A damaszkusi mészárlás maroniták és drúzok között (1860. juliusban).
A Sziriában elkövetett embertelenségeket még mindig homály fedi. Annyi bizonyos, hogy nem véletlen összecsapásokból támadtak, de hogy mesterségesen voltak előidézve. Kik voltak azok, kik ezen vérontásra bujtogattak? Az ó török párt emberei voltak-e, kik a szultán reformjaival évek óta elégedetlenek, s ezért a keresztyének iránt gyülölettel viseltetnek, vagy európai titkos bujtogatás kereste az alkalmat a régen várt beavatkozásra? Egyedül az világos, hogy a viszálkodás kezdői, Francziaország védenczei, a keresztyén maroniták voltak, mire elleneik, a muhamedán drúzok, a keresztyének dühös üldözésével válaszoltak, mit a török hatóságok békésen eltürtek, s miben a török katonaság is tevékeny részt vett. Ha a keresett beavatkozás igazolására, csakugyan szükséges volt nyugtalanságokat előidézni, lehetett volna azokat kisebb mérvben felhozni. A borzadalmas vérontás, mely által 20,000 ember veszté életét, 80,000 ember hajlékát, a török fanatismusnak tulajdonittatik. A török hatóságok tétlen magaviseletét avval akarták menteni, hogy a szükséges katonai erő hiányzott, de kitünt, hogy majus végével, a midőn az üldözések megkezdődtek, 4450 rendes katona, és pedig: Beirutban 650, Dejr el Kamr-ban 200, innét félórányi távolságra Bei-Eddins palotájában 300, Hasbeja és Rasejaban 700, Damaskusban 2000, Baalbekben 300, Höms és Hamahban 800, – s azonfelül több basibozuk és arnauta önkénytes csapat állomásozott Sziriában. E katonai erők, vagy a vérontás szinhelyén, vagy oly közel feküdtek ahoz, hogy e seregek parancsnokai, Kursshid basa Beirutban, és Achmet basa Damaskusban, a szegény keresztyéneket könnyen oltalmazhatták volna – ha akarták volna.
A Libanon körül vette kezdetét a vérontás. Zahle, Hasbeja, Raseja, Dejrel Kamr, s száz más falut pusztitottak el a drúzok, s miután e falvak keresztyén lakóit leölték vagy elüzték, s a rabolt holmit elrejtették, békét ajánlottak a keresztyéneknek. De a keresztyének elleni ingerültség Sziria távolabb pontjaira is elterjedt, s több helyen jelenkezett, a drúzokkal szövetkezett arab és kurd csőcselék, dühében nem ismert határt, s a keresztyéneket a többi Sziriában is veszély fenyegeté. Damaskus volt leginkább veszélyeztetve, mert ennek lakossága Kelet legvadabb legdühösebb népei közé tartozik. A Bairam ünnep, mely rendesen a kihágások időszaka, csendesen mult el, s a keresztyének szabadabban kezdtek lélekzeni. De Damaskusban is ép oly dühösen mint a Libanonon, vala a vész kitörendő. Török fiuk fából készült kereszteket dobtak az utczákban szét, miket az igazhivők lábbal tiportak. A rendőrfőnök e fiukat avval bünteté, hogy vasra verve az utczákat söpörteté velök. A törökök erre felingeredtek s csoportosodni kezdtek. Már a legközelebbi pillanatban, a nép alsóosztálya a legvadabb felindulásban volt. Férfiak, asszonyok, gyermekek futkostak az utczákon kiáltozva „öljétek, fojtsátok meg a keresztyéneket, gyujtsátok fel házaikat, ne kiméljetek senkit közőlök, a katonaságtól ne féljetek, ezek nem fognak akadályozni!” És ebben igazok volt a gyilkosoknak, mert a katonaság nem lépett fel, s ha fellépett is, csak azért történt, hogy maga is raboljon, s a nők ellen erőszakoskodjék.
Az első támadás az orosz konzul lakát érte. A dragomant megölték, házát kirabolták, azután felgyujtották. Ugyan e sors érte az osztrák és görög konzulatus épületeit, a belga és amerikai konzuli lakokat kirabolták, de nem gyujtották fel. A porosz, franczia és angol konzulok lakait nem bántották. A vérontás julius 9-én délután 2 órakor kezdődött, s késő éjig tartott. A dühös nép a keresztyének élete és vagyona ellen tört, gyilkolt, rabolt s gyujtogatott. Több keresztyénnek sikerült, némely török lakában és a várban menedéket találni, de még több veszett el a dühös nép tőrei alatt, sok pedig a lángokban lelte halálát. Fiatal nőket és leányokat gyalázatosan bántalmaztak, s végre rabságba hurczolták. Este valamennyi keresztyén városrész lángban uszott s azon szerencsétlenek sorsa, kik még menedéket nem találtak akkoráig, a legkétségbe-ejtöbb volt. Fegyveres, vérszomjas csoportok állták el utját a menekülőknek, s irgalmatlanul konczoltak. A török hatóságok ez embertelenséget nyugton nézték, s meg akadályozására semmit sem tettek. Achmet basa a városi hatósággal tanácskozott, de eredménye a tanácskozásnak nem volt, a katonák egynehányszor kiállittattak, s ugy is tettek, mintha fegyvereiket töltenék, s az ágyukat irányoznák, – de lövés nem történt. Annál nemesebben viselé magát Abd-el-Kader. Ő, ki életének legszebb részét a keresztyének elleni harczban tölté, ki tervei meghiusulása után, keresztyén ellenségeitől soká fogva tartatott, ő veté magát hitfelei dühének eléje, a mészárlás megszüntetését parancsolva. S miután hitfelei szavára nem hallgattak, saját élete veszélyével menté meg az üldözött keresztyéneket, számtalannak adva közőlök, saját lakában menhelyet.
A keresztyénektől lakott városrészek julius 10-én szivszaggató képét mutaták az elkövetett embertelenségeknek. – A házak, templomok, klastromok mind romokban, s a romok között elégett emberi hullák voltak. – Még jul. 10-én sem mult el a veszély, korán reggel ujra kezdődött a gyilkolás, pusztitás, s egész napon át tartott. Jul. 11-e még veszedelmesebb volt. A vidékről uj csoportok jöttek a városba, vérrészöket kivánva. Azon török házakra törtek, melyekbe keresztyének menekültek, s dühös fenyegetések között ezek kiadatását követelték. – Több háztulajdonos félve, megijedve e fenyegetésektől, kiadá a keresztyéneket a gyilkosoknak, mások bátrabbak voltak, ellentálltak e követeléseknek, s Achmet basához fordultak segitségért. Ez engedett a felszólitásnak, mert igazhitű kérte fel, – s a török házakban levő keresztyéneket, katonai őrizet alatt viteté a várba. A várban ekkor 10,000 keresztyén volt együtt. Az utczákon még mindig gyilkoltak, s a keresztyén városrészekben még mindig lángok csaptak fel. Ez igy tartott jul. 16-áig, az uj helytartó Mohamor basa megérkeztéig, ki e napon, este felé érkezett a városba.
Nyolcz napon át volt Damaskus, a legelvetemültebb csöcselék hatalmában.
A megölt keresztyének számát 20,000-re teszik, a kár megbecsülhetetlen. – Jelenleg Faud basa viszi a birói tisztet, ő szabja a büntetéseket, melyek a török erély egész mérvében hajtatnak végre.
Az elrabolt nők visszahozása, ugy az elrabolt jószág megtéritése iránt is tétettek lépések.
De a damaszkusi nép fanatismusát és vadságát a vérpad sem lesz képes kiirtani, ugy Achmet basa és a városi hatóság elleni bármely szigoru eljárás sem fogja a török hatóságokat arra birni, hogy jövőre a keresztyéneket oltalmukba vegyék. – Szóval, nincs biztositék, hogy hasonló embertelenségek Sziriában többé ne történjenek.
L.
A damaszkusi mészárlás maroniták és drúzok között (1860. juliusban).