Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1999 január > Könyv az emberré válásról

Könyv az emberré válásról

(Erziehen zum Sein)

Rebecca Wild ma már a felvilágosult nevelés klasszikusa. Columbia egyik kisvárosában, Equitóban indián és fehér gyerekeket nevel Pestalozzi- és Montessori-módszerrel, illetve azok továbbfejlesztésével, majd Freinet gondolatainak alkalmazásával. Kalandos útja, amíg a Montessori-óvodák és -iskolák megszervezéséig eljut, igencsak tanulságos. Németországban egy idegenvezetői megbeszélésen találkozik férjével, aki Equadorban született és élt hatéves koráig. Visszamennek Dél-Amerikába, s az „elhivatott” fiatalok életét élik; diákoskodnak, barátokat szereznek, pénztelenek, majd rájönnek, hogy az életnek értelmet kell adni, s ez csakis a közösségben megtalált alkotói tevékenység lehet.

Ekkor kezdenek a gondolattal foglalkozni, hogy óvodát, illetve iskolát kell nyitni, amelyben más módszerrel tanítják, nevelik a fehérek és indiánok gyerekeit, mint amelyben általában a gyerekek részesülnek – nemcsak Dél-Amerikában, hanem napjainkban, akár itthon is. Először megalapítják a Pestalozzi I. és II. elnevezésű óvodáikat Columbia egyik kisvárosának közelében, később Montessori útmutatásaiból kiindulva újabb óvodát és iskolát is létesítenek. Ez a módszer nem az autoritásra, de nem is a gyerekek szabadosságára épül. Céljuk, hogy a gyerekeket a munkálkodás örömében, egymás tevékenységének és egymás egyéniségének nyitott befogadásában neveljék, a létezés (Sein) örömében keressék. A szülőket is segítik e gondolat megértésében és ahhoz, hogy a gyerekeikkel való kapcsolatuk másként alakuljon.

Rebecca Wild leírja az óvoda és iskola berendezését, a gyerekek egy napját, és már ez is meggyőző. Az óvoda és az iskola alsó négy osztálya között szabad átjárás van (érdekes, hogy az iskolai nevelésben fontosnak tartja ő és férje, hogy a gyerekek tizenegy és tizenhárom évük között már korcsoport szerinti beosztásban tanuljanak). A közös helyiségben barkácskellékekkel megrakott polcok, terráriumok, a kertben egy úgynevezett „víziasztal”, s ugyanakkor a felnőttekkel való azonosulásra is alkalmas játékok, babák (az összes hozzájuk tartozó játéklehetőségekkel), posta, kis nyomda stb. találhatók, hogy a gyerekek kedvük és igényük szerint foglalkozzanak bármivel.

A pedagógusok magatartása is ezt a sokféle játéklehetőséget segíti elő. Rebecca Wild lenyűgözően érdekes könyvében gyakran megragadja az alkalmat (példákat is hoz fel rá), hogy a pedagógusok viselkedéséről beszéljen. Hangsúlyozza, hogy felnőttet alig látni kiemelkedve a gyerekcsoportokból, vagy lehajolnak, vagy guggolva a kisasztaloknál segítenek, ha erre éppen szükség van. Egyáltalán: a szerepük nagyrészt a segítségnyújtásban nyilvánul meg, s nem a kezdeményezésben. A pedagógusok általában halkan beszélnek, és nagyon kedvesek a gyerekekkel.

Egy nap az óvodában és az iskolában: a gyerekek autóbuszon érkeznek meg a közeli településekről. Rebecca, a férje és más pedagógusok várják őket, de kellő passzivitással szemlélődnek, hogy a gyerekek egymásnak örüljenek, beszámoljanak egymásnak arról, hogy mi történt, amióta nem látták egymást; legfeljebb egy kis cirógatással, halk kérdezősködéssel vesznek részt az induló napban. A megérkezésnek van „intimitása” és kifutási ideje. Rebecca Wild a meleg, simogatást, érintkezést nagyon fontosnak tartja, meggyőződése, hogy a gyerekeknek erre van szükségük. A gyerekek ezután szétoszlanak, van, aki az előző napi munkáját folytatja, van, aki esetleg otthonról hozott, határozott elképzeléssel lát valami újhoz, van, aki egy kialakult csoporthoz, esetleg valamelyik barátjához csatlakozik. Barkácsolnak, rajzolnak, „nyomdáznak” (így a betűvel is ismerkednek). Tíz óra körül kerül sor a közös étkezésre. A gyerekek hordják fel az ételeket, a kertbe például néhány lépcsőn kell eljutniuk, eleinte bizony a teát vagy más italt kicsit kilöttyintik, de ez már később alig következik be. A konyha is a gyerekek tulajdona, sokszor próbálnak főzni, s a közös étkezéseket maguk készítik elő. Nincs külön szakács vagy szakácsnő, a pedagógusok is részt vesznek a gyerekek konyhai foglalatosságaiban.

A tízórai után „közösségi” foglalkozások is vannak – különösen az iskolában. Zenetanulás, mesélés vagy egyéb előre elgondolt tevékenységek képezik ezeket a közös munkákat. A mesélés közös nyelven (spanyolul) folyik, de gyakran megismétlik ugyanazt a mesét az otthon beszélt (indián vagy más) nyelven is. Így nincs szükség külön nyelvórákra, a többféle nyelv gondolkodásuk részét képezi.

A természetnek óriási szerepe van a gyerekek életében. A terrárium gondozásától kezdve a víziasztal nyújtotta lehetőségig a megfigyelések, az apró cselekvések élményt, örömet nyújtanak. A szerző leírja, hogy közeli régészeti ásatásokhoz is kijárnak, és ilyenkor régi kavicsokat, leleteket hoznak el magukkal, amelyeket azután ők rendezgetnek. Gyakoriak a kalandos kirándulások, egy ízben például mindannyian beleestek a patakba, vizesek lettek, s hazatérve levették vizes ruháikat, és Rebeccáék lepedőiből csináltak maguknak új, száraz ruhát. De nemcsak efféle kalandokban, hanem másfélékben is részesülnek, amelyekből otthoni munkájukhoz gyűjtenek anyagot. (Itt kapcsolódik be Freinet módszere is.)

Rebecca Wild  és férje rendkívül fontosnak tartják a közvetlen emberi kapcsolódást. Ez a nevelés nemcsak a létezés örömére, a dolgok megismerésének módszeres gyakorlására, hanem egymás megértésére is óhatatlanul ráneveli a gyerekeket. Így a közösségi élet, mely elsősorban a közösség megbecsüléséhez vezet, az individuumnak nagyobb szerepet juttat, és az individuum megerősödése a szociabilitást is magasabb rendűvé teszi.

Módszerük a szülők meggyőzésén is alapul. Nagyon érdekes példákat mutat be a szerző arról, hogy az otthoni környezet hogyan alakul át szinte észrevétlenül a gyerekek hatására. Külön, hosszasan foglalkozik a tévét nézegető szülők és az otthonok nevelési problémáival.

T. Aszódi Éva