Oldalak: 282 283 284 285 286 287 288 289

 

Fonémakölcsönzés és jelöltségelmélet

1. Dolgozatomban a jelöltségelméletnek a nyelvi kölcsönzésekről tett egynéhány állítását veszem szemügyre. Közelebbről azt vizsgálom, hogy kölcsönfonémáknak a megjelenése és beépülése átvevő nyelvek fonémarendszerébe elégségesen magarázható-e a jelöltségelméletnek a nyelvi kölcsönzésekre vonatkozó, alább bemutatandó, egymásnak ellentmondó állításai akármelyike szerint. E dolgozat előfeltevése az, hogy fonémakölcsönzés lehetőségét egyáltalán, a kölcsönzés módját pedig különösen az átvevő nyelv fonémarendszere határozza meg, s nem az átvett elemek vagy szerkezetek jelölt vagy jelöletlen volta.

Jelöltségen általánosító megfogalmazásban és a szerteágazó szakirodalmi előzmények nyomán nyelvi elemeknek vagy szerkezeteknek olyan oppozíciós viszonyát értem, amelyben az összetettebb s kevésbé általános elem vagy szerkezet minősül a jelöltebbnek.

A jelöltségelmélet a nyelvi kölcsönzésekre vonatkozó megállapításait egyfelől nyilvánvalóan a nyelvi kontaktusok vizsgálatának szentelt, kiterjedt irodalomra támaszkodva hozza meg. A kontaktusvizsgálatokon belül a kölcsönzésekre vonatkozó elvi és módszertani nézetek alapján persze bajos lenne meghatározni azoknak a nyelvi elemeknek vagy szerkezeteknek a körét, amelyek a nyelvekről való általános ismereteink szerint ellenállnak a kölcsönzésnek (ilyen megkötésekre tesz kísérletet a standard kézikönyvek közül pl.: R. Anttila, An Introduction to Historical and Comparative Linguistics. New York, 1972.; E. Moravcsik, Language contact. In: Universals of human language 4. Eds. J. H. Greenberg-C. H. Ferguson-E. Moravcsik. Stanford, 1978.; H. Hock, Principles of Historical Linguistics. Amsterdam, 1986.; stb.), amiként abban sincs egyetértés, hogy mikor s miért kölcsönöz valamely nyelv egy másikból (pl. A. Danchev, Language contact and language change: Folia Linguistica 1988: 37-53). Biztonsággal csak annyi állítható, hogy jelenlegi ismereteink szerint nincs olyan nyelvi entitás vagy szerkezet, amelyik ne lehetne kölcsönzés tárgya; s ha két nyelv kapcsolata egyre hosszabb ideig tart, s a kontaktus is egyre intenzívebb, elvben bármely elem vagy szabály [282] kölcsönözhető (vö. még L. Campbell, On prorosed universals of grammatical borrowing. In: Historical linguistics 1989: papers from the ninth International Conference on English Historical Linguistics. Eds. H. Aartsen-R. J. Jeffers. Amsterdam, 1993. 104). Abban azonban, hogy a fonémák a relatíve ritkán kölcsönzött elemek közé tartoznak, nagyjából egyetért a szakirodalom.

A kölcsönzésekkel foglalkozó szakirodalomnak az a része, amelyik a szóátvételekkel foglalkozik - s mivel a szavak kölcsönzése a relatíve leggyakoribb az átvételek lehetséges körén belül, a szakirodalom tetemesebbik része éppen róluk íródott - szükségképpen kitér fonológiai (hanghelyettesítési, hangátvételi, fonotaktikai) kérdésekre is. Ugyanakkor a diakrón, s egy sor esetben szinkrón szempontú fonológiai leírásoknak egy nem elhanyagolható hányada is részben vagy egészben a fonémakölcsönzések leírásának szenteli magát. Mindez annyit jelent, hogy a jelöltségelméletnek pusztán a (történeti, illetőleg leíró) fonológia jóvoltából is bőségesen adódhatnak megfigyelései a maga elemzései számára.

