TÁRSASÁGI ÜGYEK

 

Oldalak: 376 377 378 379 380 381

 

Ünnepi szó Vértes Edit jubileumán*

Csaknem hat évtizedes ismeretségünk és barátságunk késztet arra, hogy nyelvész társaim jó kívánalmait továbbítsam Vértes Edit professzornak, aki hamarosan betölti születésének - szamojéd számnévi terminológiával - másodszorosan negyvenedik évfordulóját. Ünnepeltünket 1941-ben ismertem meg az akkori Pázmány Egyetem magyar-finnugor nyelvészeti szemináriumában, [376] ahol ő akkor seniorként, illetve könyvtárosként működött. Noha az Eötvös Collegiumban nagyon jó színvonalú kutatási lehetőségeim voltak, mégis szívesen tartózkodtam az egyetemi nyelvészkönyvtárban, főleg a rokon érdeklődésű kollégák és kolleginák társasága és az itt uralkodó kellemes légkör miatt, ahol a be-belátogató professzorokkal is közvetlen érintkezés volt lehetséges. Hamarosan afféle törzstaggá lettem, amit az is tanúsított, hogy egy fiókos asztalkát kaptam, ahol irományaimat tarthattam, s melynek kulcsát Vértes Edittől vettem át, akit akkoriban "Vértes kisasszonynak" volt szokás titulálni. E szemináriumi asztalra ma is büszkén emlékszem vissza, sokkal szebb és jobb emlékekkel, mint néhány éve konfiskált professzori íróasztalomra (vagy nyom nélkül, sebtében eltüntetett névtáblámra). Mert ebben a könyvtárban a barátság és jó együttműködés nap mint nap megnyilvánult. Nyugodalmas sziget volt egy akkor már rossz ómenekkel riogató külvilágban.

Vértes Edit ekkor már matematika-fizika szakos tanulmányainak a végén járt és jól benne volt általános és finnugor nyelvészeti tanulmányaiban, melyeket Laziczius Gyula, Zsirai Miklós és Pais Dezső irányításával végzett. Bizonyos órákat együtt is hallgattunk, mindenekelőtt Lauri Kettunen finn vendégprofesszor kurzusait, amelyek finnül folytak, s ezért a hallgatóság három főre korlátozódott (a harmadik Kodolányi János évfolyamtársam volt). Hamarosan konkrét eredménye is lett Vértes Edit szorgalmának: 1943-ban megvédte doktori disszertációját "Az osztják személynévmások" címen. Ez a 35 lapos mű az akkori források alapján kitűnő áttekintést ad e névmások finnugor hátteréről, szerkezeti sajátságaikról, a bennük kimutatható képzők alkalmazásáról, ragozásuk sajátosságairól. Rövid és tömör munka, melynek fő megállapításai mai is lényegében elfogadhatók. E munka és több más körülmény folytán Vértes Editet osztjakológusnak "könyvelték el", holott a nyelvészet egyéb részterületein is tevékenykedett. Eleinte ugyan erre alig volt lehetőség, hiszen doktorálása után különböző iskolákban tanított. Ebből a korszakából származik "Ipari számtan, mértan" c. könyve (1947)1. 1951-ben végül is kedvező kutatási lehetőséghez jutott, amikor alkalmazták a Tarnóczy Tamás vezette Akusztikai Laboratóriumban. Itt kettős érdeklődésének megfelelő témán dolgozott, a magyar hangállomány statisztikai arányainak a kiszámításán. Az általa bemutatott eredmények teljesen újszerűek voltak a magyar nyelvészetben, s mivel e tanulmány németül is megjelent a magyar változattal nagyjából egy időben (1953-1954), Vértes Edit számítási módszerét és eredményeit sokfelé nagyra értékelték, méltányolták. Időközben áthelyezték az újonnan alakult Nyelvtudományi Intézetbe (1952), ahol 1984-ig dolgozott a finnugor osztályon. Magam is kevéssel előtte kerültem oda vidéki munkahelyemről (hála érte Németh Gyulának), és így sok éven át dolgoztunk közeli munkakapcsolatban, még 15 éves szegedi működésem idején is.

