Szinek és képző-művészetek.

(Folytatás.)

Már most elhagyván eddigi szempontunkat, térjünk át tárgyunknak egy más, figyelemreméltóbb, vonzóbb terére: eddig egymásközti, benső, mintegy családi viszonyait fürkésztük a szineknek és képzőmüvészeteknek, most tekintsük, miként vonatkoznak azok tartalmukra, miként hatnak tüneményük iránt fogékony keblükre.

Utolsó elemezésben a szépség titokteljes, ki nem magyarázható valója képezi szintugy a szinek, mint a képzőmüvészetek tartalmát, az ad ezek jeleneteinek értékét, belőlük és általuk az hat oly jótékony varázszsal szivünkbe. Hiába igyekeznénk szavakba foglalni, mi a szép; megismerni azt nem: de igen éreznünk, felismernünk lehet mindenütt, szintugy a természet, mint emberi működésünk körében. – Mig a természet országát átható szépség legfőbb fejlődési fokát a szinek tündéries elemében éri el: az ember szellemi életének legszebb kifolyásai a müvészetek; mindkettő részekre oszlik, hogy a szépség örök változatosságu alapeleme annál gazdagabb különféleségben nyilvánithasson; meglepő – mit már a fentebbiek nyomán sejtheténk, – hogy minden szinnek hatásra nézve egy rokon képzőmüvészet felel meg.

Közönségesen nincs eléggé elismerve azon befolyás, meyet egyes, kiválólag tiszta s erős szinek hangulatunkra gyakorolnak: ellenkezőleg divatos a kirivó, élénk szineknek kellemetlen sértő hatást tulajdonitnai s alkalmazásukat lehetőleg kerülni. Igy ritkán szoktuk azokat elfogulatlanul megitélni és igazán méltánylani: pedig a szépségben oly dús természet szinjeleneteinek pompájával számtalanszor ragadja meg egész lényünket és tudtunk, akaratunk nékül uralg érzeményeinken. Figyeljünk például hangulatunkra, midőn nyári zápor közben a hanyatló nap végsugarai szétosztják a felhők tömött leplét, midőn minden tárgy, minden esőcsepp tündöklő arany szinben, a párákkal tett légkör sárga fényözönben uszik. Mily szokatlan derültség lepi el keblünket? s miként változnak érzeményeink, ha zöld erdőben andalgunk vagy a felhőtlen égbolt végtelen kékjére függesztjük szemeinket? Ki még ilyenkor is hajlandóbb kedélyállapotát más távolabb kutfőkből magyarázni, mintsem az egyes szinek hatásának tulajdonitaná: kisértse meg, szines üvegen át nézni a tárgyakat. Ha keble fogékony és meleg, meg fog győzödni és beismerni, hogy a szinek jelleme származási módjokkal a legszorosabb összefüggésben áll. Sárga, mint a világossággal legrokonabb szinen ennek feltünő, izgató, tevékeny lényegét leghivebben képviseli; hozzánk közelitni látszik, barátságos és meleg; igy első tekintetre megnyeri tetszésünket, de könnyed, felszinen lebegő volta soká lekötni nem képes; egész terjedelmében egyszerre és erősen hat: de hamar is fáraszt. Ellenkezőleg a sötéthez legközelebb álló kék szin, ennek titokteljes, szomoru, szenvedőleges jellemét hordja magán; hideg, visszavonuló, mély és mozdulatlan; lénye nem elégit ki, de sokat igér; a tárgyakba bemélyedni s tőlünk távozni látszik: ezért követésére vonz; hosszabb szemléletet, közelebb ismeretet feltételez, mig szerény szépségét előttünk feltárja.

Sárga csak tisztán szép, azonban élénksége csökkentével nem veszti hatását; a vidámság és öröm jelképe is ép oly futólagos, könnyen megzavarható mint ezek; a kék ellenben legszebb belterjesen, mig sötétsége mocskot könnyebben tür; mélabus jelleme maradandó, vonzó hatása az állhatatosság jelképévé tevék.

Sárgából narancs, kékből violaszin képez átmenetet a pirosba: mindkettőnél fokozódik az egyoldaluság, ezért is hatásuk már némileg kellemetlen: narancsszin erőszakosan izgató, szemkápráztató, a viola inkább széditő, aggasztó; mindkettőben bizonyos tulfeszitett, nyugtalan, egymás felé törekvő elem vehető észre, mely az egyesülés vágyát költi keblünkben, azért e szinek mindig igen élénken emlékeztetnek a tiszta pirosra.

