Zenészetünk s annak képviselői.

Volt idő, melyben nemzetünk keveset foglalkozott tudománynyal és szép-művészettel s ennélfogva messze elmaradt azon népektől, melyek idejüket háboritlanul tölthették a muzsák között. Ha idegen utazott Magyarhonban, alig jegyezhetett fel rólunk egyebet, mint vitézségünket és vendégszeretetünket. Amazt becsülni, elég okuk volt; ezt pedig nem ritkán vették igénybe.

Igy a külföld előtt jó darabig csaknem mythologiai mesés lények voltunk; mert beléletünket nem ismerve, rólunk a legnagyobb elfogultsággal itéltek; nem létezett köztünk és a mivelt külföld között azon szellemi kapocs, mely a művelteket szokta egymáshoz kötni. – Mert mi gyakorolhat nagyobb hatalmat, mi birhat nagyobb vonzerővel, mint a szellemi fensőség?

Azonban habár mult időnket csatamezőn kellett is töltenünk s ezáltal egyszersmind szomszédainknak szolgáltunk véd-bástyául; habár e mostoha századok alatt tudomány- és szépművészetben nem tarthattunk párhuzamot nyugatnak magát kényelemben művelhető népeivel; de ma önzés és tulbecsülés nélkül elmondhatjuk, hogy Európa magas müveltsége iránt nem maradtunk érzéketlenek. – Akademiánkra, két muzeumunkra, különféle czélu egyleteinkre mutatunk, melyek korunk haladásának kétségbevonhatlan tanui, melyek meghazudtolják azon régi balvéleményt, mintha fajunk nem birna hivatással tudományra és szép-művészetekre.

Jelen alkalommal egy ujabb jelét mutatjuk be közönségünk előtt annak, hogy nehéz napjaink daczára egyének állanak elő, kik zene-művészetünk terén is ernyedetlenül fáradoznak és van lelkes közönségünk, mely ezek szép törekvését, szorongatott perczei közt is, méltányló figyelemmel kiséri.

Csakis ugy lehet nagygyá egy nemzet, ha a szép és jó iránt mindig fiatal hévvel tud lelkesedni.

El kellene mondanunk most zenészetünk élén álló három művészünk, Ábrányi Kornél, Bartalus István és Mosonyi Mihály – életének főbb vonását; de életiratot adni nem szándékunk; annyival inkább, mert azt hiszszük, hogy eme vázlat a nevezett egyének nagyobb mérvben kezdett munkásságának délpontja előtt – félszeg fogna lenni. Ezért a művészi élettel kapcsolatban álló jó és rosz napok leirását, azon hatást, melylyel a közönségre voltak, szóval: egy mindent magában foglaló életirat készitését a jövő feladatául hagyjuk, s e helyett nehány szóval festjük zenészetünk jelenét s azon állást, miemlitett zene-művészetink elfoglalnak.

Nem mondunk nagyot, ha állitjuk, hogy napjainkban a zene-tanulás átalános lett, s miként más művelt nemzeteknél, ugy itt is a jó neveléssel jött érintkezésbe. Ritka kivétel azok száma, kik a zenében gyönyört, élvezetet ne találnának; de daczára annak, hogy a zenét átalánosan gyakorolják, sőt a nevelésnek egyik ága lett, meg kell vallanunk, hogy felette ritkán találkozunk egyénekkel, kik a zenét hozzá illő szempontból fognák fel.

Ki lenne azon magyar, ki zenéjét ne szeretné? de vajjon hányan vannak azok, kik valamit tettek zenéjükért? Régi századainkban megbecsülték ugyan az „iró-deákot,” mint szükséges gépet, mint olyan valamit, mely ama tudományokkal is foglalkozott; de ha a tudományt nem is, az iró-deák személyét lenézték. Szintigy valának a zenével és zenészekkel.

Hol állunk ma nyelv és tudományok szempontjából? és hol állunk zenénkkel, mely nemzetiségünkre a nyelvvel ugyan azonos? – Nyelvünk kinőtte magát, elérte férfias erejét, de zenénk csak most kezd fejlődésnek indulni. Mert nem rég győződtünk meg arról, hogy zenénk alatt épen nem csupán a czigány művészetét kell érteni; hogy a zene egyike a legtekintélyesebb, legszebb, de legnehezebb tudományoknak, – mit elsajátitni bárkinek becsületére válik.

Ezért most, mint minden szép iránt, ugy zenénk művelése iránt is nemzetünk lelkesedni kezd; nem egy magyar működik már e téren, hol azelőtt szintén csak németeket s cseheket láttunk, s nem kevés mozgalom keletkezett zenészetünk ügyében.

De milyen e müködés?

