Képek Ausztráliából.

Ausztráliát, a Csendestenger legnagyobb szigetét, az európaiak a 17-ik században fedezték fel, még ma is csak partjait ismerjük; de azon kevés a mit róla tudunk, érdekes és sajátságos.

A part legnagyobbrészt sik, homok buczkákkal teljes és sivatag, sok helyen, kivált kelet felől, korallzátonyokkal és szirtekkel környezve. Nagy folyókkal, mint a többi világrészek, nem bir. Belsejét, nagy pusztaságnak mondják, mint a Zahara. Sturt kapitány, ki 120 mérföldre behatolt, mondja, hogy egész utjában csak pusztaságot látott, legkevesebb változatosságra sem talált; meddig csak ellátott, szemei egyetlen halmot sem fedeztek fel, körüle minden lapály volt és sik, mint a tenger.

Itt-ott emelkednek ugyan fel hegyek, de melyek különválva állnak s nem függnek össze egymással. Az ismert vidékek közől csak Uj-Dél-Wales bir jelentékenyebb hegyekkel. Itt vannak ugyanis a Kékhegyek s 30 mfdnyi hosszuságban s nyolczadfél mérföldnyi szélességben északról délnek huzódnak Sidney fölött. E várostól 52 mérföldre délnyugatnak áll a 6500 láb magas Seawiew, ettől délre kezdődik a Warragong vagy fejér hegység, mely örökös hóval fedett csucsai 8000 láb magasságot is elérnek. Az ezektől nyugatra eső Grampian hegylánczban emelkedik a 8200 láb magas Wilhelmhegy.

Ausztrália a földgömb déli felén fekszik, azért évszakai a mienkkel ellenkező időben lépnek be. A nyár ott decemberrel, a tél juniussal, a tavasz septemberrel, az ősz mártiussal kezdődik. Uj-Dél-Walesban telet a legegészségesebb és legkellemesebb évszaknak tartják; keveset esik, az ég majd mindig tiszta és derült; éjjel bő harmat nedvesiti a földet, nappal nincs meleg, csak kellemes hűs; a partokon csak a deret ismerik, a havat nem, mely csak a hegyeken esik, de itt is nappal többnyire elolvad, mi éjjel aláhullott.

Ausztráliát az angolok foglalták el, s a partokon már sok gyarmatot telepitettek meg, melyek ujabb időben, kivált a gazdag aranybányák felfedezése óta, nagy virágzásnak indultak. Ez alkalommal azonban nem ezekről, hanem a bennszülöttekről fogunk nehány sorban megemlékezni.

A természettudósok az embert bőrszinénél és testképződésénél fogva fajokra osztályozták. Közönségesen három főfajt különböztetnek meg, s ezek a fejér vagy kaukazusi, a sárga vagy mongol, és fekete vagy szerecsen faj, ezeken kivül pedig még két al- vagy átmeneti fajt, melyek a veresrézszinüt vagy amerikait, mely a kaukazusi és mongol közt áll, és a malajit, mely a kaukazusi és szerecsen közt átmenetet képez.

Ausztrália és a Csendestenger szigetvilágának ős lakói két főfaj közt állnak. Uj-Holland, Uj-Guinea s még nehány sziget lakói a Pazuabok (sötétbarna emberek) vagyis az ausztráliai szerecsenek, kiket kisszerecseneknek (negrito) is hivnak; a többi szigetek lakói az ugynevezett ausztráliai indianok. Amazok a malaji és szerecsen faj közt, ezek pedig a kaukazi és mongol közt állnak.

Bár Ausztrália vagy Uj-Holland kiterjedésre nézve majdnem akkora, mint Európa, őslakói testalkatra, szokásokra s életmódra nézve mégis igen megegyeznek. A férfiak 5 láb és 5–6 hüvelyk magasak, de nagyobbak is találkoznak. Bőrszinük sötétbarna, csaknem fekete, hajuk fekete, vékony fürtü, de sohasem gyapjas, mint a szerecsené. A homlok alrésze, a szemöld felett igen kiáll, vastag, husos, e mellett a fölrész néha meglehetős magas, de hátraálló; a pofacsontok kissé kiállók; az orr magas, szépen hajlott; a száj nagy és széles, de nem duzzadt, mint a szerecsené; a fogak igen szépek; a szemek jó kicsinyek, feketék, kifejezéstelenek.

