Az olvasói kaland

Az Olvasó – bármennyire is szorgalmas – előbb-utóbb belátja: az évek múlásával egyre jobban meg kell válogatnia, mely könyveket olvassa még el vagy melyeket olvassa újra. A szövegek száma napról napra növekszik, a gimnáziumi vagy egyetemi évek alatt olvasott szépprózai és tudományos művek lassan emlékképpé válnak, noha az Olvasó egykor arra számított, hogy irodalmi, társadalmi, filozófiai és kultúrtörténeti ismereteit képes lesz bármikor feleleveníteni, élettapasztalataival kiegészítve szinte észrevétlenül rendszerezni.

Amikor az Olvasó átlátja helyzete reménytelenségét, nem akar úgy járni, mint a mesebeli király, akinek tudósai könyvtárnyi, majd könyvnyi szövegben gyűjtötték össze a legfontosabb tudnivalókat, de a király gyorsabban öregedett, mint ahogyan a tudósok dolgozni tudtak, és végül, halála előtt egy mondattal kellett beérnie: „Felség, az élet bonyolult.”

Az Olvasó tehát megpróbál olyan könyveket találni és olvasni, amelyekben legalább egy könyvtárnyi tudás van, korszerű, friss információkat tartalmaz, és régebbi ismereteit is mozgósítja. Mindezt pedig jól szerkesztett, igényes, de olvasmányos szövegben szeretné viszontlátni szombati szabadnapjain, mikor végre kedvére olvashat. Felteszem, nemcsak én látom úgy, hogy Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyve képes megfelelni ezeknek az elvárásoknak, hiszen az 1997-ben megjelent munkát tavaly és ebben az évben is kiadták. Az elmúlt évtizedekben irodalommal, politikával és szociológiával egyaránt foglalkozó tudós ebben a könyvében tulajdonképpen szintetizálta és új kontextusba helyezte kutatásait, ismereteit.

Az Egy civilizáció-elmélet vázlata alcímű könyv azon a nyomvonalon kíséri végig az emberiség történetét, mely szerint „az emberek és emberi közösségek úgy viselkedtek, mintha állandó veszélyben, egy ťidegen világbanŤ éltek volna”. A szerző hipotézise szerint ezért „szüntelen és lázasan igyekeztek szimbólumok védőszférájával, védőpajzsával körülvenni magukat”, „mert ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy életben maradjanak ezen a planétán; nem egyszerűen csak fizikailag, hanem lelkileg és szellemileg is”.

A könyv tizenkét fejezetének címe közül azonban egyik sem idézi meg egy kultúrtörténeti vagy egy hagyományos értelemben vett eszmetörténeti, esetleg egy népirtások sorozataként értelmezett történelemkönyv kronológiai vagy tematikai felosztását. A fejezetek többsége az emberi élet szimbolikus tereinek világába kalauzol: az Édenkertbe vagy a bűntudat, a játék, a tréfák és a szépség világába. A nagyobb fejezeteken belül a szerző a görög és judeo-keresztény mítoszokból, az irodalomból és a pszichológiából vett példákon mutatja be a jelen fizikai, társadalmi, lélektani és metafizikai „dzsungelében” is felfedezhető szimbólumrendszerek működésének történetét. (A szerző az Előszóban maga hívja fel az Olvasó figyelmét könyvének vállalt korlátjára: „a felvetett kérdéseket elsősorban az európai civilizáció keretén belül elemzem.”)

Hankiss Elemér megpróbálja felmérni az ember lehetőségeinek különböző területeit, melyek segítségével leküzdheti azt a fel-felsejlő érzését, hogy a világnak, melyben él, nem ő a középpontja. Azt kutatja, hogyan próbál az ember bizonyságot nyerni az örök kételyre: van-e értelme az életének vagy csak egy kicsiny pont, istenek játéka a világegyetemben. Mert, ha jól is működik technikai vagy szimbólumokra épülő „énvédelmének” rendszere, egyetlen dologgal mindenképpen szembe kell néznie, mely azt bizonyítja, hogy személyes élete nem túlságosan fontos a világegyetem számára: földi létének ideje a hegyek, a kövek életéhez képest rövidre szabott és a vég(e) elkerülhetetlen.

A szerző prométheuszinak nevezi azt a technikai önvédelmi stratégiát, mellyel az ember úgy próbálja magát a világgal szemben védeni, hogy amennyire csak lehetséges, ellenőrzése alá vonja a fizikai világot. De úgy tűnik, bármennyire sikerül is tökéletesíteni a prométheuszi technikát, a természet erői „újra és újra betörnek zárt világunkba éhínségek, földrengések és járványok formájában, háborúk és polgárháborúk formájában, a bűn álarcában és a szegénység rongyaiban, lázálmainkban és paranoiánkban, kétségbeesésünkben és a halál angyalának képében.”

Ezért volt mindig – és van továbbra is – szüksége az embernek a másik, az apollóninak nevezett stratégiára, melynek segítségével a szimbolikus szféra különböző területeit (mítoszokat, vallásokat, filozófiai rendszereket, tudományokat, műalkotásokat) használva remél választ kapni kérdéseire.

A könyv legizgalmasabb részletei – a hagyományos védekezési technikák mellett korunkban, a posztmodernnek nevezett időszakban kialakult – új vagy újraértelmezett módszerek vizsgálata. Az Imago mundi elnevezésű fejezetben a szerző az építészet alkotásait mint védelmező tereket értelmezi és szimbolikus jegyeiket elemzi, majd a bevásárlóközpontok architektúrájában és funkciójában is kimutatja azt a törekvést, hogy a vásárlók olyan védettségben érezzék magukat ezen épületek terében, mint egykor a templomokban.

Freud kutatásai nyomán a szerző egy rövid fejezetet szentel a viccek és tréfák világának is. Megpróbálja levezetni, hogyan vesz részt a nevetés és a humor az ember önvédelmi rendszerében. Hankiss Elemér úgy véli, hogyha az idegen, megértendő világgal folytatott küzdelemben „a mítoszok, vallások és filozófiák a nehézfegyverzetet alkotják, a viccek a könnyűlovasság szerepét töltik be”.

Az emberi kaland állomásai közt szerepel a parfümök világa is. De nem az illatok állnak a részletes elemzés középpontjában, hanem a tárolásukra szolgáló üvegcsék formavilágának szimbolikája, illetve a parfümök elnevezései és reklámozásuk stratégiái. Hogyan kapcsolódik mindez a könyv munkahipotéziséhez? „Reklámok, képek sokasága sugallja azt, hogy a parfümök világa, amely körülveszi és védi az embert, egy önmagában teljes és harmonikus univerzum.” A fejezet nyilvánvalóvá teszi, hogy dominánsabb szerep jut ma a reklámok és a divat kellékeinek személyiségünk védelmében, mint ezt a hétköznapok gyakorlata során tudatosítjuk.

Talán lesznek, akik kiábrándultnak és cinikusnak tartják majd Hankiss Elemér könyvét, mert példák hosszú sorával bizonyítva szembesít a világgal való kompatibilitásunk részlegességére, noha példáinak és szövegeinek egy része inkább idealizmussal volna vádolható. Ha a vizsgált jelenség saját szimbólumrendszerén kívül kerül, vagy egy másik, profán térbe lép – ahol más jellegű, például durva személyiségvédő mechanizmusként működik tovább –, akkor már nem tartozik a könyv értelmezési területeihez. (Gondolok itt a futballról mint játékról írt csodálatos részletekre: a játékosok „kizárólag a rájuk osztott szerepnek megfelelően cselekedhetnek, és kizárólag az a cél vezetheti őket, hogy csapatuk megnyerje a mérkőzést. Ennek a célnak alá kell rendelniük mindent; egyetlen ügyet szolgálnak, ahogy az angyalok szolgálják Istent”. Viszont Hankiss már nem értelmezi a szent játék megtekintése utáni szurkolói magatartások „játékformáit”. Nem foglalkozik a szöveg a játékok sporttá válásával és az ebből adódó számos következménnyel sem.)

Ezeket a „hiányosságokat” is inkább a könyv érdemei közé sorolom, hiszen ezen kitérők nélkül lesz a könyv szövege olyan példaszerűen egységes és a szó legnemesebb értelmében szórakoztató.

Végső ajánlásként idézem Hankiss Elemér sokféle definíciójának egyikét könyve összefoglalására tett kísérletei közül:

„A könyv az emberi bátorságról szól; emberekről, akik egy félelmetes, üres vagy legalábbis közömbös univerzumon belül megteremtették a maguk világát. Az értelem, a biztonság és a szabadság világát.”

Hankiss Elemér: Az emberi kaland, Egy civilizáció-elmélet vázlata. Universitas sorozat. Bp., 1999, Helikon Kiadó, 3. kiadás, 264 p.