Piros a szinek netovábbja, a legönállóbb, legkifejlettebb királyi szin: benne a végletek eszményileg egyesülve nem vesztik egyéni sajtáságaikat, de egyoldaluságukat kölcsönös viszonhatás által nemesbitvén, egy lehetőleg tökéletes egészszé olvadnak; azért is e szinnem annyira vegyes érzelmeket, mint inkább átalában szellemi elégültséget szül és a nagyszerüség, erő és tökély jellegét birja. Már a régi korban nagy szerepet játszott a piros mint bibor s azóta mindig a hatalom és méltóság jelképe; tiszta piros a természetben igen ritkán fordul elő, gyakrabban találjuk, midőn a rokonvörösbe és rózsaszinbe megy át, itt az első már sárga, az utóbbi kék vegyüléket rejt magában.

Piros mellé legjobban illik a zöld: az szellemi, ez érzéki elégültségre hangol, mindkettőben a világosság és sötétség egyensulyra lépett, de különböző módon, azért ha homályra nézve egyenlők is, tartalmukban lényegesen különböznek. Zöldben a sárga és kék ellenkező tulajdonságai egymást megsemmisitik. Nem meleg, nem hideg, nem izgató, nem vonzó e szin: közönyös irányunkban, igy nem untat és nem fáraszt: szóval, szellemi hatása megszünt, de annál inkább kielégiti szemünknek szin iránti vonzalmát; ezért sokáig szeretjük nézni, szemünk mintegy kinyugszik rajta anélkül, hogy kedélyünk kifáradna. Innét azon tapasztalati tény, hogy zöld szobában legkellemesebb, folytonosan tartózkodni; – a természetben is főszerepet játszik a zöld változékony szine, mely majd eltünik, majd ismét megujul, mint a remény, melynek jelképe.

Ha igy a főszinek jellemét ismerve áttérünk a képzőmüvészetekre: előlegesen figyelembe kell vennünk, hogy itt a szépségnek sokkal magasabb és szellemiebb nyilatkozata képezendi foglalkozásunk tárgyát; – a szinek hatása egyszerü, közvetlen szivünkhöz szóló, könnyen felfogható, mig a müvészetek részben eszmék és gondolatok ébresztése által hoznak elő érzeményeket, tehát egyszersmind kifejlett értelmi tehetséget igényelnek, hogy magasabb, öntudatos élvezetben részeltessék a szemlélőt. Mindazáltal a megfelelőség könnyen fellelhető és a legkisebb részletekig fejtegethető.

Valamint a szinek közt legfeltünőbb a sárga, ugy a képzőmüvészetek körében legelsőben a festészet ragadja meg figyelmünket: némelyek ezt tartják a legtökélyetesebb müvészetnek, számosan legelől nevezik, átalában mindig többet szerepel, mint testvértársai; mindez már eredetéből magyarázható, hisz anyagát a szinezet képezi, e könnyed, simulékony aetheri elem, mely mindig az élettel, mozgással és változatossággal áll a legszorosabb összefüggésben; tárgyai is megfelelőleg mindig feltünő összpontositott egyéni jellemüek és legsikeresebb természeti vagy emberi tevékenységet ábrázolnak. Ezért oly szép tárgyfestőnek a tajtékzó zuhatag, a tengert felduló szélvész vagy nagy férfiak nagy tette. A festmény hatása hirtelen nyilatkozik, az alakokból kisugárzó élet megragad, a szinezet pompája elbájol, az egész jelenet egyszerre és egészben tárul ki szemeink előtt: de hosszabban szemlélve fáraszt s miután több szemponttal, mélységgel nem bir, sokáig lebilincselni nem képes.

A szobrászat szerényebb, igénytelenebb müvészete, a kék szin titokteljes, magába zárt, hideg jellemével bir: kevesebbet mutat, mint mennyit tartalmaz; már főanyaga a halvány merev márvány egyike a természet legélettelenebb termékeinek s nem levén alkalmas az apró részletek kifejezésére, a müvészt szük korlátok közé szoritja: ezért a szobrász eszményképei kis körben nagy szépséget öszpontositnak, alakjai átalános vonásokban a legbelterjesebb, maradandóbb szépség kifejezésével birnak. A hideg szoborban az élet megkövülve látszik, nyugodt, tulvilági megjelenése pillanatra visszataszit, mig rejtélyes valója ellenállhatlanul vonz; egész terjedelmében egyszerre át nem tekinthetjük, csak idő folytán, több oldalról szemlélve jutunk szépségének teljes élvezetéhez: igy határa maradandó, mindinkább erősbödő. E müvészet lényegéből következik, hogy a hellenek istenei, kikben minden, mit emberi lényünk szépet, nagyszerüt, magasztosat tartalmaz, személyesitve volt, mig eszményi távolukban könnyen nélkülözheték a lényegtelen vonások kifejezését: oly szobrászati tárgyak, melyekkel mérkőzőt jelen korunk nem adhat.