A jelöltségelmélet - s vele együtt a természetes fonológia, morfológia, illetőleg szintaxis - feltételezései vagy állításai tehát a nyelvekre általában is érvényes megfigyelésekre támaszkodnak. A jelölt, illetőleg jelöletlen nyelvi elemek vagy szerkezetek taxonomikus felsorolásaiban leggyakrabban a következő általánosításokkal találkozhatni: a jelöletlen (neutrális) elemek gyakrabban használatosak, mint a jelöltek; a jelöletlen szerkezetek általában kevésbé összetettek, mint a jelöltek; a jelöletlen elemek vagy szerkezetek kognitíve - azaz a figyelem, a mentális teljesítmény és a hozzá szükséges idő tekintetében - kevésbé komplexek, mint a jelöletlenek; az anyanyelv elsajátításakor a gyermek a jelöletlen elemeket vagy szerkezeteket tanulja meg elsőként; a jelöletlenebbek ellenállóbbak a változásokkal szemben (noha általában változások hozzák létre őket); beszédbeli vétések ritkábban érintik őket stb.

A nyelvtörténet szempontjából releváns feltételezés így szól: a nyelvi változások a jelöletlenebb minták (elemek, szerkezetek) kialakulásának irányában hatnak. A diakrónia (egyik) dilemmája, köztudottan, éppen ebből adódik: a jelöletlenebb minták iránti hajlandóság legjobb esetben is csak tendenciaszerűen lehet igaz, különben mivel lehetne indokolható a jelöltebb elemeket, szerkezeteket eredményező változások sora. Magyarázat többféle adódik, amelyek lényegében megegyeznek abban, hogy a természetesebb, tehát kevésbé jelölt állapot felé való haladás nem megszakítások nélküli folyamat a nyelv történeti változása folyamán, s hogy az egymással ellentétes változási tendenciák a jelölt és jelöletlen minták konfliktusához vezethetnek. Kiragadott esetként a szekvencia vagy beszédlánc képzésekor előálló, az artikuláció és az akusztika érdekeit szembeállító példa hozható föl: a kevésbé jelölt szekvencia az artikuláció, a jelöltebb az akusztika-beszédészlelés szempontjainak kedvez.1 (További "konfliktusokra" l. pl. A. McMahon, Understanding language change. Cambridge, 1994. 101 kk.)

A nyelv történeti változásának egyik módja a kölcsönzés, s a jelöltségelméletnek erről is vannak megállapításai; a legáltalánosabb feltevés szerint a nyelvi kölcsönzések [283] tipikusan a jelöletlen mintát követik (vö. pl. A. McMahon i. m. 98). Ez utóbbihoz még egy további megkötésnek is járulnia kell annak érdekében, hogy az állítás egyáltalán értelmezhető legyen: ha a kölcsönzés eredményeképpen az átvett elemeknek (pl. szavaknak) valamely összetevőjét vagy szerkezetét (a szekvenciában pl. valamely fonémát vagy annak kapcsolatát) nem fogadja be az átvevő nyelv, akkor saját elemmel vagy szerkezettel helyettesíti azt, azaz adaptálja. Ilyenkor a kölcsönzés valóban jelöletlen az összetevők, illetőleg a szerkezet szintjén. Amikor azonban az elemet eredeti összetevőivel vagy szerkezetével együtt veszi át,a helyettesítés elmarad, azaz az átvevő nyelv adoptál, s a kölcsönzött elem, illetőleg annak eladdig ismeretlen összetevői vagy szerkezete jelölt lesz. Másként fogalmazva: a fenti felfogás értelmében az adoptáció mindig jelölt.

A fent előadottal ellentétes nézet arra a már említett tényre támaszkodik, hogy noha a történeti változások eredményeként tendenciózusan kevésbé jelölt entitások vagy szerkezetek állnak elő, a nyelvek mégis folyamatosan alkotnak jelölt formációkat történeti változásaik során. E jelenségek okait elemezve Forner, Gundel, Houlihan és Sanders (M. Forner-J. K. Gundel-K. Houlihan-G. Sanders, On the historical development of marked forms. In: Explanation in Historical Linguistics. Eds. G. V. Davis-G. K. Iverson. Amsterdam, Philadelphia, 1992. 82-4) úgy véli, hogy a jelölt elemek jelentkezése többek között igen nagy mértékben a kölcsönzésnek tulajdonítható: az átvételek tipikusan jelöltek.

