Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2002 december > Hasznos múlattató

Hasznos múlattató

1979 a Gyermekek Nemzetközi Éve volt. Ezt az Egyesült Nemzetek Szervezete határozta el, s a nyitás politikáját követő Magyarország sem akart lemaradni. Ugyan az 1971-ben – a 68-as nyugati diáklázadások terjedésétől való ijedelemben – sebbel-lobbal összetákolt ifjúsági törvény elnevezését nem cserélték le, az változatlanul a politikailag megnyerendő 18–30 éves korosztály számára hirdetett kedvezményeket, de állami és társadalmi összefogással megannyi ajándék érte el a gyermekek korosztályát. Ma is emléktáblák hirdetik sok bölcsőde, óvoda, iskola, gyermekeket szolgáló művelődési ház (akkor úttörőház) falán az avatás ünnepi dátumát. Még – ez annak idején is ritkaság volt – új gyermekfilm is született. A Móra Kiadó (a monopolhelyzetben lévő állami gyermekkönyvkiadó) is nagy szubvenciót kapott: hihetetlen mennyiségű új gyerekkönyvet dobott piacra hozzáférhető áron és igen szép kivitelben. A Magyar Televíziónak önálló gyerekosztálya volt, amely mindmáig művelődéstörténeti jelentőségű műsorokat készített – Vargha Balázzsal, Bartalus Ilonával, Montágh Imrével, Kemény Henrikkel, Levente Péterrel és másokkal.

Persze nem minden sikerült. Az Európai Gyermektalálkozónak hirdetett zánkai „neojamboree”-ra végül a nemzetközi pionírmozgalmon kívüli európai gyerek- és serdülőszervezetek többsége mégis nemet mondott. (Így állt elő az a furcsa helyzet – tessék csak az ebben az időben fekete-fehérről színes nyomásúra váltó egykori Pajtás Újság vonatkozó címlapját megnézni –, hogy angolai és kongói gyerekek lettek e táborozás sztárvendégei.)

1979 a játszóházi mozgalom születésének éve. Hogy is történt ez? A Magyar Művelődési Intézet jogelődje, a Népművelési Intézet – Vitányi Iván vezetésével – úgy döntött, hogy a Várban nagyszabású kiállítást rendez a gyermekjátékokról. Az ötlet a levegőben volt: múzeum gyerekeknek puszta látnivalók gyűjteményeként nem igazán célszerű, ezért nem lehetne-e a kiállítás tereiben e – főként népművészeti ihletésű – játékokat megeleveníteni, ebben a környezetben nagyszabású közösségi játékokat rekonstruálni? Hollós Róbertné, az intézet alapító munkatársa kapta a feladatot. (A kassai születésű pszichológusról illik tudni, hogy más újítás is fűződik a nevéhez: egyik alapítója volt a háború utáni reményekkel teli esztendőkben a háborús borzalmak feledtetésére vállalkozó első magyarországi hivatásos bábszínháznak, a Mesebarlangnak, később a hazai amatőr bábmozgalom egyik irányítója, ebben az időben pedig a gyermekügyek referense a Corvin téri székházban.) S megszületett a játszóház.

Több kedvező körülmény együtt járása eredményezte a gyermek-közművelődésnek eme forradalmasító innovációját, dinamikus elterjedését. Adva volt a magyar társadalom viszonylagos konszolidáltsága („már nem” és „még nem” – ahogy mondani szoktuk) és a közművelődésben gyülekező, felhalmozódó kreatív értelmiségi magatartás és cselekvési elszántság, mely kereste legitim, de alternatív megmutatkozási tereit (jelképes dolog, hogy ebben az időben Fényi Tibor és Zelnik József is a játszóház körül bábáskodott). A gyerekvilág felé pedig nyitott volt az út, nem voltak – vagy kevésbé voltak – politikai tabuk. Ugyanakkor a művelődési házak új közönséget kerestek maguknak, hiszen az ideologikus programoktól megcsömörlött felnőttekkel már nem lehetett megtölteni a „kultúrházak” (de sokat szidta Kodály ezt a kifejezést germanizmusa miatt!) termeit. De gyerekek és fiatal szülők voltak! S volt szabad idő is, a második gazdaság még nem szippantotta el a családfenntartók erejét. S voltak új gondolatok!

Az elsőség alighanem a táncházmozgalomé. Sebő és Halmos, Tímár Sándor a Bartók Együttes élén. És Jánosi Sándor, az egykori regös-cserkész (a Karácsony Sándor irányította Magyar Cserkészfiúk Szövetségének 1948-ban, az úttörőmozgalommal való formális egyesítése előtt eltávolított vezetője) is visszatérhetett a gyerekek közé. A „színpadról a táncterembe visszatérő” fiatal táncosok kisöccsei, kishúgai, cseperedő gyermekei számára született az „Aprók táncháza”, s ez a mozgalom igen sok követőre talált az iskolások néptáncegyütteseiben (ebben az időben Novák Ferenc, Foltin Jolán, Györgyfalvay Katalin, Lami István és más jeles alkotók, majd növendékeik – a mára klasszikussá érett Neuvirth Annamária, Bató Edit és mások – készítették a jobbnál jobb koreográfiákat a gyerekeknek). Még hivatalos kísérlet is volt. Kaposi Edit kezdeményezésére a „harmadik testnevelési órára” tervezett variációban Martonvásárott Salamon Ferencné, a fővárosban Karczagi Éva gondozta azt a programot, mely aztán mutatis mutandis a NAT vonatkozó alapanyagává lett.

S itt volt az Angliából csehszlovák közvetítéssel érkezett drámapedagógia. A Mezei Éva– Gabnai Katalin–Debreczeni Tibor triász képzéseken, táborokban és fesztiválokon hirdette a revelációként fogadott újdonságot: az improvizációkra, a spontán játékos kedvre építő drámai cselekvések elemi nevelőerejét. Elemi erő! Bizony úgy tűnt: egyszer és mindenkorra vége lesz az unalmas, oratorikusan előadott, ideológiai patikamérlegen előállított iskolai ünnepélyeknek, a dráma nem szolgálóleány többé, hanem az önismeret, az emberi kapcsolatok fejlesztésének kontextusa!

S nem utolsósorban szóljunk a kézművesség elemei erejű divatjáról! Andrásfalvy Bertalan, a néprajztudós elemezte a néprajzi ihletésű új tárgykultúra, a magunk készítette használati tárgyak (edények, ruhák és játékszerek) kultuszában megjelenő – a fogyasztói társadalomból kivonuló – alternatív életérzést. „Nomád nemzedék” – így nevezték magukat azok a fiatal népművészek, akik nagy közös projektben készítették el az említett kiállítás kulcsdarabjait, az európai játékkincset reprezentáló gyűjteményt. Fiatalok Népművészeti Stúdiója – ezt a nevet adta magának a szerveződő közösség, amely rendszeres időközökben gyűlt össze képzésre a Népművelési Intézet tantermeiben (az igazsághoz tartozik, hogy az új szövetségeseket kereső KISZ tartott föléjük védőernyőt). A „klasszikus” vizuális nevelésben is hasonló, a kreativitást, az együttműködést szorgalmazó innovációk kerültek középpontba, emlékezzünk a Szabados Árpád, Várnagy Ildikó, Sinkó István vezette GYIK Műhely tapasztalataira!

Nos, Hollósné szellemi bravúrja abban állt, hogy megérezte, ezek az összetevők összetartoznak, egy egységes, a maga korában új műveltségkép forrásai. Ráadásul fejlődés- és nevelés-lélektanilag is alkalmasak: a néző, a hallgató gyerek helyett a cselekvő, az izgő-mozgó, a befogadó helyett az alkotó gyerek áll a középpontban. A gyerek? Családostul! A játszóházi program nem extraprogramot, gyerekmegőrzést ígért a szülőknek, amíg a szakemberek csemetéiket „nevelik”, hanem aktív együttműködésre, „együttalkotásra”, „együttjátékra” szólította őket. S a játszóházgondolatban a társadalmi demokrácia elve is hangsúlyt kapott! Nem a kultúrházakban bennfentes szakkörök, összeszokott művelődő közösségek voltak a célcsoportjai, hanem az ún. „nyitott házakba” betévedő új közönség. (Csak a legneofitábbak nehezteltek ennyire a stabil művelődő közösségekre, a játszóházi mozgalom „törzse” úgy számított e közösségek többet tudó tagjaira, mint segítő aktivistákra. Így van ez ma is a nagyszabású Táncháztalálkozók gyermekprogramjain. A tánctanítók mellett ott serénykednek hozzáértő, elkötelezett – és e tevékenységben még jobban elköteleződő – 10-14 éves famulusok.) Ezekből az ihlető forrásokból – ahogy mondjuk „tiszta forrásokból” – tört elő az az energia, amely a játszóházi mozgalmat országra szóló sikerre vitte a várbeli kiállításon, s ez az országra szóló siker meghatározó módon terjesztette el a gyermekszórakoztatás, gyermekművelődés ezen formáját, tartalmait és szerkezetét.

A játszóházi mozgalomnak aztán születtek árnyalatai, változatai, a modern világ, sőt olykor az ún. konzumkultúra is bekéredzkedett. A Csodák Palotája az egyik irányban és kindertojás-összerakó a plazákban! De a fő vonal mindmáig a 79-ben definiált programszerkezet maradt: alkotó kézművesség jobbára természetes anyagokból, széles értelemben vett néprajzi-népművészeti mintákat követve, dramatikus kanavász fogja egybe a játékok gyöngysorát, s népszokás-megelevenítő énekes-táncos játék fémjelzi a program csúcspontját. A játszóház szakma lett! (Lehet is ilyen végzettséget szerezni.) A képzések vezérhajója mindmáig az azóta sok nevet megélt Corvin téri intézmény. Ez a részleg most a Hagyományok háza elnevezést viseli. Népi Játszóház címen jelent meg a minap a képzés alaptankönyve. Alcíme: Szöveggyűjtemény és segédanyag a népi játszóház foglalkozásvezetői tanfolyam hallgatói számára. A szerkesztő a ház jeles és aktív szakembere Beszprémy Katalin. A szép kiállítású, vaskos kötet önképzőnek is használható. Összefoglalóan bemutatja mindazt a tudást, amelynek közvetítésére a „klasszikus” játszóházak vállalkoznak. Nehéz dolga volt a szerkesztőnek. Hiszen, ha szakmává vált a hagyomány- és értékközvetítésnek ez a kreativitásra támaszkodó módja, az azt is jelenti, hogy csaknem negyedszázados története alatt könyvtárra való szakirodalma is összegyűlt. Mit lehet ehhez hozzátenni?

Könnyű dolga volt a szerkesztőnek: a könyvtárnyi szakirodalom legjelesebb, legidőtállóbb, leginkább bevált útmutatásait kötetté szerkeszteni. Ezt az utat választotta Beszprémy Katalin. S újraolvashatjuk az intézet belső kiadványainak, akár a legendás Guzsalyas című periodikának (Petrás Anna fáradhatatlan munkájának) a legjobb módszertani írásait, nemkülönben a Móra Kiadó egykori, művelődéstörténeti jelentőségű sorozatának (Csináld magad!) egy-egy részletét. A játszóházi dramaturgia bevált alapelvét követve a kalendárium rendjére fűzik fel a játékokat, foglalkozásleírásokat. Tarján Gábor néprajzost idézi a kötet. (Emlékezetes: ez a logika volt az alapja a NAT Tánc és dráma műveltségi részterületének is!). Az őszi szerkezeti egységben a textil áll a középpontban – a fonóban alkalmazott egykori anyagok és technikák – a nyersanyag-feldolgozástól a fonáson át a szövésig. Landgráf Katalin, Szittner Andrea, Csókos Varga Györgyi, Nagy Mari és Vidák István (a játszóházi kézműves mozgalom „alapító anyái és atyái, a felnőtté érett egykori fiatal népművészek”) a hivatkozott szerzők. A téli egységben az advent és a karácsony áll a középpontban. A „bábosok öreganyja”, Granasztói Szilvia a vezető szerző, de közlemény idézi a „kismesterek”, Klincsek Pál, Szabadfavi József, Wenszky Ágnes, Herceg Mária, Tüskés Tünde és a klasszikusok, Dömötör Tekla, Rajeczky Benjámin, Kallós Zoltán és Martin György munkásságát is. A tavasz a húsvéttal indul, de megannyi mesterség elemeivel folytatódik (a „vegyes technikákkal” – mondaná a kézműves szakember). Kovács Dénes, Csupor István, Angyal Zsuzsa, Lukovszky Ilona, Lakatos Lilla, Farkas Zoltánné az újraidézett szerzők, az agyag, a bőr, a fa, a nemez, a rongy, a gyöngy az ajánlott nyersanyagok. A nyár dr. Kós Károlynak, a játszóházi mozgalom kezdetén valóságos bibliaként használt „Mihez kezdünk a természetben?” című írásából vett idézettel kezdődik. Kézenfekvő a téma: a „ki a szabadba” jelszó jegyében a gyógynövények, termények és a főzés az ajánlott játszóházi tematika súlypontja. A kiválasztott szerzők: József Dezső, Kiss Lajos, Madarossy László, Kemendi Ágnes, Hintalan László és Lázár Katalin.

Módszertani kötetet kap kézhez az olvasó. Hiányérzetünk talán abban lehet, hogy a foglalkozás- és technikaleírások mellett szívesen olvastunk volna a kötetben kifejezetten pedagógiai, „foglalkozásszervezési” metodikákat is. Szűkmarkú volt a szerkesztő a dramatikus-drámapedagógiai minták bemutatásával, a kézművesség kapott nagyobb hangsúlyt. Ezt a választást nem vitatom: a játszóház nevelőereje valóban a saját készítésű használati tárgyak, játékeszközök előállításában rejlik. De vallom: mindezt a dramatikus improvizációval megidézett helyzetben lehet igazán élménnyé tenni. Azt írtam az imént: a játszóház negyedszázad alatt szakmává, a pedagógiai-művelődésszervezői (egyszerűen: kultúraközvetítő) szakma integráns részévé vált. Könyvtárnyi irodalma van! A szöveggyűjtemény válogatása mellett bizony útbaigazító lenne egy teljességre törő bibliográfusi munka. Ez nemcsak történelmi dokumentum – bár 25 év kontinuitásáról szólni nem kis teljesítmény! –, hanem útbaigazító tájékoztatás lenne a változatokról, dialektusokról is. (Szerényen jegyzem meg: egy ilyen bibliográfia bizonyára tartalmazná azt a kötetet is, melyet e sorok szerzője szerkesztett Játéksarok címen, s a Gyermekek Nemzetközi Évében jelent meg – az Úttörőszövetség támogatásában. Ez is a történethez tartozik.)

Hagyományoktatás – módszertani füzetek. Népi játszóház. Szöveggyűjtemény és segédanyag a népi játszóházi foglalkozásvezetői tanfolyam hallgatói számára. Összeállította: Beszprémy Katalin. Budapest, 2002, Hagyományok Háza. Népművészeti Műhely.

Trencsényi László