A piros szin rejtélyes, nehezen kimagyarázható jellemét, teljes mérvben képviseli az épitészet: az átalános szépség élvezete, a szellemi elégültség nem enged felszinre jutni egyes érzeteket; nem fedezünk fel egyes kitünőségeket, mert az egész átalában kitünő. Hatásköre a legszélesebb, közönséges mesteremberi ügyességtől a müvészeti eszményités legmagasabb hatványaig terjed; tartalma a legnagyszerübb legátalánosabb, mely nemzetek és századok érzetét a leghivebben tükrözi; anyaga való és igaz mert szint ép ugy, mint térbeni terjedtséget összefoglal; lényege a legeszményibb, legkövetkezetesebb, de felfogása is legnehezebb: ezért illő méltánylást csak átalános müveltségü egyéneknél nyerhet. Nagyság, erő, tartósság; pompa, fény és gazdagság egyiránt jellemvonásai az épitészetnek: benne festészet, szobrászat és kertészet összemüködhetnek a legmagasabb, legsokoldalubb élvezet nyujtására, mely átalában a képzőmüvészetek terén lehetséges. – De épen, mert nagy tökélyre képes: ez ritkán éri el; mert tág körü és anyagi czélnak szolgál, leghamarabb puszta mesteremberi gyakorlattá alajsul; mert hatása nagyszerü, átalános, nélkülözi a müvészeti szépség gyengébb, bájosabb virágait. Jelleme komoly, inkább az értelmet kielégitő, mint a szivet elragadó, de ha tárgyai pontosságukat vesztik, a természethez közelebb simulva, kellemes festői alakzatokat ad.

Az épitmény hatása fokozódik, ha környezete kertté van alakitva: viszont egy kert, mely magasabb elismerést igényel, nem nékülözheti egyes épitmények közremüködését. Az épitészet tulnyomólag szellemi hatása, tekintve az ember kettős valóját, még egyoldalunak mondható, a kertészet, mint legérzékibb müvészetet, szintén nem adhat teljes kielégitést: de ha e kettő együtt hat, semmi kivánni való többé nem marad és egész lényünk magas élvezetben részesül. Mint zöld szinben a sárga és kék jellemét veszti, ugy a kertészet is megsemmisiti a festészet és szobrászat egyoldaluságait: szerepel ugyan az első szinpompája, az utóbbi összhangzatos csoportozata, de az anyag sokkal érzékibb, szellemünknek kevésbbé hódol, hogysem általa a müvész magasabb tartalmat kifejezni képes lehetne; mindkettő használata csak kellemes hatást szül fensőbb foku szellemi élvek nélkül. A kertész müvei leginkább simulnak a szabad természethez s ebben leginkább birják utánzandó példányképeiket: igy legkönyebben felfoghatók; kedélyünk kellemes változatosságnak örvend, szellemünk a müvészet jelenlétét élvezi, de nincs általa lekötve s erőszakosan megragadva, ezért egy kert szemlélete nem fáraszt, sőt inkább lehangolt szellemünknek is enyhitő nyugpontot ajánl.

E négy főmüvészet azonban nem áll szoros elszigeteltségben; mint a szinek főbb ágait számtalan finom átmenet övezi egy teljes körré: ugy itt sem hiányoznak hasonló közvetitő tagok. A szin-átmenetek közt a narancs és violaszin, a müvészetek mellékágai közt a hasonirányuak vonják magukra figyelmünket. Narancsszint mind a sárga tulzását jellemezzük, de mely már a piros nyugodt tökélyét sejteni engedi: a festészet is tulzásba mehet, midőn árnyéklat és körvonal háttérbe szorulván, főleg csak a szinezet pompája szerepel; ez történik a mozaik- és üvegfestészetben, hol azonban már az anyag egyéni sajtáságai is korlátolólag befolynak s az épitészet lényegére emlékeztetnek; egy továbblépés a szobadiszétés terére vezet, mely már határozottan az épitészethez simul. Igy viszont a szobrászatból dombormü, diszfaragvány és emlékszobor képez átmenetet az épitészethez; e nemek legkevésbbé idomitnak szorosan kifejezett törvények szerint, leginkább tuljárnak köznapi fogalmainkon, azért legnehezebben érthetők és zavaros, széditő hatásuak.

(Vége következik.)