hogy harapós, verekedős, de ő is a barátom”– nyilatkozta például két óvodás kisgyerek. Nem ritka az sem, amikor az egyoldalú erős érzelmi vonzalom mások zaklatásáig fajul. Érdekes jelenség a „fantáziabarát” kitalálása, amely által a magányosság érzése a képzeleti világban kompenzálódhat (Ranschburg 2003).

Az óvodáskor társas formációi már egyértelműen hordozzák a szociálpszichológiai értelemben vett csoport lényegesebb jegyeit és a csoportdinamikai törvényszerűségeket. A társulások általában a gyerekek önálló kezdeményezéséből alakulnak ki, és legtöbbször véletlenszerűek, a pillanatnyi helyzetnek megfelelően gyakran változnak. Az összejövetelek kezdetben néhány tagból állnak, és csak rövid ideig működnek, később megfigyelhetők a hosszabb ideig tartó közös játékok. A spontán szerveződés a magányos cselekvéstől a szerepek alapján strukturálódó együttlétig terjed (Mérei 1989). Először a gyerekek egymástól függetlenül, más-más játékban vesznek részt. Ekkor az azonos hely, az együttlét a csoportosulás legfőbb szervezője. Később, az együttes mozgás szakaszában a kölcsönös mintakövetés adja az összetartozás lényegét. Eggyel magasabb szinten valamilyen érdekes tárgy körüli összeverődésből alakulhatnak ki rövid ideig tartó társulások. Négy-öt éveseknél pedig már megfigyelhető a közösen végzett tevékenység, és ettől kezdődően megjelennek a lényeges csoportszerepek is. A közösségben tapasztalt együttlét, együttes cselekvés velünk született társulási késztetésből táplálkozik, és mindig olyan többlettel jár, amilyet csak a csoporthoz tartozás adhat meg: „Az együttesen átélt élményeknek nagyobb a hőfoka, fokozott az indulati színezete, s ha felidézzük őket… érzelmileg árnyaltabbak, tartalmilag gazdagabbak, mint a magányosan átélt helyzetek emléknyomai.” (Mérei–V. Binét 1993, 138.).

A nemek szerinti elkülönülés hároméves kor körül tapasztalható, és ettől kezdve találkozunk fiú- és lánytársulásokkal (Vajda 1999). A lányoknál gyakoribbak és tartósabbak a párkapcsolatok. A pár és a csoport nem zárja ki egymást. A fiúk általában ötéves korukban öt-hat fős csoportokat alkotnak, a lányok csoportképződése lassabban történik és képlékenyebb. Az óvodai kortárscsoport a következőket biztosítja:

  1. a valahová tartozás érzését,
  2. védelmet és biztonságot,
  3. önazonossági érzést,
  4. összetartozási élményt,
  5. az együttesen végzett tevékenység örömét,
  6. interakciós és kommunikációs lehetőséget.

A társulási motívumok változásai

A személyes kapcsolatok szerveződésében lényeges fordulópontokat különíthetünk el: az óvodába és iskolába lépés időpontjai, illetve a pubertáskor időszaka, amikor a gyermek-szülő kapcsolat átalakulásával és a gyermek életében egyre fontosabbá váló személyek megjelenésével fokozatos bővül a kötődési rendszer.

Sullivan szerint ötféle társas szükséglettel rendelkezünk: gondoskodási, társulási, elfogadási, intimitási, valamint szexualitási szükséglet (Furman 1989). Elképzelése szerint az egyes társulási késztetések más-más fejlődési stádiumban nyilvánulnak meg. Az első időszakban az újszülött alapvető testi szükségleteit a gondoskodó felnőtt elégíti ki. Ellenkező esetben kellemetlenül érzi magát, distresszt él át. Két- és hatéves kor között a gyermekkel folytatott közös játék válik fontossá, ebben a szülők és nevelők szerepe kiemelt jelentőségű. Egyes szakemberek úgy vélik, hogy a közös játékra irányuló vágyakozást tekinthetjük az affiliációs késztetés első megnyilvánulásának (Furman 1989). A társulási igény kielégítése élvezetet, szórakozást jelent, ellenkező esetben unalmat és izolációt élünk át. Később a kortársak körében előtérbe kerül az elfogadtatási igény, következményként pedig az elfogadás vagy az elutasítás. Prepubertáskorban az intimitási vágyat az azonos nemű társak, míg pubertáskortól a szexuális érdeklődést az ellenkező nemű társak elégítik ki (2. táblázat).

