Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1999 június > Szakmai fejlesztés az iskolában

Százdi Antal

Szakmai fejlesztés az iskolában

Az innováció az elmúlt másfél-két évtized során a pedagógiai gondolkodás egyik kulcsfogalmává vált. A szerző tanulmányában kísérletet tesz az iskola fogalmának tisztázására. Sorra veszi a pedagógiai, még inkább iskolai innováció létrejöttéhez szükséges szűkebb és tágabb társadalmi, környezeti feltételeket. Megvizsgálja, hogy milyen vezetési, szervezeti és személyiségbeli feltételei vannak az innovációnak. Végkövetkeztetése szerint a változtatási törekvések akkor nyernek értelmet, akkor válnak valóságos innovációkká, ha fejlesztési célokkal párosulnak.

Áttekintés

Az iskola a közoktatási intézményrendszer egyik meghatározó eleme, ezért optimális működése társadalmi érdek. Az iskolának sikeresen kell igazodnia a változó környezeti elvárásokhoz, a társadalom képzési igényeihez.

Napjaink iskolájának mindenekelőtt két kiemelt társadalmi elvárást kell teljesítenie: szakmailag meg kell felelnie az ország európai integrációs törekvéseinek (szakmai, igazgatási, irányítási, jogalkotási stb. szempontok alapján), illetve ezzel szoros összefüggésben teljesítenie kell azokat a minőségbiztosítási igényeket (intézményi, fenntartói, megyei és országos szintek alapján), amelyek a közoktatással szemben manapság megfogalmazódnak.

A változó képzési kínálat (oktatás) mellett hasonlóan fontos igény az iskolával szemben, hogy azokat az emberi civilizáció több évezredes története során kiérlelt, kevésbé változékony alapokat is közvetíteni tudja, amelyek az erkölcs, a humanista értékek és a társadalomban kialakult együttműködési szabályok, emberi együttélési normák tárgykörébe tartoznak (nevelés).

A szakmai fejlesztés tárgykörét áttekintve megkülönböztethetünk mennyiségi változókra irányuló, kisebb-nagyobb átszervezéssel járó fejlesztést (például a fenntartóval egyeztetve több tanulócsoportot indít az iskola) és a színvonaljavítás érdekében minőségi változás elérését célzó kezdeményezést (például csoportbontások, fakultáció, tehetséggondozás kiterjesztése). Az előbbi esetben a fenntartónak a feladatbővüléshez, beruházáshoz biztosítania kell az ellátáshoz szükséges költségvetési fedezetet, míg az intézményi kezdeményezésű minőségi változásnál alku tárgya lehet a fejlesztés finanszírozása. Az iskola profilváltása mennyiségi és minőségi változással, átszervezéssel járó folyamat, amely csak a fenntartó egyetértésével – alapító okirat, pedagógiai program, költségvetési előirányzat módosításával – történhet, s kihat az intézmény egészére, dolgozóira, diákjaira, alap-, kiegészítő és vállalkozási tevékenységére.

Az iskolák szakmai fejlesztése – vagyis innovációja – több területen, többféle módon és eltérő mértékben valósítható meg, s alapvetően két területre osztható: tartalmira és módszertanira. A tartalmi és módszertani fejlesztés, a kínálatbővítés, a különböző metodikai eljárások kipróbálása mindenekelőtt a társadalom elvárásaihoz igazodó mobil képzési kínálathoz, az oktatáshoz kapcsolódik, s kevésbé kötődik a személyiség célzott fejlesztéséhez, az attitűdök, normák kialakításához, a társadalmi elvárások felismeréséhez, a neveléshez. A nevelési célrendszer esetében nem számíthatunk rövid időn belül számottevő módosulásra, csak a kivitelezés, a ráhatás szervezésének optimalizálását, a hatásrendszer intenzitásának emelését, a személyiség bizonyos mértékű alakítását kísérelhetjük meg módszertani eljárások alapján, de az erkölcsi értékek, a társadalmi szokásrendszer hosszú évek alatt – egyes normák esetében évezredek során – kiérlelt alapvető elveinek, értékeinek módosulásához sokszor egy-egy emberöltő szükséges.

A szakmai fejlesztés átfogó, amikor az iskola egyedi arculatát, nevelési és oktatási célrendszerét érinti. Ezt az iskola önerőből nem végezheti el, ehhez szükség van külső segítségre és a fenntartó egyetértésére is, hiszen ez már feltételezi az alapító okirat módosítását, és emellett minden bizonnyal plusz költségvetési fedezetet igényel.

A szakmai fejlesztés kiterjedhet szűkebb területre. Lehet vertikális: valamely évfolyam tantárgyához, tanórán kívüli foglalkozásához, esetleg egy munkaközösséghez kötődő.

A horizontális szakmai fejlesztés esetén az innováció érintheti egy egész évfolyam munkáját. Komplex (horizontális és vertikális) fejlesztés valósul meg, ha az iskola egészét vagy tagozatát átfogóan érinti: például alsó vagy felső tagozatot alapképzést ellátó iskolánál, vagy ha többcélú intézményben például a szakképzést ellátó tagozaton vezetnek be tartalmi és/vagy módszertani fejlesztést.

Az iskolák szakmai fejlesztésének igénye megfogalmazódhat a külső környezetben bekövetkezett elvárások módosulása esetén – helyi társadalom, jogszabályváltozás, az oktatás-nevelés nemzeti célrendszerének módosulása stb. –, de az iskola saját elhatározásából külső kényszer nélkül is kezdeményezhet olyan fejlesztést, amely az iskola tanterve és a helyi – önkormányzati – oktatáspolitikai koncepció keretén belül marad, illetve a törvényben előírt szakmai és működési garanciákat nem lépi túl, s az a célja, hogy jobbá, korszerűbbé tegye a szakmai munkát, s ezáltal folyamatosan igazodjék környezetének elvárásaihoz. Ezek az apró, lényegében módosító, a pedagógiai tevékenységet finomító, csiszoló innovatív lépések jobbá, hatékonyabbá tehetik az iskolai munka egy-egy szegmentjét, s ha a kivitelezés hatékony, az eredmény megmutatkozhat az intézmény egészének munkájában és megítélésében is. Például az idegennyelv-oktatás minőségi fejlesztése esetén a szülői vélemények javulnak, nő az iskola társadalmi elismertsége, s ezáltal javulhat a beiskolázási mutató, ami lehetővé teszi, hogy beiskolázáskor az intézmény a legjobb képességű diákok köréből válasszon, ami idővel az intézmény színvonalának általános emelkedéséhez vezethet.