Noha ő új munkahelyén "A magyar szókészlet finnugor elemei", majd az "Uralisches etymologisches Wörterbuch" előkészítésén dolgozott, munkaidejének jó beosztásával jelentős egyéni teljesítményeket ért el, melyek tanulmányokban és könyvekben öltöttek testet. Jól jellemzik ezek érdeklődésének széles terjedelmét.

Hangstatisztikai tanulmányán kívül hasznát vette matematikai képzettségének például a szókészlet nagyságáról (1955), a matematikai nyelv nemzeti jellegéről (1956), a gépi fordítás dilemmáiról (1964), az egyéni szókincshasználat terjedelméről (1976), a valószínűségszámítás lehetőségeinek a nyelvi rekonstruálásban való alkalmazásáról (1970, 1977, 1981) írt cikkeiben, vagy az uráli számnevekről kialakult polémiában (1990 in: Specimina Sibirica III.; MNy. 89 = 1993.; 1994 in: FUF. 52).

Az exakt tudományos előképzettség lehet a forrása az elméleti kérdések iránti érdeklődésének, melyet Laziczius-tanítványként érlelt ki. Ennek következménye néhány általános jellegű közlemény. [377[ Nevéhez fűződik, hogy egy ismertetésében ő tette a magyar olvasó számára érthetővé Brondal sajátos szófajtani klasszifikációját (1963), felszólalt Saussure hazai visszhangja ügyében (1960), a szegedi tipológiai konferencián alkalmazta a tipológiai szempontokat finnugor anyagon (1970), alapos és érdemleges tájékoztatást adott Laziczius angol nyelvű válogatott munkáiról (1974), a szinkrónia időértékéről (1985), sőt voltaképpen a hangfestésről és szószármaztatásról készült cikke is ide sorolható (1965), bár magyar kutatásaihoz is illik, melyek közé sorolható - a hangstatisztikán kívül - a dajkanyelvi szavakról (1966), a magyar mássalhangzó-kapcsolatokról (1986), mássalhangzó-torlódásokról (1984) közölt cikke. Természetesen szómagyarázatai itt is helyet kaphatnak, noha ezek néha egyéb nyelvi vonatkozásúak is (1949, 1957, 1964, 1965, 1980, ill. részvétele a MSzFgrE. és UEW. munkálataiban).

Tipikusan finnugor kérdéseket tárgyal a birtoklás (1955, 1957), a jelölt tárgy (1960) kifejezésére, a finnugor hangjelölésre vonatkozó közleményeiben (1960) és külön az alapnyelvi szibilánsokról írt tanulmányában, ahol elsőül fejti ki azon nézetét, amely szerint nem szükséges az alapnyelvre három szibilánst rekonstruálni (1970). Természetesen más témákról írt könyveiben, tanulmányaiban is sokszor hivatkozik egyéb finnugor vagy szamojéd jelenségekre. Hozzászólt - nem is egyszer - a finnugor hangjelölés egyszerűsítésének kérdéséhez, melynek ügyében az alaptalan egyszerűsítés "veszélyei" mellett érvelt (1978, 1980). Itt említhető, hogy a finn, az obi-ugor nyelvek mellett különösen érdeklődött még a permi nyelvcsoport iránt, s ő szervezte meg, hogy egy kisebb csoport finnugrista (Vértes Edit, K. Sal Éva, Fabriczius-Kovács Ferenc, Jókay Zoltán és e sorok írója) rendszeresen eljárt Fokos-Fuchs Dávid lakására zürjén és votják szövegeket olvasni és elemezni (ti. akkor Fokos nem adhatott elő egyetemen...). A finnugor tudománytörténet végigkísérte életén: Fokos-Fuchs (1974, 1985), Lakó Gy. (1985), Pápay J. (1982, 1999), Karjalainen (1972) nevei jelzik e kutatások, megemlékezések fő alakjait.

