Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1999 január > Iskolakerülők? Avagy: iskolásügyek egy gyermekjóléti szolgálatnál

Makai Éva

Iskolakerülők?

– Avagy: iskolásügyek egy gyermekjóléti szolgálatnál1

Egy fővárosi kerület Gyermekjóléti Szolgálatánál fél év alatt előfordult esetek elemzéséből kirajzolódni látszik az iskolakerülés jelensége, a háttérben húzódó okok, problémák természete, egy meghatározott korosztály és azon belül a fiúk érintettsége. Kimutathatók e területen az iskola funkciózavarai, amelyek az iskolai gyermek- és ifjúságvédelmi munka prevenciós szerepének megvalósulását gátolják.

Várhegyi György emlékének ajánlom ezt az írást,
akitől a kutatói objektivitást
és a hátrányos helyzetűek iránti elkötelezettséget tanultam.

A gyermekvédelem történetében bizonyára nevezetes marad az 1997-es év, a gyermekvédelmi törvény életbelépésének esztendeje. Sokan, sokszor fogják még leírni ezt a dátumot is: 1997. november elseje, amikor a gyermekvédelmi törvény szerint hivatalosan is létrejöttek a gyermekjóléti szolgálatok.

A Családsegítő Szolgálat, mely negyedik éve működött már az egyik fővárosi kerületben, 1997 őszétől kiegészült egy új típusú szolgáltatást nyújtó, szakmailag függetlennek tervezett és ekképp indított csoporttal, a Gyermekjóléti Szolgálattal. (Hogy ez az eredeti elképzelés mennyire valósult meg, az nem ennek az írásnak a témája.) A családsegítésnek-családgondozásnak tehát voltak előzményei a kerületben, így a novemberi indulás után viszonylag rövid idő alatt „felfutott az esetszám”, lendületesen beindult a gyermekjóléti munka.

Fél év elteltével kezdtünk valamiféle tendenciát érzékelni abban, hogy a hetente tartott „esetmegbeszélő csoporton” mindig akadtak „iskolakerülős ügyek”. Ekkor született az elhatározás, hogy összegyűjtjük azokat az „iskolai” eseteket, amelyekkel foglalkoztunk. Minden olyan „esetet” ide soroltunk, amelyiknek érintett gyermekszereplője iskolás volt. A Gyermekjóléti Szolgálat négy munkatársánál fél év alatt összegyűlt iskolás esetek száma lehetővé tette, hogy elemezhetővé váljék az iskolakerülés jelensége. Ezek elemzésével, tipizálásával több kérdésre is választ reméltünk. Már az esetmegbeszélések során is úgy tűnt számunkra, hogy az iskolás korosztályon belül körülírható egy életkori csoport (vagy egy életkori szakasz), amelyik különösen problematikus. Kirajzolódni látszott valamiféle nemi meghatározottság, nem szerinti dominancia is. Az elemző rendszerezéssel választ reméltünk sejtéseinkre, feltevéseinkre. Az adatgyűjtésnél az alábbi szempontokat vettük figyelembe:

– A gyermek életkora, iskolai osztálya.

– Honnan jött a jelzés?

– A „megkereső” (a szolgálat segítségét kérő) által megnevezett probléma.

– További feltárt problémák.

– Az iskola szerepe a megoldásban.

– Az eset kimenetele/megoldása.

Az előzetes esetelemzések nyomán feltételeztük, hogy kimutatható az iskolás korosztályon belül egy leginkább érintett csoport életkor és nem szerint. Feltételeztük, hogy a problémák sűrűsödésében a túlkorosság is szerepet játszhat.

Amikor arra a kérdésre kerestünk választ, hogy ki jelez, feltételeztük, hogy valamilyen módon már érzékelhetőek vagy kimutathatóak lesznek a törvény nyomán alakuló új rendszerek és hálózatok, illetve tapinthatóak lesznek a működés zavarai is.

Amikor azt vizsgáltuk, hogy honnan kaptuk a jelzést az esetről, a válaszokból azt reméltük, hogy kibontakozik valamiféle sajátossága a partnerségnek, a megkeresések rendszerének.

A „hozott problémával” kapcsolatos korábbi tapasztalataink azt mutatták, hogy a partner a környezetet zavaró, kiragadott tünet (esetenként tünetek) megszüntetését várja, miközben rendszerint jóval komplexebbek, összetettebbek az esetek, s bonyolultabb azok háttere.

Az iskola szerepével kapcsolatosan (akár a jelzésben, akár a problémamegoldásban) arra kerestünk válaszokat: változott-e, illetve hogyan változott az iskolai gyermekvédelem, milyen segítő vagy akadályozó tényezők mutathatók ki szerepvállalása, működése kapcsán.

Az esetek kimenetelét vizsgálva azt figyeltük, mennyire lehetséges és működőképes a gyermekvédelmi törvény szerint is erősen hangsúlyozott alapellátásban tartás, mennyire telítődik így a gyermekjóléti szolgáltatás. Mekkorák kapacitásának és kompetenciáinak reális határai?

A Gyermekjóléti Szolgálatnál az indulás első hat hónapjában esetként számon tartott, gondozott családok száma 126 volt, az érintett gyerekek száma pedig 230. Egy-egy családgondozó számára ez átlagban majdnem 32 családot és mintegy 58 gyermeket jelentett. A gyermekjóléti szolgálatot ellátó intézmények és személyek szakmai feladatait, a működés feltételeit, irányszámait, normáit szabályozó népjóléti miniszteri rendelet ugyan csak 1998. május 5-ével lépett életbe, így a vizsgálat adatainak zárásakor (április 30-án) nem volt összevetési alapunk arra vonatkozóan, hogy sok-e vagy kevés a családgondozónkénti 32 család és 58 gyermek. Mi akkor úgy éltük meg, hogy ez túllép a vállalhatóság határain, leginkább azért, mert néhány esettől eltekintve nem lehetett gyorsan vagy rövid idő alatt lezárni őket, gyakorlatilag folyamatos családgondozói munkát igényeltek. (Egyébként a Gyermekjóléti Szolgálat ismertségének arányában ez a családszám és gyermekszám nyár közepéig szinte ugrásszerűen emelkedett, s mindegyik családgondozónál elérte – vagy meghaladta – a 35 családot s a 60 fölötti gyermekszámot.) Összevetve ezeket az adatokat a hivatkozott rendelettel, mely egy-egy családgondozóra gondozottként 45 gyermek vagy 25 család ellátását jelöli meg, bizony nem volt egyszerű a helyzetünk.

A Gyermekjóléti Szolgálat munkatársai az első fél év során havonta átlagban 7 alkalommal voltak családlátogatáson, 11 alkalommal nyújtottak segítséget az intézményben, esetenként minimálisan 4 külső intézménnyel, partnerrel működtek együtt a megoldásban, s havonta megközelítően 3 alkalom jutott a szakmai fejlesztő-önfejlesztő munkára.

A hat hónap alatt gondozott 126 családból 99 család iskolás gyermekkel kapcsolatos problémával kereste meg a Gyermekjóléti Szolgálatot. (Ez a megkereséseknek majdnem 79%-a.) A vizsgálat alapját ez a 99 eset képezi.

A gyermek életkora

Az elemzés kimutatta, hogy a 12–15 éves korosztály a leginkább érintett, a legtöbb gond és probléma velük van, s az ő veszélyeztetettségük tűnik a legnagyobbnak. Az iskolás esetek több mint 60%-át képező csoporton belül a fiúk voltak (kétharmados) többségben. Ez a nemi arányeltolódás nem volt jellemző sem a 6–11 évesekre, sem a 16–18 évesekre. A kicsiknél az esetszám és a nemenkénti arány csak jelzésszerűen haladta meg a fiúk „rovására” a lányokét, míg a nagyoknál megközelítő azonosságot mutatott. A korosztályon belül domináns problémahordozókként jelentkeztek a 15 évesek. A 12–15 éves korosztályt érintő esetek majd 40%-a hozzájuk kapcsolódott. A nemek szerinti megoszlásban továbbra is a fiúk vezettek. Kimutatható volt azonban egy érdekes jelenség. Míg a 15 éves lányok zömében a koruknak megfelelő iskolai osztályokba jártak (valamilyen középfokú iskola), addig a fiúk 90% fölötti arányban általános iskolai osztályokban voltak túlkorosok.

További kutatást igényel, hogy vajon üzenetértékű-e ez az adat az általános iskolai oktatás-nevelés nemek szerinti differenciálatlanságáról. Érdemes lenne vizsgálni ebben az összefüggésben a magántanulói státusokat is, vagyis azt a kérdést, hogy ezen a korosztályon belül a fiúk vagy inkább a lányok válnak szülői kérésre magántanulókká.

Honnan jött a jelzés?

1. Az esetek 38%-ában a család jelentkezett, a szülő (elsősorban az anya) kereste fel a Gyermekjóléti Szolgálatot. Ide soroltuk azokat az eseteket is, amikor a nagyszülő vagy más rokon kérte a gyermek érdekében a segítségünket.

2. A vizsgált iskolás esetek 31%-át a Népjóléti Osztályhoz tartozó Családvédelmi Csoporttól érkezett esetek jelentették. Ez a csoport foglalkozik a segélyezésekkel, s a jegyzői hatáskörből a védelembevétel tartozik hozzá. A Gyermekjóléti Szolgálattól az esetek döntő többségében arról kértek tájékoztatást, hogy a hozzájuk érkezett jelzések, bejelentések kapcsán X. vagy Y. védelembevételét szükségesnek látjuk-e.

a) Az esetek 11%-ában az iskolai gyermekvédelmi felelős jelzett valamilyen általa feltételezett krízishelyzetet a Családvédelmi Csoportnak (pl. a gyermek viselkedése megváltozott, tanulmányi eredménye romlott, szüleivel, a családtagokkal vagy környezetével konfliktusba került stb.), amely ennek „felderítését”, szükség esetén a védelembevétel kezdeményezését kérte a Gyermekjóléti Szolgálattól. Amikor az iskolai gyermekvédelmi felelőssel és az osztályfőnökkel felvettük a kapcsolatot, szinte csak elvétve s csak általános iskolások esetében (kivételként: egy kollégista középiskolás esetében) fordult elő, hogy a tünetek észlelése után az osztályfőnök és/vagy a gyermek- és ifjúságvédelmi felelős kiment volna családlátogatásra. Bár jogszabály nem kötelezi az osztályfőnököket arra, hogy családot látogassanak, mégis meglepő, hogy sok esetben semmiféle ténnyel, adattal nem tudták megerősíteni vélekedésüket. Felmerül a kérdés, hogy ha az iskola a gyermekek veszélyeztetettségét jelezte az önkormányzat, a gyámhivatal, a Családvédelmi Csoport felé, de nem tett lépéseket a veszélyeztetettség okainak feltárására, vajon hogyan végezhette el a gyermek- és ifjúságvédelemmel kapcsolatos sajátos pedagógiai-nevelési teendőit, vagyis mindazt, amit a közoktatási törvény (s máside vonatkozó rendeletek) szerint meg kell tennie. Ezekben az esetekben tehát úgy tűnt, a gyermekvédelmi rendszerben a prevenció egyik eleme, az iskola esetenként nem úgy működik, mint ahogyan arra a veszélyeztetettség megelőzése vagy a veszélyhelyzet felszámolása során lehetősége volna. Gyakorta előzetesen lemondott a lehetséges nevelési eszközökről. A Gyermekjóléti Szolgálat munkatársai ilyenkor minden esetben felvették a kapcsolatot az iskolával (gyermekvédelmi felelőssel, osztályfőnökkel, az iskola igazgatójával, a kollégiumi nevelővel stb.). A Szolgálat megalakulása óta igyekszik együttműködni a kerületi óvodai-iskolai gyermekvédelmi munkaközösséggel, hogy a problémákat lehetőleg mindig ott, azon a szinten kezeljük, ahol jelentkeztek, s ahol feltételezhetően korai szakaszukban könnyebben megoldhatók. Ehhez természetesen szükség esetén a családgondozás sajátos eszközeit is felajánljuk. A kölcsönös segítést tartjuk szem előtt, nem átvéve ugyanakkor az iskola felelősségét és szerepét. Az újjászülető gyermekvédelmi rendszerben ott vannak és erősen működnek még a régi beidegződések is: az iskola úgy véli, abból nem lehet baja, ha a (felsőbb) hatóság felé jelez (fedezve van).

b) A Családvédelmi Csoporthoz került esetek másik részét (20%) a Szabálysértési Csoporttól érkezettek tették ki. Ők minden alkalommal értesítették a Családvédelmi Csoportot, ha az ügyek érintettje gyermek volt. Ezeknek az eseteknek a kétharmada igazolatlan iskolai hiányzásból eredt (a tanköteles gyermek igazolatlan iskolai hiányzása miatt szabálysértési eljárás indult a szülő ellen), egyharmada mögött pedig többnyire a gyerekek által elkövetett bolti lopások húzódtak (csoki, Kinder tojás, hibajavító festék), s csak elvétve volt közöttük szabálysértés (pl. jogosítvány nélküli motorozás).

Az iskolák leginkább követhető gyermekvédelmi tevékenysége az igazolatlanul hiányzók figyelmeztetése volt, majd jelzés az önkormányzatnak, a hivatalnak. Ilyen esetekben a szülő ellen szabálysértési eljárás indult, s a felek (a szülő és a gyermek) meghallgatása után kirótták a pénzbírságot. Akár 15 óra (3 nap!) ismétlődő igazolatlan hiányzás 7000 forint bírságot is jelenthetett a négy gyermekét egyedül nevelő anyának. Nincs okom feltételezni, hogy ez az eljárás jogsértő lenne. Ezek az esetek az iskolai gyermekvédelem hatástalanságáról és formális jellegéről is szólnak. Gyakorta úgy tűnt, az iskolák csak a hatósági megoldást tartják látványos visszatartó erőnek bizonyos típusú gyermekvédelmi problémák megoldására, s alig volt érzékelhető, hogy kísérletet tettek volna arra, hogy a maguk sajátos nevelési eszközeivel fellépjenek.

3. Az esetek 15%-ában az iskola jelzett valamilyen problémát, s kérte a segítségünket (elhanyagoltság, bántalmazás, a tanulmányi eredmény hirtelen romlása, éhező gyermek, hiányzások, iskolakerülés, szökés, anya halála, anyagi segítség, segélyezés, fellelhetetlen tartózkodási helyű családokban lévő iskolás gyermek megkeresése stb.). Ezekben az esetekben általában számíthattunk az iskolák együttműködésére. A problémás gyermekekről folytatott konzultáció több esélyt adott a közös, jó megoldásnak.

Az osztályfőnököktől és az iskolai gyermekvédelmi felelősöktől szinte minden esetben a személyes kapcsolat kialakítását, a személyre szóló odafigyelést és törődést kértük, valamint a speciális segítésmód megtalálását. Az egyik gyereknek ez azt jelentette, hogy patronálni kezdte őt az iskolai könyvtáros, a másiknak azt, hogy rengeteg hiányzása és túlkorossága ellenére befogadta osztályába a tanárnő, a harmadiknak, hogy meleg ételt, jó szót kapott. Sok gyerek szeretet nélkül él, mindenki elrohan mellettük, a gondtól gyötört szülő ugyanúgy, mint a fáradt pedagógus. Ha mégis létrejött a bizalom, s lehetett kihez fordulni, már előbbre léptünk az ügyben. A segítés szép példáit sorolhatnám itt fel: azt az osztályfőnököt, aki elérte, hogy a gyermekét egyedül nevelő anya észrevegye, hogy kamasz lányának szüksége van rá. A másik kiharcolta, hogy a legproblémásabb kisfiú is ott lehessen az erdei iskolában. Vagy a kollégiumi tanárnő, aki észrevette egy kamaszlány hanyatló tanulmányi munkája mögött a család gondjait (őt egyedül nevelő alkoholista apa), s a Gyermekjóléti Szolgálat családgondozójának együttműködésével nyugodtabb családi körülmények közé sikerült juttatni a kislányt. Visszatérve a bevezető gondolatok közt kiemelt korosztályra és a serdülő fiúkra, megállapítható, hogy a pozitív megoldások túlnyomórészt a lányok és a kisfiúk esetében születtek, a legveszélyeztetettebbnek tűnő célcsoportnál az iskola eszközei jóval szegényesebbnek tűnnek. Az iskola már-már reflexszerűen e problémák hárítására törekszik, szívesen vágná el – vagy csak látszólagosan, formálisan tartaná meg – a tanuló és az iskola közti szálat.

Az esetfeltárások gyakorta olyan súlyos családi és élethelyzeteket mutattak, amelyekkel az iskola a gyermek problémája szintjén sem tudott igazán mit kezdeni. A Gyermekjóléti Szolgálat családgondozói számára pedig ilyenkor kezdődtek el a sokszereplős, hosszú kifutású esetek. Az iskolával történő együttműködés azért vált nagyon fontossá, mert a személyesebb törődés, nagyobb odafigyelés is sokat javíthatott a gyermek helyzetén, miközben a családsegítéssel igyekeztünk más irányokból komplex segítséget nyújtani a családnak. Ezek az esetek jelezték, hogy mennyire nehéz az iskolai gyermekvédelem helyzete, mivel a gyermekek beviszik az iskolákba a családok problémáit: az elszegényedés, a munkanélküliség, a kilátástalan lakáshelyzet, a közműtartozások, az etnikai problémák egyre intenzívebben jelentkező gondjait. Az iskolában is lecsapódnak a kerületre jellemző gondok: a szegénység, a magas munkanélküliség, a rossz lakáshelyzet s a nagyobb számban jelen lévő cigányság problémái. A Gyermekjóléti Szolgálat munkatársai többször megélték azt, hogy tevékenységükkel a társadalmi gondok új levezetési csatornáját jelentik, s a társadalom jóval nagyobb terheket mér rájuk, mint amennyihez eszközük vagy kompetenciájuk lenne.

4. Az esetek 10%-a a Gyámhivataltól érkezett. Az esetek egyik felében az ügyfél bement a Gyámhivatalba a problémájával, de ott úgy ítélték meg, hogy az inkább a családgondozó feladatkörébe tartozik, s továbbküldték hozzánk. (Pl. A rendőrség bevitt két koldulásra kényszerített kiskorút a GYIVI-be, s az anya bejelentette eltűnésüket, majd ki akarta hozni a gyermekeket, miközben eljárás indult a szülők ellen. Vagy: a nagymama nevelte születésétől az unokáját és gyámja kívánt lenni. Vagy: egy italozó életmódú anya be akarta adni gyermekotthonba gyermekét.) Ezekben az esetekben kissé elmosódtak a hivatali intézkedés és a szakmai segítés határai. A gyámhivatal minél több bizonyító erejű adatot kívánt, hogy megalapozott legyen a döntése még abban az esetben is, amikor a gyermekek konkrét veszélyben voltak, s a hivatalnak joga volt az azonnali intézkedésre. A Gyermekjóléti Szolgálat elindította a családgondozói munkát, de esetenként a hivatali lépések késlekedése, elodázása helyben járást eredményezett, miközben a gyermek helyzete nem oldódott meg vagy nem javult. Az esetek másik felében átmeneti nevelésbevételről szóló határozatot küldött meg a Gyámhivatal. Ilyenkor is elindultak a kapcsolatfelvételek (gyermekotthonnal, iskolával, szülői házzal).

5. Elenyésző volt azon esetek száma (6%), amikor az alapellátásban működő partner- vagy társintézmény (nevelési tanácsadó, családsegítő szolgálat, gyermekorvos vagy családorvos, rendőrség, bíróság) vagy maga a gyermek jelezte a problémát, kérte az együttműködést.

A problémák

A problémák csoportosításánál azt a rendszerezést használtam, amelyet az iskolai gyermekvédelemben általánosan használnak a gyermekek veszélyeztetettségének nyilvántartására. Eszerint a veszélyeztető tényezők adódhatnak a környezetből2, a gyermek személyiségéből, anyagi okokból, egészségügyi okokból, valamint egyéb okokból.

A vizsgált 99 család esetében, a jelzést adó személyek szerint a környezeti okokból eredő veszélyeztetettség a legmagasabb (66%). Ezen belül sorrendben: a családszerkezet (23%), az erkölcsi fejlődést veszélyeztető családi környezet (10%), a nevelési szokások (9%) és nevelési hiányosságok (3%), valamint a lakásgondok, a családon kívüli negatív környezet kerülnek említésre. A környezeti problémák egynegyede az iskolával kapcsolatos vagy iskolai probléma. Zömében hiányzással, mulasztással, iskolakerüléssel kapcsolatos gondok, mögöttük kísérőjelenségként magatartási problémák találhatóak. Valószínűleg a kerületi lakosság összetételéből eredő helyi etnikai sajátosságokból fakadóan iskolai problémaként jelentkeznek a roma családok eltérő, megengedőbb nevelési szokásai, a roma gyermekek korábbi éréséből, felnőtté válásukból eredő iskolai gondok (kimaradás, igazolatlan mulasztás, esetleg ezt követően magántanulóvá válás, így az iskola is jól jár, megőrzi a fejkvótát).

A gyermekvédelmi törvényben megfogalmazott juttatások ellenére továbbra is jelentősnek mondhatók az anyagi problémák; az anyagi alapú veszélyeztetettség (20%). A harmadik helyen a gyermekek személyiségében rejlő okok következnek (8%). Az egészségügyi okok 5%-ban, az egyéb okok 1%-ban kerülnek említésre.

Miután ilyen kiugró említéseket kapott a környezeti okok között a család, megvizsgáltuk az említett 99 család szerkezetét. A vizsgált családok 63%-ában (tehát majdnem kétharmadában) a szülőpár elvált, s valamelyikük (többnyire az anya) egyedül neveli a gyermeket/gyermekeket. Az egyedül nevelők 8%-a megözvegyült. A vizsgált családoknak 35%-a teljes család (ebből 16% házasságban, 19% élettársi kapcsolatban él). A fennmaradó családok esetében (2%-ban) rokon neveli a gyermeket.

Az iskolák szerepe az esetek megoldásában

Miután a problémákkal a Gyermekjóléti Szolgálatot keresték meg, nem vártuk, hogy az iskolák lépjenek helyettünk a megoldásokban. De mivel iskoláskorúakkal kapcsolatos problémákról volt szó, így mégis partnerként kellett bekapcsolnunk az iskolákat mint azokat a színtereket, ahol (elvileg) a nap nagyobb részét töltik el a gyermekek. Tapasztalataink azonban olyan iskolai funkciózavarokat sejtetnek, amelyek ráterhelődnek az iskolai gyermekvédelmi problémákra. A törvényi szabályozások pontosabban körülhatárolható iskolai gyermekvédelmi munkát írnak le. Ám a valóság a könnyebb ellenállás irányába történő elmozdulást jelzi. A bemutatott esetekben ugyanis gyakrabban kezdeményezte (kérte) az iskolás gyermek érdekében a családgondozói segítést a hivatal, mint az iskola, miközben találkozásainkkor sorra azt jelezték az iskolák, hogy a rájuk zúduló gyermekvédelmi gondok komplexebbek annál, hogy csupán nevelési eljárásokkal, eszközökkel kezelni lehetne őket. (Mélyebb, belső iskolai összefüggéseket nem állt módunkban vizsgálni.) Az esetek kezelésénél a következőképpen vettek részt az iskolák a gyermekek ügyeinek megoldásában.

Az iskola részvétele az esetek megoldásában
1. táblázat

Aktívan részt vett 38% 
Passzív maradt 23% 
Nem volt szerepe a megoldásban 26% 
Rideg magatartást mutatott 11% 
Szegregáló, jogsértő 2% 
Összesen 100% 

Az „esetek” kimenete/megoldása

E kérdés vizsgálatánál azt figyeltük, hogy megmaradt-e az alapellátás keretein belül az eset, vagy hivatali intézkedés vált szükségessé. (A vizsgált iskolás esetszámból természetesen leszámítjuk azokat az eseteket, amikor a gyermek már korábban bekerült a szakellátás rendszerébe, s mi az alapellátásban a családba kerülés, a visszakerülés segítésén dolgoztunk.)

Az esetfeltárás és a családgondozás után egyetlen esetben kért csak védelembevételt a Gyermekjóléti Szolgálat, de határozat az eltelt több hónap alatt nem született az ügyben. A többiekben az alapellátás lehetőségeivel és eszközeivel (pl. családgondozás, pszichológus vagy egyéb szakértő-segítő bevonása) kezelni lehetett az esetet. A Gyermekjóléti Szolgálathoz a Családvédelmi Csoporttól érkezett esetek között szinte nem volt olyan, amikor indokolt lett volna a védelembevétel. A Családvédelmi Csoport az eltelt fél év alatt egyébként nyolc esetben hozott határozatot védelembevételről, de ezek az esetek teljesen függetlenek voltak azoktól az esetektől, amelyekkel a Gyermekjóléti Szolgálatot megkereste.

A hivatalos intézkedéskérésnél vizsgáltuk a Gyermekjóléti Szolgálat javasolt megoldásának és a gyámhatóság határozatának egybeesését vagy különbözőségeit is.

Általános tapasztalatunk volt, hogy a gyámhatóság kínosan ügyelt a fokozatok, a fokozatosság betartására akkor is, amikor a gyermek érdeke igazolhatóan és bizonyíthatóan azonnal magasabb szintű eljárást igényelt volna. Néhány konkrét példa: védelembevételről határozott olyan esetben, amelyben a családgondozó indokoltnak látta az azonnali átmeneti nevelésbevételt. Ez végül négy hónappal később meg is történt, de előtte még az ideiglenes nevelésbevételt is elrendelte a gyámhivatal. Azt már senki sem vizsgálta, milyen károsodások, sérülések és veszteségek érték feleslegesen a gyermeket, s mit nyerhetett volna az idejében meghozott szükséges jó döntéssel. Más: életveszély esetén elhúzódott az ideiglenes hatályú elhelyezés. Végül az elhelyezés megtörtént, az erről szóló határozat hetekig késett, a gyermeket addig nem lehetett a számára megoldást jelentő átmeneti nevelésbe, családotthonba juttatni.

Jóval kevésbé ügyelt viszont a hivatal a jogszabályokban előírt határozathozatali idők betartására. A védelembevételi kérelmekről, javaslatokról 2–4 hónapig sem született döntés. A tényszerűség kedvéért meg kell jegyeznünk, a gyermekvédelmi törvény életbelépését követően késve jelentek meg a végrehajtási rendeletek. A változások elhúzódó szervezeti átalakulásokkal és fluktuációval (is) jártak, az elintézetlen ügyek emiatt is halmozódtak, a határidőre történő döntések nagy erőfeszítéseket és magas szintű szakmai tudást követeltek volna, ám ezeknek gyakorta híján volt a hivatal. Ami viszont jól működött „lefelé”, a Gyermekjóléti Szolgálat irányában: a hierarchia és a piramiselv hangsúlyozása. A vártnál jóval töredékesebben mutatkozott csak meg az önkormányzati rendszerben deklarált közszolgálatiság.

Az eltelt hat hónap alatt az elemzett 99 iskolás esetre vonatkozóan 12 intézkedést kértek a Gyermekjóléti Szolgálat munkatársai (védelembevételt, ideiglenes nevelésbevételt, állandó nevelésbevételt). Ebből az előírt határidőn belül 8 intézkedés realizálódott, bár gyakorta nem az a típusú intézkedés, amelyet a családgondozó kért, hanem inkább egy „alacsonyabb” szintű. Általános volt az a tapasztalatunk, hogy bizonyos eseteket képtelenség az alapellátásban tartani. Nem lehetett tehát automatikusan a prevencióval kezdeni a munkát egy olyan nehéz terepen, mint a külváros, ahol élünk, s naponta botlunk a szegénységbe és reménytelenségbe. Itt egyszerre kellett többfelé indulnunk: bizonyos területeken nagy esélye van még a megelőzésnek, más esetekben el kell fogadnunk, hogy ez bizony már keményen a veszélyhelyzet felszámolása, az utolsó előtti esélyek megkeresése, itt már a hivatal segítő beavatkozása is szükséges. Ezért nem lehet megítélni, hogy ez a 12 hivatali intézkedéskérés sok vagy kevés az adott családok számához viszonyítva. Mi ennyit tartottunk szükségesnek a gyermekek érdekében és védelmében. Bízom abban, hogy a két szervezet különböző, természetszerűen még nem összehangolt látásmódjának a különbsége mutatkozott meg s nem pedig az eltérő érdekeké.