Fájdalom, legtöbbnél csak a puszta jó akarat, azon ismeretek nélkül, melyek nélkülözhetlen feltételei a hasznos működésnek. – Hogy ebből rosz irány, zenénk elkorcsosulása következik, szükségtelen mondanunk; önként belátja mindenki, hogy e jóakarat szülte roszat, csak türelmes tanitók, erős karok, okos vezérek fogják meggátolhatni és jó utra vezetni.

E gondolat lelkesitette három művészünket, midőn a „Zenészeti Lapok” szerkesztésére vállalkoztak. Jelszavuk: hogy a magyar nemzeti zene kiaknázhatlan aranybánya, hogy zenénk alkalmas a legnagyobb műformáknak is megfelelni, de e magas czélt a szükséges szakképzettségen kivül csak ugy lehet elérni, ha vagy magyar ajkuak, vagy olyan idegenek állanak a müködők sorába, kik nemzetünk életét, nyelvét, szokásait alaposan ismerik s ez által zenénket bensőségesen is fel tudják fogni.

Álljon itt végre nehány rövid adat a „Zenészeti Lapok” szerkesztőinek személyes viszonyairól.

Ábrányi Kornél 1822. okt. 22-én született Szabolcsmegyében Ábrányban. Atyja gazdag és előkelő birtokos volt, ki fiaival családja régi Eördeögh nevét 1844-ben Ábrányival cserélte fel. Gondos nevelésben részesült s tudományos embernek készült; minden tanulmánya között a zene birt rá legellenállhatatlanabb erővel. 1843–45-ben külföldre utazott, hol leginkább zenetanulmányoknak élt. Később még másfél évet töltött Bécsben, szintén a zenészettel foglalkozva; 1848-ban pedig Pozsonyban az országgyülési válogatott közönség szivesen látogatá a hangversenyeket, miket Ábrányi rendezett. Azután Pestre költözött s azóta állandóan él itt kedvencz szenvedélyének.

Bartalus Istvánt ugy ismerjük, mint több derék magyar zenemű szerzőjét, ki a tollat is ügyesen forgatja. Született Erdélyben Bálványos Váralján 1821. nov. 23-án. Atyja lelkész levén, fiát is e pályára szánta, azonban a fiuban korán feltünt zene szenvedély lassanként oda vitte a dolgot, hogy a kolozsvári konservatorium növendéke lett, hol ennek jeles igazgatója, Ruzsitska György különösen pártolá a szépen nyilatkozó fiatal tehetséget. Később nevelő lett s többi között jeles zongorajátékáról volt ismeretes. Most Pesten részint mint zenetanitó, részint mint zeneiró a magyar zenészet művészeti kifejtésén szép sikerrel munkálódik. Egyebek között egy gyermek-zeneirodalom alapját is megveté, a minek további művelése igen kivánatos.

Mosonyi Mihály, már előbbi (Brand) neve alatt köz elismerést kivivott jeles zeneköltőnk, Mosonymegye Boldogasszony nevű helységében született, hol atyja szerény iparos volt, ki fia tanittatására mindenét feláldozá. A fiu nékülözések, szenvedések között tanulá a nép zenészektől a hangszerek kezelését. Később Pozsonyba ment a tanitóképző-intézetbe; itt már egész valóját a zene foglalá el. 1835-ben a művészetpártoló gróf Keglevich Gábor ajánlatára nevelő s zongoramester lett a gr. Pejachevich-családban. Hét évi tanulás, önképzés után Pestre jött, hol különösen az egyházi zene terén tüntette ki magát. Többi között Liszt Ferencz nagymiséjnéek egyik fénypontját is ő irta. Ujabb időkben Mosonyi geniusának egész hatalmával s lelkének egész melegével a magyar zenészetnek él, mely téren, – erről teljesen meg van győződve – igen sok szépet, eredetit és meghatót fog lehetni felmutatni. Mint lapjaink gyakran hirdetik, a közelmult időben számos eredeti magyar zeneművel lépett fel s azon zenészeti czikkek, melyeket Mosonyi tollából olvasunk, a legalaposabb zeneismeretekről s kiterjedt elméleti tanulmányokról tesznek tanuságot, mire nézve kevés versenytársa akad hazánkban. Ő mondta ki nem régiben azon meggyőződését is, hogy: „a magyar zene mivelését csak oly művésztől lehet, e zene belső sajátságainál fogva várni, a ki született magyar – s hogy a magyar zene szépségei a legnagyobb kifejlésre vannak hivatva.”

Teljes sikert ohajtunk e hazánkfiai nemes törekvéseinek ezen nálunk uj, de bizonyosan nem hálátlan pályán, mert hiszen meg vagyon irva, hogy: „e nép hálás azok iránt, a kik szeretik . . . és érette munkálódnak!”*

ÁBRÁNYI KORNÉL. MOSONYI MIHÁLY. BARTALUS ISTVÁN.