Oldalak: 97 98 99

 

Gósy Mária, Pszicholingvisztika

Egyetemi Könyvtár, Corvina, 1999. 270 l.

Néhány éve még jogos volt a kíváncsisággal vegyes várakozás: vajon mit tartalmaz a címében "pszicholingvisztika" megnevezést feltüntető kézikönyv. Hogy mára már világosak a körvonalak, kialakultak a keretek, a pszicholingvisztika elméleti és alkalmazott jellegű kérdéseit meg tudjuk fogalmazni, ezek részbeni megoldásait, illetve elvégzendő feladatait világosan látjuk, nem kis mértékben éppen Gósy Mária érdeme. Olyan munkát tett le elénk a szerző, amely összegez, és (vagy éppen ezért) új kutatási irányokat is megjelöl.

Gósy Mária 8 fejezetben fejti ki mondanivalóját, az egyes fejezeteket bibliográfia zárja. A könyvet gazdag, a különböző témakörök megtalálását hathatósan segítő tárgymutató egészíti ki (a minden bizonnyal elkövetkező újabb kiadást talán szerzők szerinti mutatóval lehetne majd kiegészíteni).

"A pszicholingvisztika kialakulása" rész (7-16) az alcímben megjelölt témát részletesen kifejti. A pszicholingvisztika első számú nyelve az angol, ezért külön erényként könyvelhető el, hogy Gósy a magyar nyelvű szakirodalomra is kitér: megkönnyítve a további tájékozódást azok számára is, akik nem vagy csak nehézségekkel olvasnak angolul.

"A beszédfolyamatok szervezése: agy, agyműködés" rész (17-37) a pszicholingvisztika tanulmányozása szempontjából nélkülözhetetlen neurológiai, anatómiai alapfogalmakat fejti ki. Szóba kerül a lokalizáció, az agyfélteke-dominancia, az agyféltekék jellemző funkciói. Az agyműködés, de különösen az emlékezet, emlékezési folyamatok leírásában az emberi agy és a számítógép termékenyítő analógiája is helyet kap.

"A beszédprodukció folyamata" (38-60) fejezet a hangzó beszéd létrehozásának legfontosabb szintaktikai, szemantikai mozzanatait mutatja be (a mentális vagy belső lexikon kérdéseit külön fejezet taglalja). Gósy nem téveszt arányokat: jól érzékelteti, hogy a mai kutatások még nem döntöttek egyetlen modell mellett; a modellalkotáshoz szükséges kutatások irányultsága is eltér. A korai modellek elsősorban a transzformációs és a generatív nyelvelméletet [97] vélték olyan kiindulópontnak, amely megalapozhat egy beszédprodukciós modellt. Mások (ezek már inkább a 70-es, 80-as évek) magában a beszédfolyamatban megfigyelhető (gyakran: mérhető) jelenségekre (hezitáció, szünet, beszédhibák) alapozva építettek modellt, míg a legújabb beszédprodukciós modellek - hol nyíltabban, hol kevésbé nyíltan - a neurológiai rendszerek információfeldolgozását (moduláris elv, párhuzamosan megosztott feldolgozási elv) tartották megbízható alapnak. Bármelyik modellről legyen is szó, a különböző nyelvi szinteknek megfelelő tervezési, kivitelezési, mikro- és makroméretű műveletek kérdése nem kerülhető meg: bőven kapunk ezekről is információt.

"A beszédészlelés és a beszédmegértés folyamata" (61-120) a recenzált egyetemi tankönyv egyik leghosszabb fejezete: egyfelől bővebb tárgyalást diktál az észlelési és értési folyamatok különválasztása, másfelől általában is többet tudunk a beszédtevékenységnek erről az oldaláról, de a terjedelmi okokat az is magyarázza, hogy ebben a fejezetben ad legbővebben számot a szerző saját empirikus kutatásairól.

Az észlelésért felelős fiziológiás mechanizmusok ismertetését a kurrens modellek kifejtése követi: leglényegesebb vonásaiban feltárul a motoros, az analízis-szintézis révén a globális, a hierarchikus, a kognitív, a moduláris és a konnekcionista modell. Tárgyalja a szerző a műveleteket (szegmentálás), az elemzési elveket ("azonnaliság - késleltetés"), a variáns-invariáns kérdését. Különösen értékesek a beszédészlelés fonetikai szintjének különböző mért adatai. A Gósy-féle tárgyalás gyakran választja azt a módot, hogy az általános ("összemberi") és a magyar adatokat egymás mellett szerepelteti, ennek köszönhetően az olvasó még világosabb képet alkothat a két adatsor egybevetése alapján. Ez a rész egyúttal szépen példázza az alapkutatás (a mért adatok) és az alkalmazás (a többféle lehetőség közül az iskolai tanulást említem) összekapcsolhatóságát, illetve egy ilyen kapcsolatteremtés hasznosságát. A GMP teszt egy évtizede bizonyítja nélkülözhetetlenségét.