Szakirodalmi termésének zöme természetesen az osztják nyelvre és környezetére vonatkozik. Számos könyv kiadása fűződik nevéhez e témakörből. Egyetemi disszertációjának problematikáját bővítve terjedelmes könyvet írt "Die ostjakischen Pronomina" címen (1967). Kár, hogy "Keleti osztják névmásragozás" c. kandidátusi értekezése kiadatlan maradt (1958). Akadémiai doktori értekezésének témájaként az osztják fonémák kölcsönhatását vizsgálta meg (1976), s ennek alapján külön könyvet írt "Morphonematische Untersuchung der ostjakischen Vokalharmonie" címen (1977). Eredeti tanulmányainak, cikkeinek jó része szintén az osztjákot érinti. Sokat írt a hangjelölés kényes kérdéseiről (1959, 1960, 1965, 1970, 1973, 1974, 1983), a magánhangzó-harmónia vitatott kérdéseiről meg a fonémák rendszeréről (1969, 1978, 1980, 1984), de a nyelvtani vizsgálatok sem állnak tőle távol, hiszen a morfológia és mondattan több érdekes jelenségét tárgyalta (1958, 1959, 1961, 1962, 1963, 1967, 1970, 1973), szólt a névadásról (1958, 1960, 1962, 1970).

Eredeti kutatásokon alapuló közléseinek száma tehát igencsak tetemes. Szorosan kapcsolódnak viszont mindehhez azok a ténykedések, melyeket osztják szövegek sajtó alá rendezésében ért el.

Vértes Edit mélyen meg van győződve arról, hogy a századfordulón gyűjtött szöveghagyatékoknak nem levéltárakban kell porosodniuk, hanem közzétételre várnak, mert ez az érintett nyelvek szerkezetének és történetének a jobb megismerését szolgálja. Ennek érdekében örömmel vállalkozott a helsinki Finnugor Társaság Erkki Itkonen által közvetített ajánlatára, hogy sajtó alá rendezze K. F. Karjalainen és H. Paasonen Finnországban őrzött osztják anyaggyűjtését (a két kutató szótárai előzetesen már megjelentek). Ez a szóbeli megállapodás azután valóra vált, sőt rövidesen a finn-magyar kulturális együttműködési megállapodásnak is része lett. Első eredménye ennek a tevékenységnek az volt, hogy ünnepeltünk kiadta Karjalainen (1964), majd Paasonen osztják nyelvtani följegyzéseit (1965), amelyek fontos új elemekkel, értékes információkkal gyarapították az osztják nyelvjárásokról kialakított egyébként is tarka képet. E két értékes közlést követte azután Karjalainen déli osztják szöveggyűjtésének I. kötete (1975). Ez tartalmazza az eredeti szöveglejegyzéseket és azok német fordítását (Vértes Edit tollából). Tanulságos a könyv elé írt előszó, amely nemcsak a feldolgozás körülményeiről tájékoztat, hanem egy fontos elvi kérdést is [378] fölvet (l. még 1992), azt nevezetesen, hogy a folklór (és különösen az osztjákoké) fordításában korlátozottak a lehetőségek: a legkitűnőbb fordítás sem tudja visszaadni azt a szépséget, amelyet e szövegek előadása a hallgató számára jelent, amellett a fordítás eleve nem lehet tökéletes és jó, legfeljebb az elérhető tárgyi hűségre törekedhet. Ezek a gyakorlati tapasztalatok alátámasztják azokat az elméleti kutatásokat, amelyek a költői nyelv "fordíthatatlanságának" tételét hangoztatják (Solomon Marcus). A Karjalainen-sorozat II. kötete viszont jóval később, 1997-ben jelent meg (MSFOu. 225.), amely az átírás körülményeivel és egyéb apróbb-nagyobb filológiai fejtegetésekkel foglalkozik, de nem tartalmazza a szövegekhez fűzött tárgyi és nyelvi magyarázatokat. Tudomásom szerint ez a leendő III. kötet is készen van, kiszedve, korrigálva hasábkorrektúrában vár sorsára, amely a II. kötet keserves tapasztalataiból ítélve meglehetősen ködös és bizonytalan. Kár.

Elkészült és megjelent viszont a Lexica SFU. sorozat X/3. köteteként az a hiánypótló füzet, amely a Karjalainen-Toivonen "Ostjakisches Wörterbuch"-ból hiányzó déli osztják szavakat szedi jegyzékbe (1996).

A Karjalainené mellett sikeres - sok újat nyújtó - szövegkiadás az a 4 kötetből álló sorozat, amely Paasonen déli osztják szövegeit tartalmazza (I-IV. 1980). Ezzel persze koránt sincs befejezve a neves finn kutatók hagyatékának teljes kiadása. Tudjuk, hogy Karjalainen jelentős keleti osztják szövegeket gyűjtött (a talán kevésbé számottevő északiak mellett), és hogy Paasonen értékes szurguti anyagot hagyott reánk. Ez utóbbinak a sorsa reményteljes, mert a kézirat kiadásra kész állapotban van.

A finneken kívül egyéb nyelvészek kéziratos hagyatékának kiadásában is érdemei vannak Vértes Editnek. Főleg a Pápay-kéziratok kiadására gondolok, ami összefüggésben lehet azzal a körülménnyel, hogy 1984-ben a debreceni egyetem finnugor professzorává nevezték ki, s itt a helyi adottságoknak megfelelően a tanszék első vezetőjének 100 évvel ezelőtt gyűjtött északi osztják, eddig még kiadatlan szövegeinek publikálását vélte egyik fő feladatának és kötelességének. E célból szervezte meg a Bibliotheca Pápayensis sorozat megjelenési lehetőségét, és ebben 8 kötetet adtak ki (7 kötetben VE. az osztják anyagot, egy kötetben Agyagássy Klára a csuvas hagyatékot közölte). Ez a sorozat 1988-1998 között jött létre. Ezen kívül azután VE. részt vett W. Steinitz "Ostjakologische Arbeiten" c. sorozata III. kötetének előkészítésében, ahol is a jeles német tudós délies jellegű atlimi, nizjami, keuski, sőt serkáli gyűjteményét rendezte sajtó alá (1989).

Mindaz, amit eddig felsoroltam, már önmagában is teljes életműnek számít. Vértes Edit tett azonban még sok minden egyebet is. Például az ismeretterjesztés területén: kedves régi barátunk, a szép és jó emlékű Karig Sára szerkesztette "Népek meséi" sorozatban közzétett egy osztják "mese"-kötetet "Hadmenet, nászmenet" címen (1975). Németül kiadott egy 5000 sornál terjedelmesebb ismeretlen déli osztják hőséneket "Brautfahrten" címen (1986) T. Lovas Rózsa műfordításában. Ennek eredeti magyar fordítását viszont közzétette a "Bevezetés az uráli népköltészetbe" c. egyetemi tankönyvében (1985).

Látható tehát, hogy az osztják és szibériai folklór és mitológia kérdései nem kerülték el érdeklődését, s ez a hajlama vagy vonzalma több egyéb munkájában is megnyilvánul. Erre utal például a "Genuß des Fliegenpilzes bei Sibiriens uralischen Völkern" c. írása (1983), a "Die Volksepen der Obugrier" c. műve (1968), "Südostjakische Epen und Heldenlieder" (1979) c. tanulmánya, de leginkább az a terjedelmes mű, amelynek készültéről régóta tudok, de most került kezembe a 300 tördelt lapot kitevő terjedelmes mű korrektúrája. Ez a W. Haussig által kezdeményezett "Mythologisches Wörterbuch"-nak egyik fő fejezete lesz "Mythologie der uralischen Sprachen Sibiriens" címen. E népek mitológiáiról vannak ugyan kisebb-nagyobb tanulmányok, monográfiák, de ez az első olyan mű, amely ezek anyagát és a szerző által megismert egyéb folklorisztikai anyagot fölhasználva betűrendben, szótárszerű elrendezésben foglalja össze és ismerteti a célnak leginkább megfelelő formában e népek folklorisztikus alakjait, isteneit, hőseit, mitologémáit, orális hagyományvilágát. Ez a véleményem akkor is érvényes, ha figyelembe vesszük, hogy az utóbbi években több olyan új, ismeretlen folklóranyag került napvilágra a keleti szamojédokra [379] vonatkozóan (enyecekre, tawgikra), amelyek kiegészíthetik majd egy ilyen szótár későbbi kiadását. Persze: előbb meg kell jelennie, bár e téma rövid vázlatát angolul közölte a szerző (1986).

E tényszerű felsorolás végén színezzük tovább a Vértes Editről összeálló képet egy-két olyan észrevétellel, amely munkastílusának és személyes emberi habitusának jellemzőit mutatja be.

Első észrevételünk akképp fogalmazható meg, hogy minden sorából kiderül, milyen nagyra értékeli a nyelvi tényeket, adatokat. Az adatok halmozott mikrofilológiai elemzése viszi közel végső állásfoglalásának megfogalmazásához, miközben a kérdés történetét és a megoldás valamennyi lehetséges alternatíváját elemzi. A logikai alternatívák összességének figyelemmel kísérése nem teszi könnyű olvasmánnyá tanulmányait, de a sokszor csak gondolatkísérlet szintjén fel-felbukkanó ötletek kétségkívül az alkotás folyamatának kibontakozását mutatják. Nagy mennyiségű anyaggal dolgozik, s az adalékok abúzusát úgy iparkodik felfoghatóvá és áttekinthetővé tenni, hogy bőven alkalmazza a számszerűségek statisztikai megoszlásának vizsgálatát, s ezeket a könnyebb áttekinthetőség végett gyakran rendezi tabellákba vagy ábrázolja mátrixokban. Ez az igen aprólékos és a legapróbb részletekben vájkáló vizsgálódás nem kedvez az olvasottságnak, de a problémák mélyére hatolásának szándékát tükrözi vissza.

Kutatásainak egyik fókuszában az osztják nyelvjárások állanak. Amidőn például egy-egy hagyaték kiadása a feladat, akkor mindenekelőtt a gyűjtő helyszíni lejegyzési módjának és esetleges későbbi módosításainak analíziséből indul ki, hogy a hangok, hangszekvenciák, hangrendszerek kérdésében tisztán lásson. Vértes Edit fonológiailag képzett, de a finnugor transzkripció egyszerűsítőivel nemegyszer keveredett vitába a hangok és a fonémák minősítésének ügyében. Igaz ugyan, hogy én magam inkább a textusok egyszerűsítésének, azaz fonológiai szempontú közlésének a pártolója vagyok, de méltányolom azt a buzgalmat, elszántságot és tudást, amely Vértes Editnek a legapróbb részleteket firtató, sok-sok adattal alátámasztott fejtegetéseinek meghatározó motívumát képezik.

Az általa kutatott - osztjákon kívüli - nyelvekben is a belső szerkezeti jelenségek összefüggéseit keresi, jobbára valamilyen elméleti keretbe helyezve ezeket. Munkásságának fő vonulatában nyomon követhető ez a szándék. Nézeteit nem szokta megtagadni, jobbára ragaszkodik hozzájuk, és számos érvvel támogatja meg őket, viszont nem esik kétségbe, ha egyes nézeteit nem mindenki osztja.

Talán itt lehetne kitérni arra, hogy munkásságának egy másik szelete két nagyobb szabású kollektív munkálathoz csatlakozik: a Nyelvtudományi Intézetben eltöltött 32 éves szolgálata alatt a finnugor, illetőleg uráli etimológiai szótárak szerkesztőségének munkáját segítette, bár kutatói alkata inkább az egyéni teljesítményeket preferálta. Az említett két szótárnak megvolt a maga gyűjtési, feldolgozási és szerkesztési módszere, amelyhez a munkatársaknak alkalmazkodniuk kellett. Ez nem volt mindig könnyű, ami nem egyszer vezetett kisebb-nagyobb konfliktusokhoz a munkálatban résztvevők között. A végső koncepcióval szembeni kritikai vélekedésem miatt az ötvenes évek végén én magam - mint külső munkatárs - meg is szüntettem közreműködésemet ebben a vállalkozásban (sőt korábbi etimológiai tevékenységemet is abbahagytam). Hasonló helyzetbe került időnként Vértes Edit is, aki egy-egy döntéssel, bizonyos esetekben magával a szerkesztési eljárásokkal nem tudott azonosulni. Az efféle belső feszültségek soha nem előnyösek, s ez valamelyest bizonyára elkedvetleníthette Vértes Editet, ezért örömmel fogadta el 1984-ben a debreceni finnugor tanszék hívó szavát, ahol munkássága szabadon és teljes szuverenitással bontakozhatott ki. Ez a másoktól való függetlenség és szemléletének konzekvens vállalása adta neki az erőt ahhoz, hogy 1993-ban - midőn az MTA az UEW. munkatársainak odaítélte az Akadémiai Díjat - az ezzel járó pénzjutalom átvételétől elzárkózott, és ennek nyilvános közleményben okát is megjelölte (Magyar Tudomány 1994., MNyj. 32 = 1995).