2. táblázat • A társas szükségletek fejlodési modellje Sullivan nyomán
Életkor(év) Szociális szükséglet Másik személy
0–2 (csecsemőkor) Gondoskodás Szülők
2–6 (gyermekkor) Társulás Szülők
6–9 (kisiskoláskor) Elfogadás Szülők, kortársak
9–12 (prepubertáskor) Intimitás Azonos nemű barát, homogén csoport
12–16 (pubertáskor) Szexualitás Ellenkező nemű barát, heterogén csoport

Az érzelmi viszonyulások szerveződésében a térbeli közelség, a megnyerő fizikai külső, a hasonlóságok, az egyéni képességek és a kompetencia játszhatnak szerepet. Óvodáskorban elsősorban a külső tulajdonságok és az aktuális érdekek meghatározóak. Olykor a kölcsönös ajándékozás fedezhető fel a barátságok létrejöttében (primitív szolidaritás). Ha a kisgyerekeket megkérdezzük, ki a barátjuk, rendszerint azt válaszolják, hogy aki velük játszik, vagy akitől kölcsönkapják a játékot. A fiúk esetében jobban érvényesülnek a fizikai képességek, például a fizikai erő, az ügyesség vagy a bátorság. A lányoknál inkább a külső megjelenésnek, a szépségnek és az ápoltságnak van jelentősége. De a barátkozás kiváltója lehet az, ha a gyerekek rendszeresen találkoznak, például közel laknak egymáshoz.

Egy összehasonlító vizsgálat eredménye megerősítette, hogy a hatévesek már sokkal differenciáltabban jellemzik rokonszenvi választásaikat, mint a háromévesek (Ferincz 2007). A kisebbeknél megfigyelhető okok mellett a nagycsoportosok olyan további indokokat soroltak fel, mint a szeretet, a védelmezés vagy a segítségadás. A személyiségtulajdonságokon túl (pl. kedvesség, kényeskedés) megjelentek a képességekre, az akarati összetevőkre utalások is. Érzéseiket szintén árnyaltabban fogalmazták meg (például: azért őt választottam, „mert mindig átölel”, „ha szomorú vagyok, megvigasztal”, „mert mióta megismertem, ő a legaranyosabb”). Az idősebbeknél az együttes játéktevékenység mellett a barátság szerepelt a leggyakrabban előforduló motívumok között (3. táblázat).

3. táblázat • Kötodési motívumok elofordulása két óvodai korosztály esetében
Kötődési motívum Előfordulási arányuk (%)
Kiscsoportosok
1. Közös játék 68
2. Belső tulajdonságok 14
3. Személyes érdek 8
4. Barátság 5
5. Külső jegyek 5
Nagycsoportosok
1. Közös játék 32
2. Barátság 17
3. Személyes érdek 14
4. Belső tulajdonságok 11
5. Szeretet 10
6. Külső jegyek 8
7. Segítségadás 5
8. Védelemnyújtás 3

Ezek a tendenciák felerősödnek a későbbi életkorban. Zsolnai Anikó (1987) kutatásában azt találta, hogy a serdülőkorba lépő gyerekek a következőkkel indokolják barátválasztásukat: kölcsönös bizalom, kölcsönös rokonszenv, segítőkészség, szolidaritás, hasonló érdeklődés és ízlés, régi ismeretség, együtt eltöltött idő. Általában négy-öt személyhez kötődnek szorosabban, és a szülőkhöz kötődés után fontossági sorrendben a kortárskapcsolatok következnek leggyakrabban. A testvérekhez fűződő kapcsolatukban a szeretet, míg a társak esetében a kölcsönös rokonszenv fogalmazódik meg. Más vizsgálatok szerint a 16-17 évesek körében az érzelmi támaszkeresés igénye a döntő a kortársközi interakciókban (Vajda 2002). Egy ausztráliai általános iskolások körében végzett kutatás arra kereste a választ, milyen tulajdonságokkal jellemzik legjobb barátjukat a gyerekek (Cole–Cole 1998). Leggyakrabban a gondoskodáshoz tartozó és az együttérzéshez kapcsolódó jellemzőket soroltak fel (4. táblázat).

4. táblázat • A jó barát jellemzoi (százalék)
Jellemzők 1–2. osztály 3–4. osztály 5–6. osztály
Gondoskodó attitűd
Szeretet, törődés, vigasztalás 22 25 21
Bántalmazás hiánya 5 3 5
Védelmezés 5 3 5
Elérhetőség 3 2 3
Megértés és együttérzés
Kölcsönös fontosság 19 19 26
Kölcsönös megértés 4 8 19
Osztozás egymás élményeiben 25 24 11
Közös hobbi, érdeklődés 6 7 6

Az életkor előrehaladásával a barátságok egyre fontosabbá válnak, és mint a vizsgálatok eredményei is jelzik, a külső jegyek és a közös játék alapján létrejött társulások után a barátságok sokkal összetettebb és olykor ambivalensebb képet mutatnak. Jól érzékelteti ezt egy 11 éves amerikai lány beszámolója: „Micsoda borzalmas nap! Lindsey napról napra jobban idegesít. Azt hiszem, ez a kapcsolat mindkettőnk számára elromlott. Sokszor bánt engem. Megfogadtuk, hogy mindent elmondunk egymásnak. De csak mostanában kezdett elmondani nekem dolgokat magáról és Alanról, és hogy egész nyáron utált engem. Kíváncsi vagyok, hogy még most is utál-e? Lehet… Mindig meg kell hallgatnom, hogy ő hogyan érez, de ő persze nem figyel arra, hogy én hogyan érzek. Pillanatnyilag utálom, de sosem fogom levenni a gyöngyöt, amelyet tőle kaptam. Nagyon szeretem, és nem akarom, hogy a barátságunk megszakadjon, de néha egyszerűen ki nem állom, ha ilyen dolgokat csinál.” (Uo. 549.)

A barátságok fejlődésében, az óvodáskortól kezdődően az alábbi fontosabb szakaszokat különíthetjük el (Ranschburg 2003): (1) rövid ideig tartó játszótársi viszony; (2) egyoldalú viszonyulás; (3) törékeny kölcsönös kapcsolat; (4) tartós kölcsönös kapcsolat. Kezdetben a kisgyerekek magányosan végzik tevékenységeiket, majd egyre gyakrabban megfigyelhetünk rövidebb-hosszabb ideig tartó közös játékhelyzeteket is. Később az egocentrikus világlátás miatt egyoldalú igények, kívánságok és vágyak táplálják a barátságokat. Két ötéves kisgyerek ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Jutka nem a barátnőm többé, mert nem jött el hozzánk tegnap, pedig én szerettem volna!”, „Akkor bízom a barátomban, ha azt teszi, amit én akarok!”. A kölcsönösség általában hat-kilenc éves korban jelenik meg, amikor az egymáshoz igazodó alkalmazkodás fokozatosan átélhető módon nagyobb előnyökhöz vezet. Az érett barátságokban a kölcsönös szeretet, a kölcsönös megbecsülés, a kölcsönös elismerés, a kölcsönös segítés, a meghittség és a bizalom kap helyet. Serdülőkortól a kétszemélyes kapcsolatok további tartalommal telítődnek, és egyre gyakrabban találkozhatunk fiú-lány barátságokkal, amelyek alakulását mindinkább a fiatalok egymás iránti szerelmi érzése irányítja.

Az óvodáskortól kezdődő kortárskapcsolatokban tehát a következő fontosabb kötődési motívumok szerepelnek. Óvodáskorban: külső és belső tulajdonságok (képességek, akarati tényezők, kompetencia), érdekek, ajándékozás, hasonlóságok, együttes tevékenységek, együttes élmények, segítségadás, védelmezés, barátság, szeretet. Iskoláskorban: rokonszenv, hasonló érdeklődés, közös élmények, szolidaritás, segítőkészség, törődés, vigasztalás, bántalmazás hiánya, védelmezés, megbecsülés, bizalom, barátság, meghittség, szeretet, szerelem. Lényeges változás, hogy az életkor előrehaladásával differenciáltabb és árnyaltabb, a kognitív funkciók fejlődésével, valamint a szociális hatásokkal párhuzamosan egyre absztraktabb és komplexebb leírásokkal találkozunk a gyerekek beszámolóiban.

Irodalom
Bowlby, J. (1969): Attachment and Loss. 2. Basic Books, New York.
Cole, M. – Cole, S. R. (1998): Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest.
Elkonyin D. B. (1964): Gyermeklélektan. Tankönyvkiadó, Budapest.
Erikson, E. H. (2002): Gyermekkor és társadalom. Osiris Kiadó, Budapest.
Ferincz Nóra (2007): Az óvodáskorú gyermekek társas kapcsolatai. Szakdolgozat. NYME BEPK, Sopron.
Furman, W. (1989): The Development of Children’s Social Networks. In Deborah Belle (ed): Children’s Social Networks and Social Supports. John Wiley & Sons, Inc. 151–173.
Heller Ágnes (1978): Az ösztönök. Az érzelmek elmélete. Gondolat Kiadó, Budapest.
Hidas György – Raffai Jenő – Vollner Judit (2002): Lelki köldökzsinór. Beszélgetek a kisbabámmal. Válasz Könyvkiadó, Budapest.
Inántsy-Pap Judit – Máth János (2004): A szülőkhöz való kötődés és az óvodai társas kapcsolatok. Magyar Pszichológiai Szemle, 2. sz. 215–229.
Mérei Ferenc (1989): A társkapcsolatok megszilárdulása. Csoportlélektani vizsgálatok óvodában. In Társ és csoport: Tanulmányok a genetikus szociálpszichológia köréből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 56–79.
Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes (1993): Gyermeklélektan. Gondolat Kiadó, Budapest.
Óvodai nevelés országos alapprogramja (1996). 137/1996. (VIII. 28.) Kormányrendelet.
Ranschburg Jenő (2003): Az én és a másik. OKKER Kiadó, Budapest.
Vajda Zsuzsannna (1999): A gyermek pszichológiai fejlődése. Helikon Kiadó, Budapest.
Vajda Zsuzsannna (2002): A társas kapcsolatok és viselkedés fejlődése kisiskoláskortól serdülőkorig. In Mészáros Aranka (szerk.): Az iskola szociálpszichológiai jelenségvilága. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 147–163.
Zsolnai Anikó (1987): A gyermekkori kötődések vizsgálatának egy lehetséges eszköze. Acta Univ. Szeg. de A. J. nom Sectio Paed. et Psych. No. 29. Szeged, 165–180.
Zsolnai Anikó (2001): Kötődés és nevelés. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest.