←Vissza

Tantervbe foglalt élet

„Miért kell ezt nekem tudnom? Mi hasznom lesz nekem ebből?” – Újra és újra felteszik napjainkban a diákok ezt a kérdést, és a hangjuk egyre erősebben hallatszik át az iskola falain. S ha mi magunk is felidézzük az iskolapadban eltöltött éveinket, meghallhatjuk még távolról a saját hangunkat, ahogy panaszolva kételkedünk egy-egy tananyagrész hasznosságában.

Az állandóan visszatérő kérdést azonban nemcsak feltenni lehet, de meg lehet válaszolni is. Ez azonban már sokkal nehezebb. Izgalmasabbá is válik, ha nem diákként, hanem tanárként (s egyben egykori diákként) tesszük. Zavarba ejtő lehet, amikor nekünk szegezik a kérdést. Bár számtalan válasz merülhet fel, sok esetben mégsem tudjuk frappánsan, kielégítően megindokolni. Hányan hallottuk már az ismerős választ: „Azért kell ezt tudnod, mert hozzátartozik az általános műveltséghez!” – A diák e misztikus cél hallatán megszeppen, és hamar el is bizonytalanodik. Igazán ritka esetekben fordul elő az, hogy magában egyetértően bólint, és ezután rögtön örömét leli a számára eddig idegen, nehezen befogadható tananyagban egy homályos és megfoghatatlan végcél érdekében, az általános műveltség jelszava alatt.

Az egyes tananyagrészek hasznosságát kutató kérdés – megválaszolatlanul is – furcsa módon kevésbé lesz izgalmas, mihelyt befejezzük az iskolát. Végzett diákok nem keresik többé a választ a rejtélyre, inkább az életben próbálnak boldogulni, szeretnék megszerezni a választ az örök rejtélyre: „Akkor most mit is akarok megtudni?” Az eligazítás ekkor már nem a tanárra és nem is az iskolára, hanem az élet más területeire marad. Az iskolának címzett kérdéseket pedig újabb tanulók, újabb generációk teszik fel értetlenül, és mire a rejtély végére érnének, felhagynak a töprengéssel, mivel addigra kikerülnek az iskolából, helyüket pedig új iskolások töltik be.

Faludi Szilárd A tantervi anyag kiválasztásának elvi alapjai című könyve segít megválaszolni kérdéseinket, és felfedi előttünk az „általános műveltséget” övező titkokat. Egy ilyen komplex, szerteágazó feladat vizsgálatánál mindennél fontosabb a biztos jártasság az alapvető fogalmak használatában. Mi is az az „általános műveltség”? Egyáltalán mi a műveltség? Tulajdonképpen miért van szükségünk általános műveltségre? Faludi Szilárd művében nekünk szegezi a kérdést, mi pedig nem mehetünk el mellette anélkül, hogy ne töprengenénk el rajta – iskolai tapasztalataink és álmaink közt kutatva. A válaszokhoz segítségül hívhatjuk írását, amely világosan tisztázza a fogalmakat, ezzel tudományos bázist biztosít számunkra a kérdések feltárásához. Logikus gondolatmenetével pedig irányt szab, eligazít bennünket, és a lényeget sem veszíti szem elől...

Az általános műveltség nevelési erejébe vetett hit hosszú idő óta készteti újabb és újabb kutatásokra és elméletekre a neveléstudomány szakértőit. A kérdés napjainkban sem vesztett aktualitásából. Faludi Szilárd disszertációjának célja azonban nem az, hogy elmondja nekünk, „mit kell tanítani”. Ennél sokkal időszerűbb és „hiányt pótló” feladatra vállalkozott. Nem a folyamatosan változó tanítandó tananyag megfelelő részeinek kijelölése vezérli, hanem változatlan, időtálló és szükséges elvek kiragadása a tantervek örökös változásából. E célból a tanterv elméletének három sajátos területét vázolja fel: először megvizsgálja a műveltség és a tanterv közti kapcsolatot, majd egy-egy fejezetben részletesen bemutatja a „tudományos világnézetre nevelést” és a „társadalmi gyakorlatra való előkészítést” mint a tantervi anyag kiválasztásának két alapelvét.

A disszertáció első fejezetében Faludi Szilárd a műveltség és a tanterv közötti kapcsolatot tárja fel olvasói előtt. Ehhez arra az alapvető kérdésre is meg kell találni a választ, hogy mi az iskola és mi a tanterv feladata. „Nem tananyagot, hanem oktatási folyamatot kell tervezni!” (189.) Faludi Szilárd tudatosítja olvasóiban, hogy a műveltség nem lehet öncélú, ennek megfelelően nem spontán módon kerül a tantervekbe sem. Társadalmi értékeket és egyben a jövő szükségleteit hordozza magában és tükrözi a „világ” számára. Az általános műveltség nem önmagában létező kötelező tananyag az iskolában, szakemberek, professzorok, pedagógusok, szaktanárok, mi, emberek tesszük azzá. Az örök emberi értékek természetesen a múlt örökségeiből erednek, de a jövő feladataira kívánják felkészíteni az érkező generációkat. Azt kell megítélnünk újra és újra, hogy ezt a feladatát milyen eredményesen, sikeresen teljesíti. Megőrizzük az örök értékeinket, vagy új körülményeket teremtünk? Áthagyományozzuk a kultúránkat, vagy „új embereket” nevelünk? Folytatunk, vagy újítunk?

Az első részben megfogalmazott pedagógiai kérdések természetesen nem új keletűek a neveléstudományban. A legfontosabbak lényegében évszázadok óta ugyanazok. A válaszok azonban megújulnak kortól, szellemiségtől, társadalmi igényektől, értékektől, meggyőződésektől függően. Faludi Szilárd is megerősít ebben minket. Időutazásra hív, hogy felidézze azokat a válaszokat, amelyeket különböző irányzatok képviselői adtak arra a kérdésre, hogy „mit is tanítsunk”. Visszatekint, kritikus szemmel elemzi és összegzi a pedagógiában addig felhalmozott ismeretet, hogy aztán újat alkothasson, és ő maga is hozzáadhassa válaszát a pedagógia történetéhez.

Faludi Szilárd elérkezettnek látja az időt, hogy a neveléstudomány megálljon egy pillanatra, elgondolkozzon önmagán és ezen az ősi, misztikus kérdésen. A nevelés története során sokféle megközelítéssel találkozhattunk. Egyes irányzatok a kultúra fennhatóságában hisznek, szerintük az embert a kultúra teszi személyiséggé. Másokat alig érdekli az elsajátítandó tananyag, sokkal inkább arra keresik a választ, hogy miként kell a gyerek spontán érdeklődését és szükségleteit figyelembe véve „gyermekközpontúan” tanítani. Egyesek az oktatási folyamat aprólékos ütemezésével, előre megtervezett irányításával kívánnak kreatív tudásra nevelni. Megint mások gyakorlati feladatok megoldásában, a cselekvésben, az élettapasztalat taníthatóságában és nevelőerejében hisznek. Áttekintést és egyben rálátást is kapunk számos irányzat, így a kultúrfilozófia, a reformpedagógia, a programozott oktatás és az amerikai pragmatizmus pedagógiai szellemiségére, hogy aztán a megfelelő ismeretek birtokában új választ alkothassunk.

A tantervi anyag kiválasztásának egyik elvi szempontját, a „tudományos világnézetet” a második fejezetben mutatja be részletesen a szerző. Azt próbálja megfejteni, miként lehet „világnézetet” tanítani az iskolában, és ehhez milyen tananyagra van szükségünk. Az a „világnézet”, amelynek taníthatóságában Faludi Szilárd hisz, s amely a művét is áthatja, egy más történelmi korszakot és más korszellemet idéz, mint a mai. Ettől azonban nem válik elavulttá a kérdés vizsgálata, hiszen minden kort – a sajátunkat is – átszövi egy világfelfogás, amelyet megélünk és továbbadunk. Az iskola világában is minden területen találkozhatunk a világszemlélettel. Osztálytermek, tananyagok és tantárgyak egyaránt közvetítik.

Az ismeretek, a tudásanyag pedig sosem bővült olyan gyors ütemben, mint napjainkban. Rendre követte ezt a tananyag és a tantárgyak körének szélesítése. Egyrészt tehát egyre mélyül, specializálódik a tudás. Másrészt egyre nagyobb az igény a „megfelelő tudásanyaghoz” való helyes viszonyuláshoz és „különböző kompetenciák elsajátításához”. Minden egyes tantárgy, de az egész „műveltség” keretében is felmerül ez a kettősség. Faludi Szilárd arra biztat, hogy az egyes tantárgyak, ismeretkörök adják fel elszigetelt, specializált céljaikat és építsenek hidat egymás közt egy egységes, integrált cél, egy helyes látásmód, viszonyulás, egy közös „világnézet” érdekében.

A második és harmadik fejezetben a tantervi anyag kiválasztásának két fő elvi szempontja – a tudományos világnézet és a társadalmi gyakorlat – mellett számos más kérdésre is választ kapunk. Milyen követelmények mentén képzelhetjük el a nevelés és a tanítás tantervi fejlesztését? Korszerűsítsük a tananyagot, vagy egyszerűsítsük? Koncentráljuk vagy tagoljuk tantárgyakra? Vonjunk be újabb ismeretköröket, vagy hagyjunk el elavultakat? Gyakorlati vagy elméleti ismeretekre helyezzük a hangsúlyt? Neveljünk vagy tanítsunk? Milyen súllyal válasszunk az egyes dimenziók közül?

A végső fejezetben a társadalmi gyakorlatra való előkészítés tantervi vetületét mutatja be a szerző. Sosem választhatók el ugyanis a nevelés- és oktatásügyi kérdések a társadalomtól, amelyben felmerülnek és megválaszoltatnak. Az iskolának arra is ügyelnie kell, hogy tanulóit megfelelő gyakorlattal, hasznos ismeretekkel „adja át” e társadalomnak. Nem elegendő a „múlt” folytatása, szükség van a jövőre való felkészítésre is. Ez a szemlélet nem veszélyezteti az általános műveltséget; nem az eddig felhalmozott tudás- és ismeretanyag leváltásáról van szó, hanem egyetemes és korszerű közvetítéséről, valamint a jövőbeli igényekkel való szerves összekapcsolásáról.

Faludi Szilárd elsősorban a tanterv elméletét vizsgálja művében, de bepillantást nyerhetünk szerteágazó életművébe is. A tanítási-tanulási folyamat és az iskolai élet legkülönbözőbb területeiről hoz érveket, példákat az elméleti kérdés vizsgálatához. Utal többek között a módszerek szerepére, a tudományos teljességre való törekvés hátrányaira, ezáltal a túlterhelés veszélyére, valamint a hatékonyság fontosságára. Célja azonban nem az összes pedagógiai kérdés felölelése és kimerítő tárgyalása. Sokkal inkább elmélettel, szellemiséggel, filozófiával kíván alapul szolgálni e folyamatok sikeressé és hatékonnyá tételéhez. Felhívja figyelmünket az iskola feladataira, az alapvető fogalmak tisztázására, a tanterv és a gyakorlat közti közvetítés nehézségeire, a dogmatikus tanítás veszélyeire, a módszerekben rejlő lehetőségek kihasználatlanságára, valamint a pedagógiai elmélet hiányzó konkretizálására.

A disszertáció mintegy 40 évvel ezelőtt született meg, a Budapesti Corvinus Egyetem professzorai, a szerkesztők mégis fontosnak tartották megjelentetni egy másik időben, immár „Európában”. Mindez azt bizonyítja, hogy a mű több annál, mint egy múló történelmi időszak válasza az égető pedagógiai kérdésekre. Faludi Szilárd egy sajátos történelmi korban, pedagógiai hite és optimizmusa által vezérelve alkotta meg válaszait. A kor ideológiájától független pedagógiai gondolatai önmagukban is értékesek. A jövőnek – nekünk, olvasóinak – pedig időtálló sorokat hagyott hátra. Mindazoknak érdemes forgatniuk a könyvet, akik kiváncsiak arra, miért van szükségünk „általános műveltségre” az iskolákban, és miként tudjuk ezt tudatosan, hatékonyan átadni intézményes keretek közt. Filozófiai és elméleti kérdések iránt érdeklődők, kutatók és használható gyakorlati megoldásokat keresők egyaránt megtalálhatják benne válaszaikat. Faludi Szilárd az iskola összes résztvevőinek üzeni:

A pedagógia legyen összekötő kapocs a különböző szaktudományok között, de hallassa saját szavát is, rendelkezzen önálló hatáskörrel, legyen önálló iránymutató oktatásban, tanításban. A tudomány és a társadalom változásaihoz igazodva ne féljünk változtatni tanterveinken, hogy aztán olyan korszerű iskolákba járhassunk, amelyek nem rugaszkodnak el az iskolán kívüli élettől. Ugyanakkor ügyeljünk a szerves korszerűsítésre, hogy kultúránk értékeit, „világnézetünket” tudatos, következetes, konkrét célok mentén, jó érzéssel adhassuk át a következő generációnak. Őrizzük meg örök értékeinket, és teremtsünk új körülményeket. Hagyományozzuk át a kultúránkat, és neveljünk „új embereket”. Tanítsunk és neveljünk. Folytassunk és újítsunk…

Faludi Szilárd: A tantervi anyag kiválasztásának elvi alapjai az általánosan művelő iskolában. Kandidátusi értekezés, 1967. Arcképek Sorozat. Aula Kiadó, 2006, Budapest.
Dobó István