Az említett esemény rávilágít életszemléletére. Soha nem volt hajlandó megalkuvásra, vállalta a neveltetéséből és jelleméből eredő erkölcsi értékeket, amelyekből egy jottányit sem engedett. Pedig nem lehetett könnyű ezt megtennie egy olyan korban, amely a saját arculatára akarta [380] formálni az egyént és a társadalmat egyaránt. Igaz, hogy ünnepeltünk nem harcias természet, "csak" elveiben kitartó. Ezen adottságai nem voltak kedvezőek az elmúlt évtizedekben, de nézetei intaktságát mégis megőrizhette egy aránylag csendes és a másféle gondolkodást is toleráló kutató intézetben, még ha adódtak is kisebb-nagyobb kellemetlenségei.

Szerencsés időben jutott egyetemi katedrára, ahol más lehetőségek és viszonyok közé került. Új művek, új feladatok, új lehetőségek vártak rá. Az oktatói szerepkörben derült ki róla, hogy kitűnően, szabadon és szabatosan ad elő, hogy ambicionálja a debreceni obugrisztika új lendületbe hozatalát, hogy ehhez szövetségeseket is talált, és tanítványok nevelésére is sort kerített. Sikerült kijárnia, hogy tanszéke önálló finnugrisztikai kiadvánnyal lépjen - ha nem is minden évben - a szakmai nyilvánosság elé, s ez a gyakorlat később - 1989-ben - a Folia Uralica Debreceniensia sorozatban véglegesen testet öltött utalva egyben a Bibliotheca Pápayensis köteteire is. Oktatói munkájának része déli osztják kresztomátiája (1985) és az, hogy posztgraduális képzésben nyugdíjazása után is aktívan részt vesz.

Vértes Edit eddigi életpályájával jogosan érdemelte meg a professor emeritus címet, a Finn Tudományos Akadémia és a Finnugor Társaság külföldi tagságát, meg egyéb tudományos szervezetek elismeréseit. Mióta nyugdíjba vonult, még több ideje maradt terveinek megvalósítására. Kiadásokat készít elő, cikkeket ír (legutóbb pl. a finnugor zárhangok történetéről a FUD. IV. kötetében 1997-ben, de ezt tudtommal egyéb mássalhangzók vizsgálatával óhajtja folytatni). Közzétett azután néhány polémikus írást is a számjelöléssel kapcsolatban, amelyekről mindenki a maga nézetei szerint dönt, véglegesen pedig a majdani utókor. Az azonban bizonyos, hogy ezekre az írásokra két dolog jellemző: a valós megoldás keresése és a visszafogott hangnem. Az utóbbinak különös jelentőséget tulajdonítok, hiszen nem minden bíráló képes a normális véleménycsere etikai normáinak minden tekintetben megfelelni. Vértes professzor-asszony őszinte véleményének határozott kifejtése nem sérti az érintettek szakmai tekintélyét és nem akadályozza a tisztán látás vagy a tisztázás lehetőségét.

E nevezetes évfordulón nem tudtunk - holott szerettünk volna - emlékkönyvet kiadni kollégánk tiszteletére. Tervbe vettük azonban, hogy az általa a Paasonen hagyatékából sajtó alá rendezett szurguti osztják szövegeket a debreceni KLTE segítségével az ő születésnapjára emlékezve adnánk ki. Ez a művelet folyamatban van, csak a szükséges nemzetközi jóváhagyásra vár. Így, ha ezúttal nem, de remélhetően még ez év folyamán át lehet nyújtani e kötetet méltó körülmények között. Ebben bízva Magyar Nyelvtudományi Társaság nevében is töretlen munkakedvet kívánok Vértes Editnek távolabbi tervei megvalósításához és az ehhez szükséges nyugodalmas, békés, de főleg hosszú és egészséges életet. [381]

 

* Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság Finnugor szakosztályi ülésén 1999. május 11-én.

1Jakab Edit 1989-ben közölt bibliográfiájára utalva (Folia Uralica Debreceniensia 1: 11-7) pontos címeket, forrásokat nem adok, csak évszámot. Az 1989 utáni művek lelőhelyét és (olykor rövidített) címét azonban közlöm.

Hajdú Péter

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap