Danielik János.

E perczben, midőn első apostoli királyunk ünnepét üli meg ős kegyelettel a nemzet, nem tehetünk alkalomszerübbet mint ha az első királyunk emlékére alakitott hazai intézet, a Szent-István-Társulat irányadó alelnökére vonjuk a közfigyelmet. Reméljük, az egyházi és irodalmi téren érdemeket szerzett férfiu nyilvános működésének egyes adatait mindenki szivesen olvasandja.

Danielik János, született Murányban Gömörmegyében, 1817. majus 20-kán. Iskoláit végezte Rozsnyón és Pesten. Az utóbbi helyen mint papnövendék az akkoriban ötödik évre fennálló magyar iskola elnöke volt, s már akkor több, figyelmet gerjesztett értekezést irt, melyek a „Munkálatok” IV és V. kötetében láttak napvilágot. 1836-ban s igy 19 éves korában a szépmüvészetek és bölcselkedés tudorává avattatott. 1839-ben a rozsnyói lyceumban a bölcselkedés és magyar irodalom rendes tanáraul lőn kinevezve, s mint ilyen, a következő 1840-ik évben pappá szenteltetett Kassán boldogemlékü Ocskay Antal püspök által. 1842-ben a bölcselkedési karból a theologiaiba tétetett át, s a görög és zsidó nyelvet, valamint az összes bibliai tanulmányokat adta elő egész 1848. maczius haváig, mikor Pestre érkezett, hogy a „Religio és Nevelés” folyóiratnál uj pályát kezdjen. Ugyanazon év julius havában vette át a nevezett folyóirat szerkesztését, melynek 1849-ben tulajdonosává válván, azt „Religio” czim alatt 1856-ig bezárólag folytatta. 1849-ben az egri főegyházi káptalan kanonokjává, 1856-ban sajó-sz.-péteri cz. préposttá neveztetett ki, 1859-ben pedig a nevezett főkáptalanban őrkanonokká mozdittatott elő. 1858-ban a magyar tud. Akademia tiszteleti tagjául választatott meg, s mint ilyen, 1860. mart. 19-én tartotta székfoglaló-beszédét. Tevékenysége számára tágasb és kihatóbb tér azonban a „Szent-István-Társulat-ban nyilt meg, melynek alelnökeül, gróf Károlyi István mellé, az 1854-iki közgyülésen lőn megválasztva. Itteni működését ismeri a haza.

Sajtó utján megjelent munkái: 1) Az egyházi javakról tulajdonjog tekintetben. Pest, 1848. – 2) Emlékkönyv. Pest, 1852. 2 kötet, mely több jeles értekezést s nehány alapot, maradandó becsü birálatot tartalaz. 3) A történet szelleme. Történet-bölcselmi értekezés, mely 1855-ben a pesti theologiai kar által a Horváth-féle jutalomdijra lőn méltatva. Megjelent először a fenemlitett emlékkönyvben; később (1856-ban) megbővitve önállólag adta ki, s vele a Szent-István-Társulat tagjainak kedveskedett. – 4) Columbus vagy Amerika fölfedezése. Pest, 1856. Második kiadás 1857. – 5) Magyarországi szent Erzsébet élete. Megjelent a Szent-István-Társulat által kiadott diszalbumban s külön is, Pesten, 1857-ben. – 6) A bölcsészet számára igényelt szabadság és függetlenségről. (Akademiai székfoglaló-beszédének első része.) Pest, 1860. – 7) Bold. Ürményi Ferencz koronaőr emléke. Pest, 1860. – 8) A Szent-István-Társulat gyülésein mondott beszédei, melyek ama társulat jegyzőkönyveiben láttak napvilágot. – Ezeken kivül nehány alkalmi beszéde, számos hirlapi czikk, birálat, recensio, melyeket 1846 óta a „Religio és Nevelés,” utóbb a „Religio” folyóiratban, 1855- és 1856-ban pedig a „Pesti Napló”-ban bocsátott közre. – Figyelmet ébresztettek azon vezérczikkek, melyekkel az utóbb megnevezett politikai lapban a nemzettest valamennyi osztályai a kölcsönös jogtisztelet alapjáni egyesülésének s egy független politikai lapnak szükségét vitatta. A b. Kemény regényeiről, tüzetesen az „Özvegy és leányá”-ról irt recensiója a szépirodalmi téren alapos jártasságát tüntette ki.

Irodalmi s átalán társadalmi munkásságának szellemét és hatását nem ecsetelhetjük jobban, mint ha a „Budapesti Szemle” ezt illető nyilatkozatát, melyre az emlitett folyóirat, akademiai székfoglaló beszédének alkalmából látta magát inditottnak, egész terjedelmében ide iktatjuk.

„Az Akademia azon ritka kitüntetésben részesité D-et, hogy egyszerre tiszteleti tagjai sorába emelte. S nem ok nélkül. A Szent-István-társulat tudós alelnöke már eddig is becses művekkel gazdagitá irodalmunkat, melyekben kiváló hajlamot és nagy tehetséget tanusitott, bölcselmileg fogni föl az emberiség történeteit. Csalódnék azonban, a ki csupán megjelent műveiből akarná őt megitélni.

Vannak irók, a kiknek egy-két műve egész szellemi tartalmuk kirakata mintegy; D. régibb műveiből távolról sem következtethetünk szellemi tárháza kincseire. Mint nagy tehetségü, alapos tanulmányu egyházi férfiu jelent meg egy évtized előtt irodalmunk központján, s azóta évről évre láttuk őt fejlődni, emelkedni, csaknekm hihetetlen gyorsasággal. Ez emelkedetteb ponton látköre mindinkább tágult, ismeretei több-több oldaluak lettek. S talán egy napnak eseményei sem multak el rá nézve tanulság nélkül: ugy hogy nem kevesebbet tanult az életből, mint azon válogatott könyvekből, melyek könyvtárát diszesitik. Innen az az államférfiui pillantás és tapintat, melyet a közügyek fölfogása és intézése körül már is nem egyszer tanusitott; s a minek köszönhetni, hogy a Szent-István-társulat körében mondott elnöki beszédei egy pár év óta valódi események voltak.

Irányt adni minden körülmények közt nehéz föladat; kétszeresen nehéz pedig olyan időben, hol szélsőségekben hányatnak a szenvedélyek, s midőn az erős is könnyen sodortatik. Valamint a politikában nem mindig az szolgálja leghivebben és legnagyobb eredménynyel hazáját, a ki bármi nemes szenvedélyek által hagyja magát ragadtatni, s legkiáltóbban czégérezi hazafiságát; ugyanezt mondhatni az egyházférfiakról is. Napjainkban nem az használ legtöbbet egyházának, a ki leginkább magán viseli a felekezetesség bélyegét. Senkitől sem kivnájuk, hogy azt teljesen levetkőzze, legkevésbé egyházi személytől. Csak a szélsőségekről szólok, csak azon tényt akarom fölmutatni, hogy a római kath. egyház bizonyára századok óta nem részesült osztatlanabb tiszteletben Magyarországon, mint jelenleg, mint azon irányok mellett, melyeknek egyik kitünő bajnokát tiszteljük D.-ben. Ott ragyog ő felette is örök fénynyel a hit csillaga, melyet, mint hajós vezércsillagát, soha sem téveszt szeme elől: jól tudja azonban, hogy az emberiségnek, hogy a népeknek más nagybecsü kincsei is vannak, s bármint vélekedjék egyik vagy másiknak fensőbbségéről, nem abban keresi a bölcsességet, hogy egyiket e másik fölött feltétlen diadalra juttassa, hanem hogy a mennyire lehet, eltávoztassa a kötelességek összeütközését. S miért nem volna ez lehető egy kis lemondás mellett, mire épen a vallás tanit? A kegyeletek egy tőről fakadnak; egyiket sem sérthetjük a többinek sérelme nékül. D. a hitbuzgóságot a türelemmel, a vallás alapigazságait a bölcselméivel, a tekintély elvét a szabadsággal nem összeüktözésbe hozni, hanem kibékiteni, megegyeztetni törekszik. Ezzel fegyverzi le a tekintély elemeit. Másfelől azonban a szabadságot sem ohajtva korlátlannak, s kijelöli a bölcselkedés határait.

Ily határjárást kezde meg közelebb akademiai székfoglaló beszédében. Valóban alig képzelhetni egy-egy nagyobb érdekü bölcselmi problemát. S D. e feladatban valódi bölcselkedői lélekkel jára el. Nem vonula ő a vallás védsánczai mögé, onnan lövöldözve a hittan fegyvertárából kölcsönzött nyilakkal; a szaktudós teljes biztosságával szálla ki a bölcselkedés tudománya terére, nagy könnyüséggel tájékozá a főbb pontokat, nem rettenve vissza a legelvontabb tanok vizsgálásától, fölleplezve a leghomályosabban formulázott tételek ködtakróját. S előadását az eszmék szabatos kifejezése, világosság s – a hol a tárgy ugy hozá magával – melegség és szónoki emelkedettség jellemzé. Visszatérvén oda, a honnan kiindulánk, nyelv és forma tekintetében is meglepő haladást tapasztalánk a nevezett tiszteleti tag e legujabb előadásában.

Az idézett szavak, nézetünk szerint, hű és érdekes rajzát adják azon szempontoknak, melyekből Danielik János eddigi nyilvános pályája megitélendő.


DANIELIK JÁNOS.