A test egészben véve izmos, de a kar és láb átalán vékony és sovány; a nőknél különösen a mell nem szép, s mindemellett is ott letelepedő európaiak gyakran vesznek közőlök feleséget.

Ausztrália északi s ugy a forró égöv alatt álló részeinek őslakói legnagyobb részt egészen meztelenül járnak, avagy csak övet hordanak állatbőrből vagy falevélből. A déli hidegebb részben egész térdig érő köpenyt viselnek, melyet az ugrány (Känguruh) bőréből készitnek, vagy fűből fonnak. Ünnepély alkalmával testüket vörösre vagy fejérre festik, de köpölyrajzzal (tätovirozás) nem ékesitik magukat soha. A festéket halzsirral keverik, mi miatt szennyesek lesznek, és kiállhatlan bűz veszi körül őket. Némely férfi mély sebet vág a mellén, hogy az által a szépnem kegyét kinyerhesse. Arczukat gyakran eltorzitják a náluk szokásos orrékességgel, mely is néha 2 láb hosszura terjedő pálczácskából, csontból vagy tollból áll, melyet az orr porczán átfurt lyukba dugnak.

Némely törzsnél szokásban van a serdülő ifjak állkapcsából egy vagy több fogat kiütni. Az ujhollandiak igen szép és erős fogakkal birnak, melyeket kés, fogó s más eszközök gyanánt használnak, s talán ez oka, hogy alsó állkapcsuk tetemesen előre áll.

Uj-Holland termékeny ugyan, de nem nyujt oly tápláló gyümölcsöket, mint némely déli szigetek. A lakosság semmit sem tud a földmiveléshez, s fűvel, pálmalével, kigyóval, gyikkal, hangyatojással, rovarbábbal, pókkal s egyéb féreggel él. Ebből látható, hogy nem igen finnyásak. Kedvencz eledelük az erdei méz; emberhust nem esznek, vagy legalább ritkábban, mint más vadak. A tengerpartlakók jobban élnek, mert a tenger is sok táplálékot nyujt, mely ha döglött czethalat vet partjaira, az egész környék népsége összegyülekezik, s addig marad ott és lakomázik, mig abból az utolsó falatot is föl nem emésztette. Életmódja miatt kénytelen az ujhollandi szüntelen költözni egyik tájról a másikra, és ez annyira második természetévé vált, hogy attól semmi körülmények közt nem birna elszokni. Hol megtelepednek, csak nyomorult viskókat épitenek, vagy épen csak a fák vagy part üregében laknak. A hideg éjek alatt a homobka ássák be magukat.

Nem csuda, hogy ez igy van, mert itt sem a vas, sem egyéb ércz nem ismeretes, s fejsze és kés helyett éles követ használnak. A gyökeret faásóval vájják ki. Mindemellett is készitenek csólnakot, kivájt fatörzsből, vagy összefűzött falevélből, de leginkább tutajokat használnak.

Legjobb fegyverük a hajitódárda, melynek nyele 12 láb hosszu s hegye kőből van. Némely törzsnél mindkét végén hegyes. E nékül őket sohasem lehet látni, s ha nem látni is kezükben, igen kell vigyázni, mert meglehet, hogy nagy ujjuknál fogva maguk után huzzák a homokban. Rendkivüli erővel és ügyességgel tudják ezt kezelni. Vadászat- és halászatnál rövidebbet használnak. A nagy madarakat különös csellel ejtik el. Balkezükben egy csomó lombot tartanak maguk elé (lásd 1. rajz), hogy a madarak e mögött ne láthassák. Igy közelednek lassankint feléjük, mignem oly távolságra érnek, hogy a dárdát sikeresen kilökhetik. E mellett a madarakat még és egyéb állatok ugorka-alaku 2–3 láb hosszu ütővel is szokják agyonvenri, melyet Wamara-nak hivnak. Nyilat és ijat még nem láttak náluk. Az európaiak szintén csak a benszülöttek utmutatása mellett indulnak az ugrány-vadászatra (a kép jövő számban) melyet szintén csak lesből kell elejteni.

Ügyes mászók s míg a legmagasabb fák csucsát is a legnagyobb könnyüséggel és vakmerőséggel meghágják, addig irtóznak valamely kurta, vagy mélyebb árokba beszállni. Az is nevezetes, hogy a homokban hátrahagyott lábnyomról meg tudják nevezni az embert vagy állatot, a ki ott járt.

(Vége következik.)


Képek Ausztraliából: I. Az ausztraliaiak vadászata nagy madarakra.