"A mentális lexikon" (121-50). A szókincs régóta tárgya a nyelvészetnek, de a belső (mentális) lexikon - különösen kísérletes - vizsgálata csak néhány évtizede kutatási téma. Bár a mentális lexikon nagyságának megállapítása, a szavak közötti kapcsolatok jellegének feltárása már a múlt században elkezdődött, de a folyamatszerű működés (lexikai hozzáférés, megközelítés, azonosítás, lehívás) rendszeres kutatása aránylag újabb keletű. Gósy számot ad mind a megfigyelések, mind a provokált kísérletek idevágó eredményeiről: általánosabb és magyar vonatkozásban egyaránt. Áttekinti és magyar példák segítségével (is) segíti a szófelismerési modellek (moduláris, interaktív, "vegyes") megértését. Ahol lehetséges, megkülönböztetést tesz az írott és a hangzó nyelvi folyamatok között.

"Az anyanyelv elsajátítása" (151-97). A magyar pszicholingvisztikai szakirodalom Gósy Máriát kitűnő gyermeknyelv-kutatóként is számon tartja, ezért nem meglepő, hogy ez a fejezet az amúgy is magas színvonalú tankönyvnek is az egyik legkiérleltebb része. Az olvasó szerkezetileg jól felépített módon megtalálja itt a nyelvi fejlődés (a nyelvelsajátítás) pilléreit (empirista - racionalista közelítés), a kétféle közelítés kultúrhistóriai megjelenését ("vadgyerekek"), a "kritikus periódus" hipotézist és annak következményeit. Végigkalauzol a nyelvi fejlődés különböző szakaszain (preverbális szakasz, gőgicsélés, holofrázisok, telegrafikus beszéd); elsősorban magyar példák bemutatása és elemzése révén részletes képet kapunk az egyes szakaszok legfontosabb nyelvi (fonetikai, fonológiai, szintaktikai, szemantikai) jellemzőiről. A fonetikai, fonológiai sík különösen kitűnik adatgazdagságával. A magyar gyermek nyelvi fejlődését rendszeresen szembesíti az "általános" gyermeknyelvvel, így is segítve az olvasót. Figyelme központjában az iskoláskor előtti életszakasz (a 6 éves kor) áll, nagyban segítve ezzel az iskoláztatás ügyével foglalkozó szakemberek munkáját is, hiszen a teljes körű szocializációt majd csak az iskoláskor fogja lezárni, márpedig az iskoláztatás sikeressége nagy mértékben azon múlik, hogy mennyire ismerjük a megelőző állapotot, az alapot, amire majd építeni lehet.

A hazai és a nemzetközi szakirodalom részletező és átfogó ismeretéről árulkodtak a megelőző fejezetek is, de ezt itt külön is szóvá kell tenni. [98]

"A beszédprodukció és a beszédfeldolgozás zavarai" (198-234) fejezet multidiszciplináris és alkalmazott jellegével tűnik ki. A beszéd létrehozásában és feldolgozásában mutatkozó zavarok diagnosztizálása (ennek nyomán terápiás eljárások és stratégiák kidolgozása) egyaránt feltételez neurolingvisztikai, fiziológiai, lingvisztikai és természetesen pszicholingvisztikai ismereteket (nem említve a logopédiát, a beszédterápiát). Már az előző fejezetekben is megszokott módon: az elméleti alapvetést a bőséges empirikus adatok bemutatása teszi hitelessé. Átfogó ismereteket kapunk az afázia (motoros, szenzoros és a különböző "keresztező") típusairól, az egyes afáziafajtákra jellemző tünetegyüttesekről (nyelvi és nem nyelvi vonatkozásban). A fejezet alkalmazott jellege a terápiát leíró részekben köszön vissza.

"Az olvasás" (235-65) pszicholingvisztikai beállítottságú kutatása napjainkban újabb virágkorát éri, ezért több mint helyes ennek a fejezetnek a beiktatása. Sokan az olvasási kultúra hanyatlásáról beszéltek, ami - bár további árnyalást igényel - igaz, de a dolog mégsem ennyire egyszerű. Különösen a technikai alapú civilizációkban ugyanis megnőtt a vizuálisan közölt információk aránya (plakátok, utcai, reptéri piktogramok stb.), tehát az írás, az írott nyelv - ennek megfelelően: az olvasás - még sokáig a pszicholingvisztika homlokterében marad, Gósy Mária ezt ismeri fel. Természetesen nem kerülik el figyelmét a "hagyományos" témák sem, azaz a klasszikus olvasási folyamat elemzése (észlelési, értési szint), az olvasástanítás pszicholingvisztikai megalapozottsága. A nemzetközi és a hazai kutatások eredményeinek egymásra vonatkoztatása itt sem marad el. Az alapul szolgáló elvek tömör ismertetését kapjuk a magyar olvasástanítás történetét ismertető részben (kezdve Bornemisza Péter tankönyvétől egészen Adamikné Jászó Anna, Gósy Mária és Lénárd András tankönyvéig).

Az ismertetett könyv nélkülözhetetlen a mára már az egyetemi oktatásban is polgárjogot nyert pszicholingvisztikai kurzusoknak. Természetesen nemcsak a magyar és az idegennyelv-szakos tanároknak ajánlható, hanem az egyetemi oktatás nem diszciplináris tartományában bármely egyetemi hallgató számára.

Lengyel Zsolt

 

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap