Báró Thouvenel, franczia külügyminiszter.

Francziaország mostani külügyministere Thouvenel Antal Eduárd született Verdun-ben november 11-én 1818-ban, s igy most, jelen fényes állásában még 42 esztendős sincs egészen.

Elvégezvén tanulmányait Keletre utazott, de nem ugy mint most szokás, hogy az ember Párisban bérkocsiba veti magát, kihajtat a pályaudvarhoz, s ott utijegyet vásárolván, éjjel nappal szakadatlanul utazik, a városoknak csak tornyait látja, Bécsben, Pesten vagy Baziáson gőzhajóra ül s egy szép reggelen megérkezik Konstantinápolyba. – Thouvenel másként tett. Először megnézte a Rajna vidékét, onnan Berlinbe utazott, mely azon időben még igen unalmas és egyhangu városnak tartatott. Bécsben is időzött egy kevéssé, de tulajdonképi tanulmányaihoz csak Pesten fogott. Itt többekkel megismerkedvén, felrándult Pozsonyba, a hol épen az országgyülés javában folyt, s ott idejét a magyar alkotmány s a megyei rendszer alapos tanulmányozására forditotta. Majd ismét utra kelvén, bejárta Moldvát és Oláhországot, mely azonban akkor a török elnyomás s orosz befolyás alatt sinylődvén, az ifju utazónak csekély lelki gyönyört szerezhetett.

Visszatérvén Párisba, „Uti emlékeit Magyarországról, Moldva- és Oláhországról” megirta, a müvét egyenesen a tudós világ előtt oly nagytekintélyben levő „Revue des deux Mondes” czimü folyóirat szerkesztőségéhez vitte. A leirás érdekessége, a nyelv tisztasága s a nemes lelkesülés, mely a mü minden sorából kitünt, arra ösztönözte a különben igen válogatós szerkesztőséget, hogy nem tekintve a szerző ismeretlen nevére, s hogy az iró alig tölté be éveinek 22-két, a beküldött kéziratot folyóirata füzeteibe felvette.

E czikk s azon folyóirat tekintélye melyben az megjelent, az ifju kezdőnek rögtön megalapitá szerencséjét. Hivatalt ajánlottak számára a külügyminiszteriumban, s már 1844-ben mint követségi segéd Brüsszelbe utazott. Egy évet sem töltött itt, s követségi titoknokká neveztetett ki Athénbe, Görögország fővárosába.

Itt, aránylag hosszabb ideig maradt, de előmenetelének egyedül csak fiatalsága volt főakadálya. A midőn az athéni követ, Piscatory, hasonló minőségben Spanyolországba küldetett, addig mig az uj követ, Rayneval, megérkezett, az ügyek vezetését átvette.

E közben kitört az 1848-ki franczia forradalom, s a párisi február 24-ki kormány Raynevalt, Thouvenelt, valamint kivétel nélkül az összes franczia követség személyzetét hivatalából letette. Az ifju követségi titkárt azonban e csapás nem ejté kétségbe, mert tudta, hogy az uj köztársaságnak mindenek előtt a külföldi viszonyokkal ismeretes egyénekre lesz szüksége, azért még azon nap, amidőn hivatalábóli letételének hirét vette, asztalához ült, s oly republikánus érzelmet lehelő folyamodást irt a kormány elnökéhez, Lamartinehez, hogy ez egészen elragadtatva a nem várt nyilatkozat hő modora felett, az ajánlkozót az athéni követség ügyeinek vezetésével megbizta.

Cavaignac tábornok jutván a franczia kormány élére, Thouvenel, a ki folyvást Athénben maradt „teljhatalmazott” czimet, rangot és fizetést nyert. 1850-ben, a midőn az ismert Pacifico ügyben lord Palmerston valóságos exekucziót küldött Görögországba, Thouvenel mindent elkövetett a viszály kiegyenlitésére, azonban a diplomata tolla meg nem mérkőzhetett az angol sorhajók 84 fontos ágyuival, s a dolog következése lett, hogy Francziaország egy pár hónapra már csak csupán illemből is, kénytelen lett Angliával a diplomatikai összeköttetést megszakitani.

Thouvenel neve eszerint a legfontosabb európai kérdésben, (mert Oroszország akkori magatartásánál fogva majd világháboru lett a dologból) mindenütt ismeretessé levén, Bonaparte Lajos Napoleon, a franczia köztársaság elnöke, nagyra kezdé becsülni az athéni meghatalmazott miniszter ügyességét, s diplomatiai leleményességét. Bizonyára nem is másként magyarázható azon esemény, hogy 1855-ben Napoleon, mint már császár, Thouvenelt konstantinápolyi nagykövetté nevezte ki, épen azon időben, a midőn Anglia Francziaországgal együtt a Törökbirodalom épségeért Oroszországgal a legelkeseredettebb s egyszersmind a legköltségesebb háborut folytatta.

A háboru Szebasztopol elestével bevégződvén, Thouvenelnek, mint konstantinápolyi nagykövetnek a legkedvezőbb alkalma lett kimutatni diplomatiai jártasságát; egyik cselszövény a másikat éré s a dunafejedelemségi kérdésben a legnagyobb erélyt fejté ki Ausztria befolyása ellen. Egy napon az angol követtel egyesülve a török miniszterium megbuktatására törekedett, másnap különválva kollegájától, az orosz képviselővel szövetkezett, s igy a hányszor fellépett, határozottsága által a szultán kormányát félelemmel és rettegéssel tölté be.

Már ezen időben lehetett itt ott hallani, hogy majd egykor, a midőn Napoleon császárnak oly miniszterre lesz szüksége, a ki urát titkos és nem titkos terveihez önmagát feláldozó hűséggel legyen képes segiteni, ezen helyre, Thouvenelnél alkalmasabb s erélyesebb diplomatát keresve sem lehetne találni.

A világ azonban azt hitte, hogy nem hamar fog ez bekövetkezni, s hogy Francziaország külügyminiszterének legalább is 50 éves tapasztalt férfinak kellene lenni.

Nem igy történt. 1859-ben, a midőn Párisban a dolgot tovább huzni halasztani nem lehetett, s ki kellett mondani, hogy a villafrankai békének legsarkalatosabb pontjai, nem egyebek üres szójárásnál, egyszerre meghozta a távirda a hirt, hogy Walewski gróf elbocsáttatott, s helyébe Thouvenel báró neveztetett ki külügyminiszterré.


BÁRÓ THOUVENEL.