Az idézett nézetek a kölcsönzött elemekre általában vonatkoznak, azaz nem tesznek különbséget a különféle kölcsönzött nyelvi elemek vagy szerkezetek között jelöltség/jelöletlenség tekintetében. Így ez az általánosítás jogosít fel arra, hogy a kétféle nézetet bármely nyelvi elemre, azaz például a fonémákra is érvényesnek fogjuk fel.

Ennek értelmében e dolgozat célkitűzése akár triviálisnak is mondható, hiszen: a) az átvevő nyelvből hiányzó, idegen fonémát az átvevő nyelv egy - nagymértékben megjósolható - saját fonémával helyettesíti, b) hangváltozási stratégiák bevetésével az átvett szekvenciát az átvevő nyelv saját fonotaktikai szabályaihoz illeszti. Ennek következtében a szekvencia fonológiai képe megváltozik, s így az átvett elem jelöletlen vagy kevésbé jelölt jelleget ölt. Mindebből csak az következik, hogy ha az átvevő nyelv nem helyettesíti az idegen fonémát egy sajáttal, új fonémát kölcsönöz az átvett morfémával együtt (éppen annak révén), és ha az átvevő nyelv nem alkalmazza saját fonotaktikai szabályait az átvett elemre, új fonotaktikai szabály lép életbe az átvevő nyelvben. Ezek az új elemek, illetőleg szabályok, a helyettesítés hiányában, jelöltekként jelentkeznek, s ezzel a témát akár le is zárhatnánk. Pontosabban lezárhatnánk akkor, ha a példaként elemzendő magyar és mordvin fonémák történetét attól a rendszertől függetlenül tekintenénk, amelybe kölcsönzésük során beépültek.

Elvben minden nyelv történetében megállapíthatók azok az időszakaszok és nyelvi kategóriák, amelyekben kölcsönzéseiket a jelöltség, illetőleg jelöletlenség jellemzi. A nyelvtörténet szempontjából éppen a jelölt és jelöletlen szakaszok, illetőleg átvételek közötti átmeneteknek van különös jelentősége: mi a kétféleség oka? A válasz első megközelítésben nyelven kívüli, szociolingvisztikai tényezőkre való hivatkozással adható meg. Ezek [284] között leggyakrabban a beszélői közösség szükségletei, a presztízs, a tabu és egyéb szempontok jönnek számításba - e tényezőket kimerítően még aligha ismerjük (vö. pl. A. Danchev i. m. 39). Lényeges megjegyezni azt is, hogy a kölcsönzés egyik alapvető, de messze nem kizárólagos feltétele (akár jelöltnek, akár jelöletlennek minősíthető átvételekről van szó), a kétnyelvűségnek valamilyen foka, amiként ismeretes az is, hogy a kétnyelvűségnek egy alacsonyabb fokán inkább a helyettesítés, egy magasabb fokán inkább a helyettesítés nélküli átvétel jósolható meg. Az, hogy egy nyelv történetének különböző szakaszaiban melyik stratégiát követi, éppen a fonémakölcsönzésekkel példázható világosan: "Az a terület, ahol a nyelv tetten érhetően mutatja minősítő eljárásának változását, a jövevényszavak fonológiája" (Szende Tamás, Affrikáták - pörön kívül. In: Nyelv, nyelvész, társadalom. Emlékkönyv Szépe György 65. születésnapjára. 1-2. Szerk. Terts István. Pécs, 1996. 2: 284).

A nyelven belüli feltételekről azonban már viszonylag kevesebbet tudunk. Ebben a tekintetben a természetes morfológia elgondolásai lehetnek relevánsak. A jelöltebb minták létrejöttét - legyenek azok bár univerzális vagy nyelvspecifikus változások eredményei - a szerkezeti ikon-jellegre, átlátszóságra és egyöntetűségre való törekvés motiválja (W. U. Dressler, On the predictiveness on Natural Phonology: Journal of Linguistics 1985: 321-37).

