Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1999 november > Tudósítások az iskoláról -- Az agresszív gyerekek

Ritó László

Tudósítások az iskoláról – Az agresszív gyerekek

Mit tehet a tanár az órán vagy a szünetben agresszíven viselkedő diákkal szemben? Hogyan tudja a gyerek egészségét, testi épségét veszélyeztető vagy személyüket megalázó agressziót megfékezni? Milyen eszközök állnak a rendelkezésre, s milyen várható következményei lehetnek az ő intézkedéseinek? A szerző ezekre a kérdésekre próbál választ adni saját nevelési tapasztalatai alapján.

A helyszín: Bármely város, bármely iskolája, bármely időszakban. A városi kővilág lehangoló díszletei között élő, a nap nagy részében mesterséges környezetben mozgó gyerekek naponta egyszer kitódulnak az udvarra. Ilyenkor rövid időre a szűk terek szorítása és a falak fóbiája oldódik, a tanórai testi és lelki kényszerek bilincsei lepattannak, szerencsés esetben még részegítő, friss levegővel is teleszívhatják magukat, attól függően, hogy a városba telepített alattomos üzemek mennyi méreggel telítik a levegőt az éjszaka leple alatt. A közelben lakók tudják, hogy szünet van az iskolában, mert a gyerekek a körös-körül megszakítatlan folyamként zajló gépkocsiáradat zúgását is túlharsogják. Az égig felszálló örömkórus csak rövid ideig tart, idétlen, rekedt hangú csengetés szakítja félbe.

A történet

Történetünk indulásakor még csak a szünet elején járunk, most kezdődik a szokott udvari élet.

A látszólagos rendezetlenségben bizonyos erővonalak bontakoznak ki. A szünet elején mindig a sportpályákért folyik a küzdelem, az erősebb csoportok territóriumokat foglalnak. A kiszorítottak duzzogva elvonulnak, az udvar peremén keresnek helyet, a helyhez alkalmas játékot találnak ki. Előfordul, hogy ők is kiszorítanak egy gyöngébb csoportot, kiegyensúlyozott erőviszonyok esetén átmeneti kompromisszum jön létre, a két csoport integrálódik. Tudni kell, hogy az udvari területfoglalás során rendszerint nem a Pál utcai fiúk győznek, hanem a vörösingesek.

A gyerekek repertoárjában csodálatosképpen mindig vannak olyan játékok, amelyek minden körülményre adaptálhatók és eszközök nélkül is játszhatók. Vannak univerzális játékok, amelyek minden időben előhívhatók, de olyanok is, amelyek adott évszakhoz kapcsolódnak. Van olyan gyerek, aki a tereptárgyakat kedveli, fára, korlátra, kerítésre mászik. Ismeretlen okok miatt szabadtéri játék általában nincs az iskolában. A közkedvelt játékok közé tartozik a dobálás is – amennyiben ez játéknak tekinthető. A dobálás komoly veszélyeket rejt, de megszüntetni szinte lehetetlen. Dobálni lehet sárral, kaviccsal, gesztenyével, télen hóval.

Az ügyeletes pedagógusok egymással beszélgetnek, vagy a gyerekek között sétálnak, miközben figyelik a gyerekek tevékenységét. A kavicsdobálókat az egyik ügyeletes tanár figyelmezteti, mire rövid időre szüneteltetik a játékot. Amikor a tanár elfordul, újrakezdik. A tanár ismét figyelmezteti őket, a figyelmeztetést újabb szünet és újabb dobálás követi. Ezeket a gyerekeket úgy szocializálta az iskola, hogy a tanárok utasításait nem kell egészen komolyan venni, hiszen azt következmények nélkül lehet megszegni. Ezért ebben az interakcióban mindig a gyerekek győznek. A tanár energiája lekötött és felaprózott, eszköztára szegényes, a gyerekek energiája és találékonysága végtelen.

A használaton kívüli oldalbejárat előtt rövid szóváltás után két hetedikes fiú verekedni kezd. Az egyik fiú testére és fejére záporoznak az ütések, lábára és gyomrára a rúgások. Nem lenne nehéz valószínűsíteni, ki ütött először, a verekedők sem fizikai adottság, sem képzettség szempontjából nem tartoznak egy súlycsoportba. Azt viszont már csak a körülmények ismeretében lehetne eldönteni, hogy csoportbeli helyzetet erősítő vetélkedésről van szó, vagy leszámolásról. A karateiskolában képzett sztárgyerek szakszerűen, kitartóan és szótlanul üti társát. ...

A pedagógus

A pedagógusszakma egyebek mellett attól különleges, hogy munka közben számtalan olyan nevelési szituáció adódik, amelyek megoldása nem tűr halasztást, azonnal kell beavatkozni. Nincs lehetőség előtanulmányokra, tanácskozásra, de még a konkrét eset tisztázására sem. Mindezek ellenére mégis a lehető legjobb megoldást kell megtalálni. Ilyen speciális helyzet lehet, ha a gyerek egészségét és épségét veszélyeztető vagy személyét megalázó agressziót kell megfékezni ...

Az iskolák mai helyzetét, a külső változások nyomán kialakult belső viszonyokat az utóbbi években nem vizsgálta senki. Nem tudok róla, hogy bárhol folynának olyan egzakt vizsgálatok, amelyek azt hivatottak megállapítani, hogyan terjednek napjainkban az agresszió különféle változatai az iskolában. Csak arról van elég határozott elképzelésem, hogy miért nincsenek ilyen vizsgálatok. Nyilván azért, mert szembesülni kellene az iskolában jelentkező és megoldásra érett súlyos problémákkal, amelyeket újraszabályozás nélkül nem lehet rendezni. Kényelmetlen kérdésről van szó, amely megzavarhatná a tanügyi vezetés határtalan nyugalmát. Ha vannak gondok az iskolában, hát oldják meg a pedagógusok, elvégre ezért kapják a fizetésüket.

Az iskola

Az 1977-es tanterv nevelési intézményként határozta meg az iskolát. A szakma ezt olyan várakozással vette tudomásul, hogy a cél megvalósításához szükséges személyi, tárgyi, szervezeti feltételeket a tanterv megjelenését követő években fogják megteremteni. A tanterv egyébként nem jelölte meg, milyen feltételek szükségesek a nevelőiskola megteremtéséhez. Azt remélte, hogy az általa megjelölt művelődési anyag önmagában elegendő hozzá. Az azóta eltelt két évtized igazolta, hogy az iskolában speciális feltételrendszer biztosítása nélkül nem lehet eredményes nevelőmunkát végezni. A rendszerváltásnak nevezett társadalmi mozgások tovább rontották az iskolai nevelés helyzetét, tragikus fordulat következett be az oktatóiskola kiépítése felé.

Az oktatóiskolában mind a tanár, mind a diák helyzete, szerepe, viszonya alapvetően megváltozik. A diák azért jár iskolába, hogy a továbbhaladásához, érvényesüléséhez szükséges praktikus ismereteket megszerezze. Se többet, se kevesebbet. Az iskola ugyanolyan szolgáltató intézmény, mint bármely szerviz. A tanárnak az a dolga, hogy ismereteket nyújtson, s ezek elsajátítását osztályzatokkal ellenjegyezze. Ezt követően a két félnek semmi köze egymáshoz. Az oktatóiskola munkája és a felek kapcsolata üzleti tranzakcióvá silányul: a szülő fizet, az iskola szolgáltat.

Az iskolai agresszió

Mint tudjuk, a fokozottan agresszív tanulói magatartás az iskolán kívüli világ változásaival áll összefüggésben.

Az iskola természeténél fogva nyitott rendszer, ezért leképezi a makrotársadalom világát. Ahogyan az iskolát körülvevő szűkebb és tágabb környezetben eldurvulnak az emberi kapcsolatok, úgy az iskolában is. A két világ között megfelelés van, de nincs egyenes arányosság. Az agresszív hajlamok felerősödése mellett a legszomorúbb negatív változás az iskolában a különbözőség megítélésében következett be, ami összefügg a politikai életben az utóbbi években felerősödött kirekesztő és elhatároló megnyilatkozásokkal, magatartással. Érzékelhetően csökkent a tolerancia az egyéni sajátosságok és csoportsajátosságok megítélésében.

Az iskolai személyközi kapcsolatok kedvezőtlen változását mutatja, hogy egy korábbi állapothoz képest gyakrabban fordul elő a gyerek megalázása a társak részéről. Ez többször fizikai kényszerek alkalmazásával végrehajtott sérelem, olyan módszerekkel, amelyeket a jó ízlés nem enged leírni. Sajnálatosan eldurvul a két nem kapcsolata is. Mindennapos kommunikációs technikáik közé tartozik egymás verése, rugdalása. A lányok sok esetben átveszik a fiúktól a trágár beszédstílust. A fizikai agresszió többsége rejtve marad, de a nyilvánosságra került esetek száma is igen nagy. Egy-egy feltárt eset arra enged következtetni, hogy növekszik a tanulók közötti kényszerű személyi függőség, az élősdiség. Már az iskolában is akad olyan tehetős tanuló, aki testőröket alkalmaz, akik szükség esetén megvédik, utasításait teljesítik.

A türelemről, a szeretetről és a testvériségről szóló erkölcsi tanítások a mesék irreális világába húzódnak vissza, a féktelen egoizmusnak, a mások kárára való érvényesülésnek szinte már semmi nem szab határt. A valóságos élethelyzetek arról szólnak, hogy az erősebb keresztülviszi akaratát a gyöngék igazsága ellenében. A társadalmi igazságosságot Periklész a görög demokrácia egyik pillérének nevezte. Mára a fogalom tartalmi jegyeit sem lehet meghatározni. Kiürült és fölöslegessé vált. Egész pontosan az igazságnak nincs általánosítható jegye, az igazság csak konkrét és egyedi formájában létezik. Elszegődött az erőszak rabszolgájának.

A gyerekek által nézett és kedvelt akciófilmek a hideg racionalitás és az erőszak kultuszát népszerűsítik. A szuperember a pusztítás démona. Mintha a fejlett technikának is az lenne az egyetlen értelme, hogy segítségével hatásosabban lehessen rombolni és ölni. Mintha a primitív történetek és jellemek Cocteau szavait akarnák igazolni, amelyek szerint az ember nem több, mint egy puskás állat. A fiatal korosztályok állítólag igénylik az egységnyi napi brutalitást ahhoz, hogy komfortérzésük legyen, a televíziók pedig tudatosan igyekeznek ezt az igényt kielégíteni.

Az iskolai agresszió az önindukció elve alapján működik, egy kezdő impulzus után önmagát gerjeszti és a végletekig fokozódik. A diák az iskolában igen jó érzékkel felméri helyzetét, megismeri jogait és kötelességeit, ezek biztos tudatában fogalmazza meg kihívásait. Rövid iskolai pályafutás után már pontosan tudja, hogy számára a tanulói jogot másoknak minden körülmények között biztosítaniuk kell, de ő minden következmény nélkül megszegheti kötelességeit. A diák azt is tudja, hogy a tanár szánnivaló, hatalom és eszköz nélküli élőlény, ezért a kötelességek megszegéséért kilátásba helyezett retorzióit nem kell komolyan venni. Mit tehet például a tanár az óráján agresszíven viselkedő, személyét semmibe vevő tanulói magatartás ellen? Újra meg újra figyelmezteti, idejének, energiájának, figyelmének jelentős részét egyetlen diákra pazarolja. Ha a figyelmeztetések nem vezetnek eredményre, jelzi az osztályfőnöknek, az igazgatónak, a szülőnek. A jelzések után látszatintézkedések következnek, amelyek legtöbb esetben a tanuló presztízsét növelik, önbizalmát erősítik, s a tanár helyzetét tovább rontják. A tanuló megbizonyosodik arról, hogy a tanár nem képes hatásosan fellépni ellene, ő az erősebb. Ezt a tanárral a továbbiakban minden adódó alkalommal érzékelteti, agresszív magatartását fokozza. Ugyanezt a következtetést a többi gyerek is levonja, a destruktivitásra hajlamosak aktivitása felerősödik.

A tanórai presztízsküzdelem a tanár-diák viszony alakulásának egyik lényeges terepe. Néha előfordul olyan verbális megnyilvánulás, amikor a diák a tanórán vagy tanórán kívül a tanár jelenlétében trágárságokra ragadtatja magát. Kifejezetten arra kíváncsi, hogy a tanár mit mer lépni vele szemben. Máskor társai körében becsületsértő megjegyzéseket tesz a tanárra, de felelősségre vonáskor könnyedén letagadja. A tanár szívesen elhiszi a hazugságot, mert így kisebb veszteséggel kerülhet ki az ügyből. Különben is mindig a tanárnak kell bizonyítani, ez a dolgok rendje. A szülő természetesen még hiteles bizonyítás esetén is a gyereknek hisz. A gyerek néha írásban vesz elégtételt vélt vagy valódi sérelméért, az órán levélben minősíti a tanárt, esetleg ugyanezt változatos szószerkezetben kiírja az iskola falára. A nő tanárokkal szemben a fizikai agresszió is előfordul, de ez ma még nem gyakori.

Tapasztalati tények igazolják, hogy a városi gyerekek agresszívabbak, mint a falusiak. E jelenség magyarázata minden valószínűség szerint a városi miliőben keresendő. A városi körülmények nem teszik lehetővé, hogy a fiatalok fölös energiáikat emberpróbáló fizikai munkával vezessék le. A fizikai munka olyan jellemformáló tevékenység, amely semmi mással nem helyettesíthető. Sajnálatos, hogy a fizikai munkát lényegében a mai iskolából már száműzték. A fiatalok ebben az értelemben dologtalan életet élnek, energiáik levezetésére gyakran negatív tevékenységek szolgálnak. Ennek egyik látható jele az oktalan környezetrombolás. A túlméretezett városi iskolákban fokozza az agresszív hajlamot az átlagon felüli egyedsűrűség is. Itt az iskola tanulólétszáma az ezer főt, az osztályok létszáma a harmincöt főt is elérheti. Nyomasztóan sokan vannak a tanteremben, a folyosón, az udvaron. Ez az oka annak, hogy a gyerekek lehetőség szerint olyan nyugalmas helyeken, csendes zugokban húzzák meg magukat, ahol intim szférájukat nem zavarja senki. Az ember sűrűségtűrése közepes mértékű, de természetesen ez egyénenként is változó. Az iskolák tervezésekor ezzel föltétlen számolni kellene.

A szaktantermi oktatással járó, de nem mindig szükségszerű vándoroltatás is fokozza a feszültséget, mert állandó talajtalanságot, átmenetiséget, készenlétet eredményez. Részben ezzel áll összefüggésben az iskola belső környezetének a rombolása, egyrészt egy talpalatnyi helyet sem érez senki magáénak, másrészt a felelősség mindig másokra hárítható. A szünetekben vég nélkül vonuló gyerekek gyakran taszigálják és rugdalják egymást. Olyan is előfordul, hogy az egyik – agresszivitásra fokozottan hajlamos – gyerek minden különösebb ok nélkül kiütötte ellentétes irányba vonuló társát.

A nevelési alaphelyzet

A történet folytatása

... A verekedésnek gyorsan híre fut, néhányan köréjük gyűlnek, röhögve biztatják őket. Láthatóan imponál nekik az erősebb gyerek néhány sikeres ütése, a gyengébb vergődése nem kelt bennük részvétet. Ezt a helyzetértékelést az alkalmi kórus „Üsd ki! Üsd ki!” biztatása is egyértelműen bizonyítja. A gyengébb gyerek egy látványos rúgástól a földre kerül, majd feláll, vérzik az orra. A helyszínt elhagyni semmiképpen nem lehet, az ellenfelet nem elég megroggyantani, le kell győzni.

Mit tehet a tanár ebben a kritikus helyzetben?

1. Nem vesz tudomást az esetről. Miután konstatálta, hogy a helyzet nagyon súlyos, s ezért csak veszteséggel lehet kikerülni belőle, hátat fordít és eltávozik onnan.

2. Felszólítja az agresszív gyereket, hogy azonnal hagyja abba a verekedést.

3. Felszólítással vagy felszólítás nélkül fizikálisan avatkozik be, szétválasztja a feleket.

Milyen várható következményei lehetnek a tanár intézkedésének?

1. Az első változatnak a tanárra nézve csak lelkiismereti következményei lesznek, ez az események további fejlődésére nincs hatással. A tanár mind emberi, mind szakmai szempontból súlyos hibát követ el, de ez rejtve marad.

2. A tisztán verbális intézkedés kettős következményekkel járhat:

– az agresszív gyerek befejezi a verekedést,

– az agresszív gyerek tovább ütlegeli társát.

Akármelyik változat érvényesül, a tanár a továbbiakban már nem léphet ki a folyamatból, végig kell vinnie azt. Ha a verekedés a felszólításra véget ér, az agresszív gyereket útjára bocsáthatja egy olyan instrukcióval, hogy jelentkezzen a másodfokon illetékes tanárnál. A jelentkezés tényét már nem köteles ellenőrizni. Választhatja azt a megoldást is, hogy az agresszív gyereket maga kíséri el a másodfokon illetékes osztályfőnökhöz. Feltéve, ha a gyerek hajlandó vele menni. Ezzel az ügyeletes tanár a helyzetet a maga részéről sikeresen megoldotta.

3. Ha a verekedés folytatódik, az ismételt felszólítás és a fizikai beavatkozás között választhat. A tanári intézkedés tanúk előtt zajlik, akik regisztrálják minden mozzanatát. Ha az ismételt felszólítás eredménytelen, akkor be kell avatkoznia. Az elvakultan rohamozó gyerek ettől még folytathatja a verekedést. Bekövetkezhet az eseménysor egy olyan fejlődési fokozata, amikor a tanár minden legális eszköze hatástalannak bizonyul. A tanulói barbarizmust azonban meg kell fékezni, a gyengébbet meg kell védeni, ezért egy csattanós pofonnal állítja meg az agresszív gyereket. Az agresszív gyerek ezt többnyire nem tűri szó nélkül, a legközönségesebb szavakkal kéri ki magának.

A tanár legjobb szakmai meggyőződése szerint a fékevesztett barbarizmus keltette felháborodása hatása alatt cselekszik. A következő másodpercben már tudatosul benne, hogy hibázott, ezért megkeresi az iskola vezetőjét, bejelenti, hogy vétett a hatályos jogszabályok ellen. Testi fenyítést alkalmazott, mert csak így tudott megfékezni egy magáról megfeledkezett gyereket. Tettének a következményeit vállalja. A vezető hivatalból vagy meggyőződésből helyteleníti a tanár magatartását, de megelégszik a szóbeli figyelmeztetéssel. Kéri, hogy hasonló esetek ne forduljanak elő, mert ez mindkettőjükre nézve kellemetlen. Ha a szülő feljelentést tesz, akkor kénytelen lesz fegyelmi eljárást lefolytatni.

Milyen büntetést kaphat a diák?

Ha a súlyosan bántalmazott gyerek nem szenvedett maradandó sérülést és az érintett szülő sem tesz panaszt, akkor az ügyben érdekelt pedagógusok – tapasztalat szerint – a megbocsátás és a minimális büntetés elvét igyekeznek érvényesíteni. Ha már nagyon sok osztályfőnöki büntetése van a gyereknek, akkor igazgatói büntetést javasolnak. Ezzel az igazgató nem feltétlenül fog egyetérteni. Az igazgatói büntetés a gyerek számára a kortársak körében presztízsnövekedést okoz, és iskolai pályafutására nézve sincs semmilyen negatív következménye. Az igazgatói büntetésnek nincs belső szabályzatban rögzített következménye, időbeli hatálya. Akár azonnal elfelejthető. Az sem biztos, hogy a szülő értesül róla, hiszen hivatalból nem küldik meg, a tájékoztató füzet bejegyzése pedig eltitkolható.

Az úgynevezett fegyelmi büntetést az iskolákban csak a legritkább esetben alkalmazzák, mert a törvény olyan nehézkes és bonyolult eljárást ír elő, amelynek a végigvitelére az iskolában nincs idő. Gondoljuk meg, ha több fegyelmi is zajlik egy időben! Egy kolléga nagyon találóan fogalmazott, amikor egy viharos fegyelmi tanácskozás után azt mondta, hogy a fegyelmi a pedagógusok büntetése a tanuló vétségéért. Ha ugyanaz a tanuló a több hétig tartó fegyelmi procedúra alatt ugyanolyan vétséget követ el, azt figyelmen kívül kell hagyni. Súlyosabb vétség vagy vétségek esetében újabb eljárást kell kezdeményezni.

Nem érdektelen az sem, hogy milyen előzményei voltak az ismertetett tanulói konfliktusnak. Az eset előzményeinek a feltárása során az agresszív gyerek azzal védekezett, hogy a társa csúfolta. Később kiderült, hogy ez nem oka, csak közvetlen előzménye volt a verekedésnek. A tanulásban és a sportban is jeleskedő sztárgyerek helybenhagyott társára már évekkel korábban emberi méltóságát sértő csúfnevet ragasztott. A másik gyereket nem tekintette magával egyenrangúnak, a valódi nevét nem is használta. A verekedés napján a személyében megalázott gyerek visszacsúfolta felsőbbrendű társát.

Az iskolavezetés reakciója

Nem kerülhető meg a kérdés, hogyan viszonyulnak az iskolában felhalmozódott nevelési deficithez az iskolák vezetői. Természetesen erről sem készült felmérés, ezért csak szórványos tapasztalatokra és az iskolák nevelőivel folytatott bizalmas beszélgetésekre lehet hivatkozni. Az iskolák választott vezetői tudják, hogy a nevelési deficit felszámolása hosszú és fáradságos folyamat, amelybe bele is lehet bukni. Ezért közülük fiatalabb vezetők is inkább az oktatóiskola kiépítésében, új stúdiumok, programok, eljárások bevezetésében jeleskednek, mert ezek látványos eredményekkel járnak és rövid távon megtérülnek. Ráadásul az ilyen színes programokkal gyerekeket lehet az iskolába vonzani, ami szintén nem közömbös. Ma még kevés szülő viszi el gyerekét az adott iskolából az ott uralkodó anarchikus viszonyok miatt.

Az oktatóiskola többre hivatott vezetője nem kívánja magát lekötni a nevelőmunka kilátástalan és időigényes problémáival. Csak olyan esetekkel foglalkozik, amelyek föltétlen vezetői intézkedést igényelnek. Státusa tehermentesítésére olyan alapelvet vezet be, amely szerint mindenki azonos képzettséggel rendelkezik, ugyanazon jogszabály alapján kapja a fizetését, ezért a saját munkaterületén felmerülő nevelési ügyeket oldja meg maga. Ha erre nem képes, akkor megkérdőjelezhető az alkalmassága és a felkészültsége. Ez a vezetési alapelv szakmai értelemben tarthatatlan, emberi megítélés szerint tisztességtelen, ennélfogva sokkal inkább a vezető alkalmasságát kérdőjelezi meg. Arra mindenesetre jó, hogy az iskolában a kölcsönös bizalmatlanság légkörét teremtse meg, a nevelőtestületet atomizálja. Mostantól a nevelők csak a legszűkebb baráti körben nyilvánítanak véleményt az iskolában kialakult állapotokról. A vezető bírálata a szisztematikus leépítés időszakában amúgy is felér az öngyilkossággal. A legtöbb testületben soha nem látott szervilizmus és a félelem légköre uralkodik.

Agresszió és büntetés

Az agresszió igen széles fogalom, számtalan tartalmi jegye ismert. Mást jelent szociobiológiai értelemben, mást emberi értelemben. Gyakori a fogalom egyes jegyeinek önkényes kiemelése, mások szándékos elhallgatása. A fogalmi tisztázatlanság és zűrzavar komoly veszélyekkel jár, mert nem nyújt eligazítást a gyakorlati szakember számára, ezért a fogalom szűkítése és pontosítása szükséges. Az emberi agresszió a személyközi kapcsolatoknak kizárólag olyan változata, amely a másokkal szembeni elutasításra, alávetésre, károkozásra, valamint a fennálló viszonyok bomlasztására, destruktivitására irányul. Ezért tartom félrevezetőnek és tévesnek a hazai pedagógiai és pszichológiai irodalomban elterjedt azon nézetet, amely a tanulói agresszió megfékezésére irányuló tanári magatartást viszontagressziónak nevezi. Az agressziót pusztán az egyén belátása alapján, külső behatás nélkül csak a legritkább esetben sikerül korlátozni. Az agresszió az önindukció elve alapján működik, az egyént hatalmába keríti és uralkodik rajta. Ezért az agressziót jól kiépített gátak közé kell szorítani.

A közösségben elkövetett agresszió a közösség minden egyes tagját frusztrálja, ha úgy tetszik, a frusztrációs hatást megsokszorozza. Így egyetlen eset az egész közösség agressziós szintjét megemeli. Ez a magyarázata annak, hogy egy destruktív kisebbség adott esetben befolyásolni tudja a többséget, tehát többséggé válik. Ezért a destruktivitást sohasem szabad a számszerűség alapján megítélni. Egy tevékenységre szervezett közösség esetében különben sem az az elsődleges kérdés, hogyan kell és lehet az agressziót elméleti spekulációk alapján hosszú távon kezelni, hanem az, hogyan lehet a közösség érdekében hatásosan fékezni.

Senki sem állíthatja, hogy Comenius a fizikai büntetés odaadó híve lett volna. Sokan egyenesen azt a személyt látják benne, aki elsők között emelte fel szavát a fizikai büntetés ellen. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. Comenius a fegyelmezéssel kapcsolatos nézeteit szabályzatban fogalmazta meg, ebben a fegyelmezés tíz fokozatát jelölte meg. A szabályzat első kilenc pontjában olyan tanítói magatartást és fegyelmezési technikákat javasol, amelyek a humán pedagógia vonalán haladnak és maximálisan figyelembe veszik a tanulók egyéni érdekeit. A tizedik pont arról szól, hogyha valaki mégis ellenszegülne a tanítói vezetésnek, akkor azt veréssel kell jobb belátásra bírni. E ténynél is fontosabb az erre vonatkozó mondat konklúziója. Verést azért kell végső esetben alkalmazni, hogy a tanuló ne akadályozza és ne botránkoztassa társait. A pszichológia varázsszavával élve: ne frusztrálja a többieket, és ne indukáljon újabb agressziót.

*

A Római Egyezmény első cikkelye arról szól, hogy az ember méltósága érinthetetlen. Az Egyezmény a továbbiakban ezt a megállapítást részletesebben is kifejti. Az ember méltóságát a másik ember biztosíthatja. Mégpedig úgy, hogy minden ember megbecsüléssel, megértéssel, igazságossággal viszonyul a másik emberhez. A további cikkelyek részletezik az alapvető emberi jogokat, megfogalmazzák a jogok korlátozására irányuló tilalmakat. A 28. cikkely mintegy összegzésként kifejti, hogy a felsorolt szabadságjogok biztosításához olyan rendezett viszonyokra van szükség, amelyek képesek megvédeni a jogokat. A 29. cikkely arra hívja fel a figyelmet, hogy az embernek nemcsak jogai vannak, de kötelességei is másokkal szemben. Az embert a jogai csak addig illetik meg, amíg a kötelességeit teljesíti, és a mások jogait nem sérti.

Ha igaz a Római Egyezménynek az a posztulátuma, hogy az emberi jogokat általában, a gyermeki jogokat pedig különösen csak rendezett viszonyok között lehet érvényesíteni, ebből az következik, hogy az iskolában rendnek kell lennie. Tekintsünk most el annak a részletezésétől, hogy mit jelent a rend az iskolában. Fentiek szellemében mondjuk ki, hogy a rend hiánya önmagában jogkorlátozó állapot. Az iskolai renddel szembehelyezkedő tanuló a többi tanuló érdekeit – közte a saját érdekeit is – veszélyezteti, ezért ellene következetesen fel kell lépni. Ha az iskola vezetése és nevelőtestülete nem képes határozottan fellépni a jogkorlátozó tendenciák ellen, akkor maga is vét az emberi jogok ellen, mert olyan állapotokat legitimál, amelyekben nem érvényesíthetők a tanulók elemi jogai.