A szakmai fejlesztést konkrét területen, meghatározott céllal és feladatlebontással kell felvázolni, s biztosítani kell a fejlesztés eredményességének pontos mérését. A fejlesztést diagnózissal kell kezdeni (állapotmérések az iskola aktuális szakmai helyzetének, problémás és jól működő területeinek megállapítására), majd intézkedések meghozatalával folytatni (tervszerű cselekvési program kidolgozása és megvalósítása), és végül biztosítani kell, hogy a rendezett szervezeti struktúra és működés biztonságosan fennmaradjon (rendszeres nyomon követés ellenőrzéssel, értékeléssel, motiválással és szükség szerint módosításokkal).

Az innováció lényege

A szakmai fejlesztés megjelölésére ma már széles körben használatos innováció kifejezést 1910-ben a német Schumpeter írta le egyik cikkében a gazdasági fejlődéssel összefüggésben. Később átkerült más tudományterületekre, így a pedagógia szakterületére is, ahol a gyakorlatban megvalósult pedagógiai újítások létrehozásának, elterjesztésének gyakorlatára utal már hosszú évek óta.

A kreativitástól annyiban különbözik, hogy olyan folyamatot jelöl, amelynek egyik első állomása maga a kreativitás, vagyis az alkotóerő, új ötlet, elképzelés, koncepció, amely alapja lehet minden fejlesztésnek. A kreativitás (például feltalálói ötlet) akkor válik innovációvá, ha meg is valósul (a feltalált dolog, eszköz gyártása megindul), vagyis, ha az ötlet, elképzelés végül a napi gyakorlatban alkalmazásra kerül, ha tehát a kreativitás innovatív produktummá válik.

Az innováció nem azonos a reformmal, ez utóbbi átfogó, makroszintű modernizációs eljárást jelent, míg innováción a mikroszinten zajló fejlesztések értendők.

Az innováció pedagógiai területei

Az iskolai élet sokféleségéből adódóan a pedagógiai innováció több területen érvényesülhet. Ha az innováció potenciális alanyait vesszük sorba, akkor lényegében három szintet különíthetünk el:

  • az iskola egészét mint szervezetet, amely nyílt, dinamikus, kommunikatív rendszerként, folyamatosan információt cserél a vele kölcsönhatásban álló környezetével;

  • az iskola valamelyik szegmensét, közösségét mint szervezeti egységet, amely tagolt része a rendszernek;

  • és a mindezek alapjául szolgáló pedagógust (egyént), aki innovátorként mindkét szintben meghatározó szerepet tölt be, de önállóan is lehet alanya innovatív tevékenységnek mint a rendszer célmegvalósító, feladatellátó eleme.

    Az iskola mint az innováció terepe

    Az iskola olyan nyílt, kommunikatív és dinamikus rendszer, amelynek működését alapvetően meghatározzák a külső környezeti feltételek, hatások. Ezeket a külső hatásokat az iskola optimális esetben nemcsak érzékeli és alkalmazkodik hozzájuk, hanem esetenként visszahat, befolyást is gyakorol rájuk. Az intézménynek elsősorban közvetlen, de némelykor a tágabb társadalmi környezetével is együttműködő kapcsolatban kell állnia. Ez alapvetően fontos a működése, léte, folyamatos fejlődése szempontjából.

    Egy átlagos iskola végezheti a munkáját a számára jogszabályban, fenntartói dokumentumban meghatározott előírások alapján úgy, hogy egyszerűen csak végrehajtja a számára meghatározott követelményeket, előírásokat.

    Amennyiben változatlanok maradnak a környezeti – szülői, tanulói, fenntartói stb. – elvárások, az iskola működése a jogszabályi előírások, tantervek alapján akadálymentes, lényegében meg tud felelni annak az igénynek, amiért létesült. Ez még a jogszabályi változások, fenntartói előírások módosulása esetére is érvényes, hiszen az iskola végrehajtja, teljesíti a számára előírt követelményeket, vagyis végzi mindennapi munkáját. Ebben az esetben nincs tehát igény az iskolán belül semmiféle innovációra, és lehet, hogy nem igényli meghatározó módon ezt az iskolát övező, munkáját befolyásoló társadalmi környezet sem, s ezzel hozzájárul ahhoz, hogy megmerevedik az iskola pedagógiai gyakorlata. Ha a külső elvárások nem késztetik új pedagógiai eljárásokra, strukturális változtatásokra az iskolát, akkor vélhetően nincs meg a (helyi) társadalmi fogadókészség sem az innovatív gyakorlatra. Ha valóban nincs igény valamilyen szakmai fejlesztésre, s az iskola azt mégis kivitelezi, akkor számolhat azzal, hogy magára marad, esetleg megvalósíthatatlanná válik elképzelése. (Ilyen eset nem nagyon fordul elő, mert általában mindenféle – főleg divatosnak számító – specializáció, új vagy annak tűnő eljárás kedvező fogadtatásra talál a szülők, diákok körében. Az egyik iskolát nem nagyon választották a továbbtanulók, erre bevezették a felvételi vizsgát, s azonnal lett elegendő számú jelentkező. Nem feltétlenül szükséges tehát az innováció ahhoz, hogy divatossá váljon egy intézmény, mint a példa mutatja, elegendő olykor egy fajsúlyos innováció hatásával felérő kis ötlet is.)

    Ha azonban megváltoznak a közvetlen társadalmi körülmények, az iskola felé irányuló elvárások, akkor két dolog történhet: az egyik, hogyha az iskola képtelen a megújulásra, akkor egyre kevesebben választják majd (tovább)tanulásra, ami rövidesen munkája színvonalának romlását okozza, tevékenysége – mindenekelőtt a középiskolák esetében – egyre inkább inadekváttá válik, s lassan megkezdődik egy leépülési folyamat. Ez megmutatkozhat abban, hogy a tanulói összetételének módosulása folytán, egyre több problémás és tanulmányi nehézségekkel küszködő tanulója lesz; csökken(het) az iskola kihasználtsága; a nevelési és tanulási problémák következtében kialakuló fluktuáció miatt a pedagógusok képzettségi szintje egyre alacsonyabb lesz (a gyakorlat szerint ilyen esetekben növekszik a nyugdíjas és óraadó pedagógusok aránya is) stb. A másik lehetőség, hogy az iskola a krízishelyzetben képes lesz a megújulásra, és adekvátan válaszol a környezetétől érkező kihívásokra, s szakmai fejlesztéssel és/vagy átszervezéssel rendezi helyzetét. (Átszervezés esetén – akár az iskola, akár a fenntartó kezdeményezte azt – a megyei, fővárosi fejlesztési tervhez kell illeszkednie a képzésnek, létszámnak, ezért be kell szerezni a regionális önkormányzat véleményét.)

    Milyen környezeti változások kényszeríthetnek ki az iskolából innovációs stratégiát? Sokfélék. Például csökken az általános iskola körzetének gyermeklétszáma. Meghozandó lépések lehetnek: bővíteni az iskola pedagógiai kínálatát, valamelyik szakmai területet megerősíteni: például új tagozatot indítani, új idegen nyelv oktatását bevezetni stb. A hosszú távon kihasználatlanná vált termeket a fenntartó hozzájárulásával oktatási célra lehet hasznosítani, s ezzel adott esetben elkerülhető az iskola jogi személyiségének megszüntetése, összevonása más intézménnyel. Vagyis az iskolának fel kell fedeznie a környezetéből érkező aktuális igényeket, minél előbb és adekvátan kell azokra kínálatot nyújtania, mert esetenként ezzel biztosíthatja fennmaradását, hosszú távra stabilizálhatja helyzetét.

    Az innovatív szemléletű és gyakorlatú iskola biztosan nem jut el olyan helyzetig, hogy kényszerűségből kelljen új pedagógiai eljárásokat alkalmaznia fennmaradása érdekében, mivel egy ilyen intézmény folyamatosan követi a környezet elvárásait, rögtön alkalmazkodik az igényekhez, s így soha nem lesznek kihasználtsági gondjai, szakmai nehézségei.

    A kereslet-kínálat törvénye a közoktatásban is mind többször felfedezhető. A piac lényege a kereslet, hiszen csak azt lehet eladni, amire vevő van. Ez a jelenség tapasztalható ma már a plurálissá vált közoktatásban is: ha nincs olyan pedagógiai kínálat az iskolában, amelyre valós igény van, akkor csökken a szolgáltatást igénylők száma is, ezáltal az intézmény fajlagos költsége növekszik, fedezethiányos lesz, s a fenntartó – amint az az utóbbi időben sokfelé gyakorlattá vált – pénzügyi nehézségei kivédésére intézmények bezárására, jobbik esetben összevonásukra kényszerül.

    Az iskola tehát nemcsak rövid távú, hanem hosszú távú szakmai biztonságát is megteremti, akkor, ha képzési karakterének, típusának megfelelően folyamatosan fejleszti a szakmai munkát, figyelemmel kíséri a közoktatási tendenciákat, a szakképzési, felsőoktatási irányokat, a munkaerő-piaci elvárásokat, a közeli és tágabb környezet igényeinek változásait. Mindezek diagnosztikus ismerete az iskola számára lehetőséget ad az időben történő és megfelelő szakmai intézkedések meghozatalára.

    Az iskolai szintű fejlesztés megvalósulhat tartalmi és módszertani területeken. Tartalmi téren a mást tenni szándéka vezérli az iskolát, míg a metodika területén a másképpen, máshogyan tenni elve érvényesül.

    Tartalmi fejlesztésnél a mozgásterület az elfogadott helyi tantervre korlátozódhat, illetve a tanterv módosítása esetén azon túllépve lehet új elképzeléseket, átfogó pedagógiai koncepciókat megvalósítani. A tantervi keretek tiszteletben tartása esetén megszabott mezsgyén mozoghat a pedagógiai kreativitás. Ebben az esetben egy-egy tantárgy, műveltségi terület ismeretanyagán belül súlyozhat az iskola, emelhet ki, erősíthet meg ismeretanyagot az egyes évfolyamoknál. Hasonlóan járhat el a nevelés esetében is. Az elfogadott célrendszer keretében kell maradnia, ha nem módosítják a tantervet, s ekkor is csak egy-egy terület hangsúlyozottabbá tételével számolhatnak. A tananyag korszerűsítése során azonban túl is léphet az iskola a már létező tantervi kereteken és újjá formálhatja, módosíthatja azt.

    A módszertani eljárások fejlesztésénél a tartalmi elvárásokhoz, azok kereteihez kell igazodnia az iskolának. A tartalmi (tantervi) követelmények például előírják a négy alapművelet időarányos megtanítását, de az eredményes elsajátításhoz az iskola a megszokottól eltérő módszert, eszközöket is alkalmazhat. A pedagógiai módszer megválasztásának joga a pedagógusé, de ha az iskola új módszert kíván bevezetni, s ebben egyetértenek az illetékes pedagógusok – hozzájárulásuk nélkül egyébként ez nem menne – , akkor általánosan alkalmazható lehet a tanterv keretein belüli új módszer. A négy alapművelet esetében például az, hogy alsó tagozatban szorobánnal tanulnak a gyermekek. Vagy az idegennyelv-tanulásnál a nyelvtani alapok sulykolása helyett az élőbeszédet helyezik előtérbe, s csak később – de a tantervben megjelölt évfolyamon belül – térnek ki a grammatikai szabályokra, amikor már biztosabban beszélnek a tanulók. Esetleg bontott csoport esetében a haladóknál vezetik be ezt a módszert. Olvasástanulás esetén kiválasztanak egy módszert, és azt alkalmazzák az alsó tagozaton. A tanterv meghatározza, hogy melyik időpontra milyen szinten kell olvasnia a tanulóknak, de ehhez a szinthez sokféle módszerrel lehet eljutni. Az iskola egyet – vagy többet – kiválaszt és azt alkalmazza.

    A tanítási órákhoz kötődő tartalmi és módszertani újítások mellett a tanórán kívüli foglalkozások esetében is elképzelhető fejlesztés. A szabadidő hasznos eltöltése érdekében szervezhet az iskola sokféle szakkört, s rendelkezhet úgy, hogy a napköziseknek a foglalkozás időtartama alatt ezek közül választaniuk kell, ha elkészítették a házi feladatukat.

    A jogszabály értelmében a helyi tanterv a pedagógiai program része, s azt csak a fenntartó jóváhagyásával – és közoktatási szakértői vélemény ismeretében, a nevelőtestület elfogadó nyilatkozatával – lehet módosítani. Ha az iskola átfogó tartalmi és módszertani módosítást tervez, akkor mindenképpen módosítania kell pedagógiai programját és végig kell haladnia az előírt jóváhagyási eljáráson. Ebben az esetben új tantárgyakat, képzési területeket alakíthat ki az iskola, s megújíthatja oktatásmódszertanát vagy esetleg csak egy-egy évfolyamét. Ekkor azonban már a fenntartó által jóváhagyott alapító okirat módosítását is kezdeményezni kell, mert egyebek mellett abban kell megjelölni az iskola típusát, az évfolyamok számát, a képzési kínálatot.

    A pedagógiai program módosítása esetén lehet tehát teljesen új alapokra helyezni az oktatás tartalmát és módszertanát. Ekkor lehet például koncepcionálisan szabályozni, ha oktató iskolává, munkaiskolává vagy nevelő iskolává kívánják alakítani az intézmény arculatát. Ekkor dönthet arról a nevelőtestület, hogy felmenő rendszerben áttérnek például alternatív oktatási formára, vagy kísérleti tantervet vezetnek be.

    Az iskola pedagógiai programjának, helyi tantervének NAT-komformitása egyben az intézményi szintű minőségbiztosítást is jelenti, ha az iskola pedagógiai programja teljesíti a központi dokumentumokban előírt szakmai elvárásokat, s emellett az iskola működése összhangban áll a jogszabályi előírásokkal.

    Az iskola szervezeti egysége mint az innováció terepe

    Az iskolában mint szervezetben megkülönböztethetünk nyílt viszonyokat (a struktúra formalizált, a működés feladatszempontú, a tevékenységek hierarchizáltak, meghatározó a kognitivitás stb.) és rejtett viszonyokat (informális struktúrák találhatók a rendszerben, strukturálatlan folyamatok érvényesülnek a gyakorlatban, kiemelt szerepe van a személyes ítéletalkotásnak, ezáltal meghatározó az emocionalitás stb.). Ezeknek a belső viszonyoknak az ismerete fontos ahhoz, hogy reálisan tudja a vezetés megítélni az iskola részegységeit, az ott dolgozókat, a fejlesztést befolyásoló tényezőket, mert olykor a rejtett viszonyok erősebben érvényesülnek, mint a nyíltak, s ez a kivitelezést alapvetően meghatározhatja.

    Az iskolán belül szervezeti egységeknek elsősorban a szakmai munkaközösségeket, tagozatokat, egy-egy tantárgyat oktató tanárok formális vagy informális közösségét tekinthetjük. Ezek az egységek sokszor innovatív csoportként működnek némelyik iskolában: tankönyveket írnak, továbbképzéseket vezetnek, felsőoktatási intézmények hallgatóit fogadják, rendszeresen végeznek diagnosztikus felméréseket, amelyek alapján aztán kidolgoznak még hatékonyabb ismeretelsajátítási módszereket, vagy változtatnak kevésbé hatékony pedagógiai eljárásokon. A pedagógiai műhelyek jelentik a szakmai fejlesztés igazi terepét, ahonnan nemcsak egy-egy évfolyamra, hanem sokszor az egész iskolára érvényes innováció kiindulhat.

    Ezeknek a kis szakmai közösségeknek, szervezeti egységeknek kitüntetett szerepük van az iskola szakmai életében. Sokszor nemcsak saját szűkebb szakterületükön érvényesül hatásuk, hanem érezhetővé válik az intézmény egészében, sőt esetenként azon kívül is. Az alkotó, innovatív közösségeknek sokat köszönhet egy-egy iskola. A híres, tradicionálisan jó nevű iskolák lényegében az ilyen együtt dolgozó, egymást segítő innovatív közösségeknek köszönhetik jó hírüket, mivel lényegében ezek az egymásra figyelő és egymás munkáját támogató pedagógiai teamek határozzák meg arculatát. Ezekben a közösségekben sokféle lehetősége van a fejlesztésnek. A legelterjedtebbek metodikai területhez kötődnek: a különböző ismeretelsajátítási szintfelmérési tesztek kidolgozása, számonkérési formák meghatározása, feladatlapok összeállítása, neveltségiállapot-mérési eljárások bevezetése. Van, ahol a szakmai munkaközösségek ennél tovább merészkednek, és a tartalmi követelmények meghatározására, módosítására, hangsúlyos részek előtérbe helyezésére, az ismeretanyag átstrukturálására is vállalkoznak. Általánosságban nem jellemzők az iskolákra ezek az alkotó közösségek, s még a legjobb iskolában is vannak kollégák, akik alkalmatlanok kreativitást igénylő munkára.

    Az innovatív pedagógusok csoportjára vagy az ilyen iskolára nem feltétlenül az a jellemző, hogy ott mindenki remek alkotó egyéniség. Nagyon sokat jelent, ha van az intézményben, a teamben egy-két kimagasló személyiség, akik szakmai ismereteikkel, ötleteikkel, újításra termett egyéniségükkel meghatározzák közösségüket. Ebben az esetben akkor is eredményt érhetnek el, ha nincs fékezőerő a csoportban, az iskola vezetésében, a nevelőtestületben. Sokszor elég, ha hagyják saját elképzelései, módszerei szerint dolgozni azokat, akik már bizonyítottak, vagy csak a lehetőséget igénylik ahhoz, hogy a közösség, az iskola szakmailag profitálhasson elképzeléseikből.

    Hajlamosak vagyunk arra, hogy az iskolában lényegében csak a pedagógiával, az oktatással, a képzéssel összefüggő tevékenységet tekintsük a fejlesztés igazi terepének. Pedig sokszor nem a pedagógiai innováció okoz gondot, hanem a szükséges – elsősorban pénzügyi – feltételek megteremtése. A fejlesztést szolgáló nyugodt háttér biztosítóit is az innovátorok közé sorolhatjuk, hiszen akik szervezőmunkájukkal, a legális gazdasági lehetőségek kihasználásával teremtik meg egy-egy pedagógiai fejlesztéshez szükséges fedezetet, sokszor hasonló értékű eredményt mutathatnak fel, mint akik közvetlenül az oktatásfejlesztés terén végeznek hatékonyságnövelő munkát. Egy talpraesett gazdaságvezető, egy jól szervező műhelyvezető, oktatástechnikus sokat lendíthet az iskolán a szakmai fejlesztéshez szükséges gazdasági, pénzügyi, infrastrukturális körülmények vagy az elengedhetetlen szervezési feltételek megteremtésével.

    A pedagógus mint az innováció alanya

    Minden tevékenység alapja, legszükségesebb feltétele a megfelelő felkészültségű szakember. Érvényes ez a szakmai fejlesztésre is. Két feltétel szükséges a fejlesztésben érdekelt pedagógus esetében: egyrészt szakmailag legyen felkészült, másrészt pedig saját elhatározásából nevelői elhivatottsággal vegyen részt a fejlesztőmunkában.

    A személyiségjellemzőket tekintve az innovációra alkalmas pedagógusnak a gyakorlat szerint elsősorban a következő tulajdonságokkal kell rendelkeznie: racionalitás, gyakorlatközpontúság, a környezet – társas, tárgyi – eredményközpontú megváltoztatásának igénye, határozott elképzelés a szükséges tennivalókról, elmélyült szakismeret abban a speciális témakörben, amelyben a változtatásokat végre kívánja hajtani. Lényegében ezek a jegyek a személyiség nem különösen kiemelt ismérvei, hiszen egy jó pedagógus ezekkel a jellemzőkkel tulajdonképpen rendelkezik. Ami azonban megkülönbözteti a jó pedagógust az innovációra alkalmas pedagógustól, az a jellegzetesség, hogy az utóbbi felismeri azokat a kínálkozó lehetőségeket a napi tevékenységükben, amelyek újfajta gyakorlat kialakítására alkalmasak, s azt meg is tudja valósítani munkájában.

    Az innovátor lehet kreatív személyiség, aki felismer, ötletdús és egyúttal meg is valósít, de lehet olyan személyiség is, aki kiválóan adaptál, átvesz és alkalmaz új eredményeket. Van, aki teamben képes az igazi kreativitásra és a felismerések megvalósítására, és van, aki az önállóságot igényli. Vannak tántoríthatatlan munkásai az innovációnak, akiket semmilyen gáncs nem riaszt vissza, járják a maguk útját, mégha semmiféle segítséget sem kapnak, s vannak, akik csak akkor képesek felvállalni az újat, ha megfelelő erkölcsi, infrastrukturális támogatást kapnak környezetüktől, s ha ezek nincsenek meg, kedvüket vesztik és visszaállnak a sorba, s teszik a dolgukat, mint a többiek.

    Nem minden jó tanár egyben igazi innovatív alkat. Vannak kiváló tanárok, akik nem sok új gondolattal gazdagították szaktárgyukat, a pedagógiai gyakorlatot, de mégis azokat az ismereteket, amelyeket elsajátítottak, remekül tudják továbbadni. Tehát megújulásra, új didaktikai eljárások átvételére jobbára képtelenek, de a tananyagot, az ismereteket kiválóan tudják közvetíteni. Fordítva is igaz: remek innovátor lehet csapnivaló tanár, s a diákok inkább a könyvből szerzik ismereteiket, mint tőle – mégha adott esetben a tankönyvet ő is írta –, mert előadóként halvány, nincs kiérlelt didaktikai módszere az ismeretek közvetítésére.

    A fejlesztést meghatározó tényező: az iskola vezetése

    Az iskola szakmai fejlesztését sokféle tényező befolyásolhatja előnyösen és hátrányosan. Mint mindig, ebben az esetben is lényegében az intézmény vezetésén múlik, hogy az iskola mennyire nyitott a szakmai fejlesztésre. Sok esetben nem is az jelent gondot, hogy nincs meg a jobbító szándék az iskola vezetőiben, hanem az, hogy nem rendelkeznek megfelelő felkészültséggel ahhoz, hogy jól előkészítsék és maradéktalanul megvalósítsák innovatív elképzeléseiket; nincsenek a fejlesztéshez szükséges információk birtokában; nincs kiterjedt külső kapcsolatrendszerük, amellyel adott esetben a forráshoz juthatna az iskola, vagyis nem tudják megfelelően menedzselni elképzeléseiket.

    Az innovatív vezetés nemcsak a szándékban jelent elkötelezettséget, hanem mindenekelőtt a hozzáértésben. Először is alaposan kell ismernie a vezetésnek és mindenekelőtt az egyszemélyes felelős vezetőnek saját munkaterületét, az iskolát, munkatársait. Tudnia kell, hogy miben és milyen mértékben számíthat rájuk, kik azok, akik a nagyléptékű, kik azok, akik a kisebb feladatok elvégzésére, átlátására képesek, és kik azok, akikre egyáltalán nem számíthat. Minden új, a megszokottól eltérő gyakorlatnak természetesen vannak ellenzői, akiknek személyes érdekeit sértheti a változtatás. Már Machiavelli figyelmeztette a reformereket, hogy számoljanak azokkal, akiknek jó volt a régi berendezkedés, s kezdetben azok is csak óvatos támogatói lesznek az újnak, akiknek jó a változás. Az új gyakorlat iránt a közösség hozzáállása az elfogadástól a tudomásulvételen és a passzív ellenálláson át az aktív ellenállásig terjedhet. Vagyis az együttműködéstől egészen a tudatos szabotázsig. Az újat keresők és vállalók néhány százalékával szemben a legtöbben azok vannak, akik lelkesedés nélkül, mintegy kötelezettségként vesznek részt a munkában, nyomában járva azoknak, akik elindították a fejlesztést.

    Csak objektív intézmény- és személyismeret birtokában lehet belefogni bármilyen szintű fejlesztésbe. Ha túlbecsülte az iskola igazgatója, vezetése a rendelkezésére álló személyi feltételeket és az elvégzendő feladathoz elégtelennek bizonyulnak a pedagógusok, akkor konfliktus forrásává válhat a munka; összetűzésekre kerülhet sor, klikkek alakulhatnak ki, fékeződhet és kudarcba is fulladhat a fejlesztés. Előfordulhat, hogy a kialakult ellentmondó helyzet miatt az innovátorok és az ellenzők köréből néhányan el is hagyják az intézményt. A diagnózisnak tehát a lehető legpontosabbnak kell lennie, amely biztos pillére lehet a kijelölt feladategyüttes sikeres végrehajtásának.

    Előfordulhat, hogy egyéni érdekek sérülnek egy-egy fejlesztésnél. Ekkor arra kell törekednie a vezetésnek, hogy a vállalt feladat eredménye, belátható hozama mindenkinek, de legalábbis a pedagógusok többségének akárcsak távlataiban is, de előnyére szolgáljon. Előfordulhat, hogy nem lehet tekintettel a fejlesztés egy-egy szakterületre, mert az iskola további sorsa függ az alaptevékenység módosításától. Ha például az iskola a helyi társadalom elvárásainak megfelelően például a reáltárgyakra építi oktatási koncepcióját, s dinamikusan fejleszti ezt a területet, vélhetően ezt nem támogatják majd kellő mértékben a humán szakosok, akik tantárgyi feltételeit ez kevésbé érinti, sőt az óraszámok csökkenése miatt leépítésekre is számíthatnak. Érveiket meg kell hallgatni, de a végső szót, a döntést a nevelőtestületnek kell kimondania. Az iskolavezetésnek tehát előkészítő, szervező, meggyőző és a kivitelezést koordináló szerepe van a fejlesztésben.

    A szakmai fejlesztésben meghatározó szerepet játszó iskolavezetés jellemzőire röviden utalva megkülönböztetünk folyamatorientált vezetést, amikor a figyelem az eseményekre irányul, vagyis a munkafolyamat a lényeges szempont; eseményorientált vezetést, ekkor a vezetés arra kíváncsi, hogy valamilyen tervezett esemény ténylegesen bekövetkezett-e; illetve az eredményorientált vezetést, amikor a létrejött produktum a fontos, annak minőségi jegyei a lényegesek.

    Az innováció folyamata: az ötlettől a megvalósulásig

    A fejlesztés folyamata az ötlettől a kivitelezésig alapvetően négy szakaszra tagolható: célképzés, a végrehajtandó feladat megtervezése, a szükséges intézkedések meghozatala, az elvégzett munka eredményének értékelése.

  • A szükségessé vált vagy a hatékonyabb munka érdekében vállalt fejlesztés esetében először is meg kell jelölni, el kell dönteni a célt, amit az iskola, a szervezeti egység, az egyén el akar érni. A célképzés tehát magába foglal egy döntés-előkészítő fázist, amelynek keretében alternatívákat kell mérlegelni, majd a legnagyobb szakmai hozamot biztosító célt kell megjelölni. A cél a végrehajtás részére mindig funkciót, feladatot jelent, s a cél mindaddig motiválja a kivitelezést, amíg meg nem valósul. Ezután ismételten történhet célképzés.

    Egy példa segítségével illusztrálva a négy elemet, a következő folyamat vázolható fel: ha az iskola a középfok felé kíván nyitni, a különböző szervekkel történő egyeztetésekkel párhuzamosan elsősorban azt kell eldöntenie, hogy általános műveltséget nyújtó képzést választ vagy szakképzést. Ha döntött, azon belül milyen profilt, szakmacsoportot kíván választani, figyelemmel a körzet, régió munkaerő-piaci igényeire és a fenntartó elvárásaira is. (Célképzés)

  • Ha a fejlesztés célját kijelölték, meg kell tervezni a fejlesztés menetét. Átfogó koncepciót kell felvázolni, tervben kell meghatározni a megvalósítás pontos menetét, majd annak alapján a megvalósításhoz feladatkörökre, személyekre lebontott programot kell készíteni.

    Ha az iskola koncepcionálisan eldöntötte, hogy a régióba települt ipar különböző egységeinek – például félkész termékek előállítása, összeszerelés, értékesítés – kiszolgálására vállalkozik, akkor meg kell terveznie a szakember-szükséglethez alkalmazkodó képzési kínálatot, s annak megfelelően kell a nevelő-oktató munkát, a képzési programot összeállítania. (Tervezés)

  • Ezt követően a megvalósításra kell a figyelmet fordítani. A résztvevők funkciót kapnak a végrehajtásra, vagyis meghatározott feladatot kell elvégezniük a kijelölt program alapján. Meg kell szervezni a végrehajtást, a munkát, a különböző egységek és egyének közötti együttműködést a gyakorlatban. Az embereket az új feladat kezdetben lelkesíti, majd a nehézségekkel ez csökken, szükség van tehát menet közben a motiválásra, főleg, ha a célmegvalósulás túlságosan távoli.

    Ha tehát kész programja van az iskolának a képzésre, akkor megkezdődhet a munka: felmenő rendszerben elkezdődnek a különböző profilú képzések, a gyakorlóhelyekkel megszülettek a megállapodások, kialakították a szükséges termeket, beszerezték az előírt taneszközöket stb. Időnként át kell tekinteni a feladatvégzést, értékelni és buzdítani szükséges. A munkában kiemelkedő egyéni teljesítményt nyújtókat erkölcsi és anyagi elismerésben részesítheti a vezetés. (Intézkedés)

  • A munka során a képzés hatékonyságáról, sikerességéről különböző területekről információkat gyűjt és kap az iskola, amelyek diagnosztizálják az elvégzett munkát, annak eredményességét, nehézségeit. Az így nyert adatok segítik az iskolát abban, hogy megfelelő terápiával módosítsa intézkedéseit, esetleg a tervezésen alakítson, vagy netán a célképzésen formáljon valamit, ha azt a külső környezet vagy a belső tendenciák ezt szükségessé teszik.

    A képzés során az iskola sokféle kapcsolatrendszert tart fenn, együttműködik azokkal a szervekkel, amelyek valamilyen formában érdekeltek vagy érintettek a képzésben. Ha nem megfelelő a szakmai képzés vagy az üzemi gyakorlat, akkor lépéseket kell tenni a problémák megoldására. (Értékelés)

    A célképzés, tervezés, intézkedés, és értékelés szakaszai egymástól mereven nem választhatók el, mert lényegében mindegyik fázis tartalmaz valamit a többiből, és ismételten követhetik is egymást a fázisok (például az értékelést követően a tapasztalatok alapján új célképzés történhet).

    A különböző közösségek fogadókészsége

    Az iskolai fejlesztés mértékének, költségvetési kihatásának függvényében több közösség egyetértését, véleményét kell beszerezni ahhoz, hogy bevezethető, illetve sikeres legyen a munka. A legfontosabb közösségek: nevelőtestület, fenntartó, iskolaszék.

    A nevelőtestület a pedagógusok közösségeként nevelési és oktatási kérdésekben az intézmény legfontosabb tanácskozó és határozathozó szerve. Eredményre vezet, ha a kisebb, de több szakterületet vagy munkatársat érintő fejlesztési elképzeléseket az iskola vezetése ismerteti a nevelőtestülettel és kikéri a közösség véleményét. A nevelőtestület a törvény értelmében egyébként véleményt nyilváníthat vagy javaslatot tehet az iskola működésével kapcsolatos valamennyi kérdésben. Ennek alapján elképzelhető az is, hogy kisebb-nagyobb fejlesztési kezdeményezések a nevelőtestület néhány tagjától – vagy magától a testülettől – indulnak ki, s jutnak el az iskola vezetéséig. A leggyakrabban azonban fordítva történik: a vezetés vagy maga az igazgató kezdeményezi egy-egy szakmai terület fejlesztését, gyakorlatának módosítását, az addigitól eltérő módszer bevezetését, hiszen az iskola életére, a környezet elvárásaira az intézmény vezetőinek van a legnagyobb rálátása, ők ismerik legjobban a fenntartó igényeit, elképzeléseit. A nevelőtestület véleményének kikérése és a többség egyetértése nélkül nem érdemes jelentősebb fejlesztésbe fogni. Főleg azoknak a pedagógusoknak a támogatása szükséges, akik kulcspozícióban vannak a fejlesztésbe bevonni kívánt szakterületen. Ellenállásuk esetén céltalan belevágni a munkába, mert – főleg, ha az illetők személyisége ezt előrevetíti – számítani lehet arra, hogy nyíltan vagy a háttérből gátolják a munkát, esetleg frontot szerveznek, s klikkesedési folyamatot indítanak el a nevelőtestületben.

    A fenntartó szerepe akkor válik lényegessé, ha a pedagógiai programot érinti a fejlesztés, illetve ha költségvetési kihatása van. A fenntartót – az innováció szempontjából nehézkesebb változatot vizsgálva – egy önkormányzati iskola esetében a képviselő-testület jeleníti meg, de mint döntést előkészítő fórumnak jelentős szerepe van az illetékes szakmai és pénzügyi bizottságnak is. A fenntartónak nemcsak a szakmai fejlesztések jóváhagyása, a finanszírozás terén van meghatározó szerepe, hanem mint regulátornak az intézmény további működtetésében is döntési jogköre van. Érdemes tehát az iskolának figyelni férőhely- (kapacitás-) kihasználtsági mutatóját, amely a teljesítménymutató (tényleges tanulólétszám) és a feladatmutató (férőhelyek száma) hányadosa. A fenntartó dönt a szakfeladat-bővítésről (például iskolai létszámfejlesztés) s az ehhez kötelezően hozzárendelt költségvetési forrás emeléséről, esetleg ezzel összefüggésben az intézmény bevételi előirányzata növeléséről is, ha az alapító okiratban a létszámhoz kapcsolódó bevételi forrást engedélyezett (például tandíj, térítési díj).

    Sokszor van nem elhanyagolható mértékű, döntéshez közeli helyzetben a hivatal illetékes irodája, osztálya is, noha feladata lényegében csak a testületi döntések végrehajtására szorítkozik. A hivatal esetében sokat jelent az a tény, hogy a választott képviselőkkel szemben a köztisztviselők kinevezett dolgozók, esetenként hosszú évek óta dolgoznak a szakterületükön, számottevő tapasztalattal és szakismerettel rendelkeznek, képesek befolyást gyakorolni a döntésekre, hiszen a döntés-előkészítésbe bevonják őket.

    Helyes, ha az önkormányzati intézményfenntartó a költségvetésében társadalmi ellenőrzés, kezelés alatt álló innovációs alapot különít el, ahonnan pályázat útján lehet forrást elnyerni a különböző szakmai fejlesztésekhez. Ez a forma demokratikus, és a leginkább garantálja a hozzáértő döntések megszületését. Az innovatív gyakorlatú iskolák már nagy tapasztalattal rendelkeznek a különböző pályázatok összeállításában. Ez nem minden esetben azt a régi rómaiaktól átvett módszert jelenti, miszerint kérjetek minél többet, hogy a szükségest megkapjátok, hanem a valós, a hiteles adatokkal alátámasztott forrásigények felvázolását.

    Alkalmanként jelentős tényező lehet, hogy milyen kapcsolat épült ki az iskola ügyeiben döntési helyzetben lévő, a fenntartót képviselő személyek és az iskola vezetése között. A személyes kapcsolatok mindig sokat számítottak egy-egy döntésnél, s ez ma is így van. Sok függ tehát attól, hogy az iskola igazgatója miként tudja érvényesíteni befolyását, mennyire képes lobbizni, bevonni intézménye érdekkörébe helyi képviselőket, tekintélyes polgárokat, akik – amikor arra szükség van – kiállnak az iskola érdekei mellett. Sok iskola tartja a kapcsolatot egykori diákjaival, rendszeresen meghívják őket különböző rendezvényeikre, s alkalmanként támogatást kérnek azoktól, akik a helyi társadalom különböző döntési szintjein munkálkodnak.

    Az iskolaszék a nevelő és oktató munka segítésére, más szervezetek együttműködésének előmozdítására alakult testület, amelyet a nevelőtestület, a szülők és a tanulók azonos számú képviselői alkotnak, de részt vesz munkájában az intézményfenntartó delegáltja is. Az iskolaszék sokoldalúan vállalhat szerepet az intézmény életében, noha döntési jogosultsága saját működési rendjének, munkaprogramjának elfogadásán túl csak azokban az ügyekben van, amelyeket a nevelőtestület vagy a nem önkormányzati iskolafenntartó átruház rá. Egyetértési joga a vállalkozás alapján folyó oktatás és az azzal összefüggő szolgáltatás igénybevétele feltételeinek meghatározása mellett a szervezeti és működési szabályzat egyes elemeinek és a házirendnek az elfogadására terjed ki. A törvény azonban megadja a lehetőséget az iskolaszéknek, hogy az iskola működésével kapcsolatos valamennyi kérdésben véleményt nyilvánítson. Mivel a szakmai fejlesztések valamilyen mértékben érintik a tanulók helyzetét, tanulási körülményeit, ezért egy markánsabb innovációs tervezet bevezetése előtt ajánlatos kikérni az iskolaszék vagy a szülői munkaközösség véleményét. Érdemesebb az iskolaszék véleményét kérni, mert abban minden érdekelt szerv delegálva van, s így adott esetben egy tájékoztató beszélgetés keretében minden érintett információhoz juthat az iskola terveit illetően.

    A fejlesztés optimalizálása

    A szakmai fejlesztés esetén fontos alapelv, hogy csak olyan mélységben történjék meg a kívánt változtatás, amely az adott körülmények között minden érdekelt – de elsősorban is a tanulók – számára a leginkább elfogadható.

    Ne legyenek túlzók a követelmények sem a diákok, sem a pedagógusok számára, mert a teljesíthetetlen elvárások a gyakorlatban visszaütnek, de legalábbis – és ez még a jobbik eset – egy idő után lassan visszaáll a kiinduló állapot. A kaotikus rendszereket is az életszerű alkalmazkodás jellemzi, egy megbolygatott, ellenálló szervezet dinamikus elemei – vagyis a pedagógusok – alapvetően az elégedettségre, az elveszett és megszokott harmónia visszaszerzésére törekszenek. A pedagógusok és a diákok közössége a megterhelő és felesleges kötöttségekre a következők szerint reagálhat: eltűri (tolerál); elfojtó, megtagadó mechanizmust érvényesít (destruál); beletörődik a változásokba (rezignáció). Fontos tehát az együttműködés igényének felkeltése, a munkatársak megnyerése a feladatnak, mert csak az vezethet sikerre.

    Figyelemmel kell lenni a tanulók képességeire, életkori sajátosságaira, még körülményeikre is. Számításba kell venni a jogszabályi lehetőségeket és tilalmakat is. Figyelemmel kell lenni azokra is, akik voltaképpen a fejlesztés kivitelezői, vagyis a pedagógusokra. Túlzott megterheléssel, teljesíthetetlen elvárásokkal velük szemben sem élhet az iskola.

    Ne legyen túlzott költségigénye sem a fejlesztésnek, mert ha azt a fenntartónak kell vállalnia, akkor nem biztos, hogy arányosnak tekintik a várt pedagógiai hasznot és az érte áldozott pénzügyi forrást. Alapos indokkal kell előterjeszteni azt a szakmai fejlesztést, amely forrást igényel, főleg akkor, ha az iskola működésében nincsenek zökkenők, csak éppen a jót még jobbá szeretnék tenni. A fenntartói és egyéb külső forrás akkor teremtődik meg a legkönnyebben, ha valamilyen körülmény folytán valóban szükség van fejlesztésre. Ebben az esetben a fenntartó, de a külső támogató is – alapítvány, minisztérium stb. – szívesebben fordít nagyobb összeget az iskola céljaira, mintha különösebb indoka nincs az innovatív beruházásnak.

    A fejlesztéshez szükséges forrás előteremtéséhez hozzájárulhat az alaptevékenységet segítő kiegészítő tevékenységből származó bevétel is, amelyet nem minden esetben pusztán az infrastruktúra fejlesztésére indokolt fordítani. Az iskola tulajdonát képező nyomda, jármű, konyha, tornaterem, terem, tanműhely stb. kapacitásának kihasználása – bérbeadás, szolgáltatás nyújtása, tanfolyamszervezés stb. – az alaptevékenységet segítő kiegészítő tevékenység és nem vállalkozási tevékenység, s ebből következően eltérő pénzügyi szabályok vonatkoznak rá. (Főszabályként kiegészítő tevékenységnek nevezzük azt a tevékenységet, amely azonos az iskola alaptevékenységének egyik formájával, s szerepel alapító okirata szakfeladatjegyzékében – például konyha működtetése a diákétkeztetéshez –, de kapacitását kihasználva alkalmas arra is, hogy bevételt termeljen. Amely tevékenység azonban nem kapcsolódik az alaptevékenységhez, csak az üzletszerű haszon, illetve a vagyonszerzés a célja, de emellett nem akadályozza az alaptevékenységet, rendelkezésre állnak a szükséges személyi és tárgyi feltételek, nem ütközik semmilyen érdekbe, a bevétellel segíti az alaptevékenységet, az a vállalkozás.) Az alap-, kiegészítő és vállalkozási tevékenységek körét és arányát a fenntartó az alapító okiratban határozza meg, pontosan elválasztva egymástól a három formát.

    Ha változtatni kell, akkor már fejlesszünk is – mondhatja az iskola. Úgy van, de csak konkrétan és ésszerűen. Ebben rejlik a szakmai titok.

    Irodalom

    BERNÁTH JÓZSEF – MEZEI GYULA: Szakmai fejlesztés, szaktanácsadás, szakértés. Budapest, 1998. Etnikum Kiadó.

    GÁSPÁR LÁSZLÓ: Innovációs folyamatok menedzselése az iskolában. Budapest, 1996. OKKER Oktatási Iroda.

    PIETRASINSKI, ZBIGNEW: Alkotó vezetés. Budapest, 1977, Gondolat.