Egy további, a fentihez szorosan kapcsolódó szempont a nyelvi rendszer szerkezeti sajátossága: a szerkezet tulajdonságai nem csupán a helyettesítési stratégiát határozzák meg igen nagy mértékben, hanem az átvétel lehetőségét egyáltalán. Más szavakkal: a rendszer szerkezete maga is felelős azért, hogy természetes, jelöletlen(ebb) minták jelentkeznek-e az átvevő nyelvben vagy sem. Feltételezhető továbbá az is, hogy az átadó és az átvevő nyelv szerkezetének nagyobb hasonlósága a helyettesítés nélküli átvételre, az adoptációra nagyobb esélyt ad. Ha a kétnyelvűség és a rendszerbéli hasonlóság fokát egymásra vonatkoztatjuk, akkor a következő, meglehetősen ideális korrelációt kapjuk: minél magasabb a kétnyelvűség foka és a rendszerhasonlóság, annál nagyobb a helyettesítés nélküli átvétel lehetősége és megfordítva.

1. táblázat2

A rendszer láthatóan szimmetrikus, amennyiben az alveolaritás/palatalitás paraméterei mentén, valamint a zöngésségi kontraszt szerint rendeződik el. Tekintettel arra, hogy az affrikáták rendszerének a kialakulása nem független az (alveoláris/palatális) réshangokétól, érdemes a részrendszert velük kibővíteni:

2. táblázat

3. táblázat

4. táblázat

5. táblázat

E ponton érdemes hangsúlyozni még a következőket: a) valamely fonéma kölcsönzésének a rendszer vagy alrendszer szimmetrikus volta nem előfeltétele, ám ha egyszer szimmetrikus, akkor e jelleg fenntartására való törekvés igen valószínű; b) az sem szükségszerű, hogy a rendszer vagy alrendszer egyetlen hiányzó helye kölcsönzés révén töltessék be, de ha egyszer a kétnyelvűség foka szerint a lehetőség adott, akkor kölcsönzött fonémának a megjelenése ugyancsak valószínű.

3. Mordvin f. - A mai mordvin mássalhangzórendszerében a réshangok alrendszere meglehetősen szimmetrikus, amennyiben megvan a zöngés-zöngétlen korreláció; az affrikáták zöngétlenek. Egyes zöngés mássalhangzók megjelenése az orosz hatásának az eredménye: korábban zöngés zárhangok és réshangok nem fordulhattak elő morfémakezdőként; a jövevényszavak hatására ma már ebben a helyzetben sem vonatkozik rájuk fonotaktikai megkötés (R. Anttila, An Introduction to Historical and Comparative Linguistics. New York, 1972. 167-8). A mordvin szókezdő zöngés zárhangok és réshangok megjelenése jól példázza azt a tényt, hogy noha a kölcsönfonémák száma a nyelvekben általában relatíve kicsiny, megjelenésük egynémely esetben kiterjedt hatást gyakorolhat a rendszer eredeti elemeire is (vö. pl. R. K. Herbert, The sociohistory of clicks in southern Bantu. In: Language and social history: a reader in South African sociolinguistics. Ed. R. Mesthrie. Cape Town, 1995. 51-67). Az f fonémával azonban egy zöngétlen spiráns jelent meg a rendszerben: [287]

6. táblázat

A történeti előzményeket tekintve, azaz a finn-permi kort, a 6. táblázatban látható rendszer a következő változások eredményeként állott elő - csupán a fonemikus változásokat említve. (A leírás Keresztes László munkáját - Geschichte des mordwinischen Konsonantismus I. Studia Uralo-Altaica 27. Szeged, 1987. - veszi alapul; a fonémák rendszerbe állítása a magyaréhoz igazodik.)

7. táblázat

A finn-permi alapnyelvre a réshangok osztálya csupán öt - három szibilláns és két affrikáta - mássalhangzóban rekonstruálható. Erőteljes zöngésülési folyamatok eredményeként zöngés réshangok jelentek meg a rendszerben, továbbá a bilabiális w képzéshelyi eltolódása eredményeként a v vált az alrendszer labiodentális elemévé. Az ősmordvinra rekonstruálható rendszer tehát így festhetett:

8. táblázat

Az affrikáták hármas alrendszere a morfémahatári hasonulás eredményeként létrejövő c-vel teljesedett ki:

9. táblázat

Ami az ómordvin réshangok alrendszerét illeti, csupán egyetlen fonéma helye maradt szabad - ti. a mai rendszerhez viszonyítva -, nevezetesen a zöngétlen labiodentális [288] réshangé. Ezt a helyet töltötte ki az oroszból kölcsönzött f, amelyik viszont jelöletlenebb, mint a már meglévő zöngés v. Ez utóbbi lépéssel, tudniillik a kölcsönzéssel a mai mordvin zöngétlen réshangjainak az alrendszere is kiépült.

4. A 2. és a 3. pontban előadott vázlatos áttekintés azt volt hivatva példázni, hogy a rendszerösszefüggést tekintve jelölt és jelöletlen fonémák egyaránt lehetnek kölcsönzés tárgyai, továbbá azt, hogy miként kerülhetnek fonémarendszerek szabad helyeire. Másként fogalmazva: mindkét esetben a rendszerek szerkezete tette lehetővé a fonémák átvételét, s ugyancsak a rendszer az, amelyik előre meghatározta fonémaértéküket. Mindez pedig arra a következtetésre indít, hogy a fonémarendszer felelős a kölcsönzött fonémák jelölt vagy jelöletlen voltáért és nem a kölcsönzés ténye maga. Az tehát, hogy valamely idegen fonémát nem helyettesít az átvevő nyelv, hanem adoptálja azt, még nem jelenti szükségképpen, hogy az

Kálmán Béla idézett tanulmányában a strukturális fonológia elveit követve állítja fel a fonémakölcsönzés nyelven belüli előfeltételeit. Közülük az egyik azt mondja ki, hogy idegen fonéma kölcsönzése akkor és csak akkor lehetséges, ha az átvevő nyelv fonémarendszerében létezik szabad hely a számára, azaz potenciálisan létező fonémáról van szó. Itt érdemes újból megjegyezni, hogy ha egy nyelvben, történetének valamely szakaszában a kétnyelvűség mértéke s a fonémakölcsönzés rendszerfüggő lehetősége együttesen fennáll, hanghelyettesítés helyett a kölcsönzés lesz a valószínűbb változási folyamat. A jövevény mordvin f jelentkezése a rendszerben itt azért tekinthető jó bizonyítéknak, mert ha igaznak fogadható el az az állítás, hogy egy rendszer jelöltebb elemeinek a megléte (s a mordvin v a jelöltebb elem) feltételezi a jelöletlenebb meglétét, akkor az f megjelenése már önmagában elvárható volt. Azt pedig, hogy a jelöletlen fonémát kölcsönözte, a nyelven kívüli körülmények ismeretében lehetett megjósolható.

5. Dolgozatom alapkérdése az volt, hogy fonémakölcsönzések folyamata, eredménye elégségesen magyarázható-e a jelöltségelmélet idézett feltevései szerint. A válasz a demonstratív magyar és mordvin példák alapján egyértelmű nem.

 

1Itt érdemes megjegyezni, hogy a későbbiekben még idézendő Forner et al. felállította Differential Communicative Value bízvást ellentmond a fonetika fent előadott és általánosan elfogadott megállapításának: "For every typological markedness relation between linguistic units or properties, the UNMARKED term of the relation will be of greater communicative value than the marked term for the LISTENER in all contexts, and the MARKED term will be of greater communicative value than the unmarked term for the SPEAKER in at least some contexts" (M. Forner-J. K. Gundel-K. Houlihan-G. Sanders, On the historical development of marked forms. In: Explanation in Historical Linguistics. Eds. G. V. Davis G.K.

Iverson. Amsterdam-Philadelphia, 1992. 80). vissza

2 E dolgozat a ď és  fonémákat is affrikátának tekinti. vissza

 

Bakró-Nagy Marianne

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap