Második rész.
Lefelé Szakolczától Dévényig.

(Vége.)

Végre utunk végén állunk. Még csak két hely a hon véghatárán: Dévény és Dévény–Ujfalu igényli figyelmünket. Az utóbbi, mint a Bécs-Pesti vasut végső magyarországi állomása, jelenben a németben Magyar-Ujfalu uj név alatt ismeretes már. Máskép bizony „uj” neve daczára is régi fészek szintén; ámbár mai lakossága egyike a legujabb horvát gyarmatoknak, minők a határon tul is Ausztriában, az utolsó török pusztitás után megszállittattak. A sziklás hegyereszkedés végormain állanak még régi vára végső romai. Az egész már csak egy erős faloldalból földalatti casamatából áll; mellette azonban lejebb épen maradt kerektornyai egyike is látható, most gazdasági raktárul alkalmazva. A történet épen semmitsem tud róla; a hagyomány valami régi zárdát emleget bizonytalanul. Valószinüleg a falu alatti közvetlen átjárást a Morva folyón védhette mint erőd. Átellenében Savojai Jenő herczeg egykori Schlosshofi palotája áll, most a császári lakok egyike. Utóbbi időben itt fogadta mindig az országba érkező királyt az országgyülés küldöttsége.

Innenső részen a falu megett hires Homokhegye áll, ősállatmaradványok és kagylók keresett lelhelye, gyakran ismértetve és látogatva természtebuváraink által. Itt tört át – mondják ők, és mi csak is szavukra hiszszük, – a fenebb vázolt őstenger-medenczének viztömege, s ezen Porta Istri, a Duna és Morva torkolatának egyik főátszakadási pontja volt; akkor torlódott a kifolyási nyilás felé mind ezen sok ősholmi: az ostreák, pectenek, echinusok, otodusok, oxyrrhinok stb. mindenféle nemei. Elég, ha ebből látszik, miszerint a természetbuvárok classicus helye. De ki hinné, az lőn még nekünk régiségbuvároknak is egy idő óta. Mit az előbbi jó urak buzgó ásásaik közt észre sem vettek, azt nekünk jutott egy kév év előtt az elsők közt feltalálni. A hegy egész lapos teteje, plateau-ja, a mint a vizmosás által oldalai mindinkább leszakadnak, határozott hamurétegeket s e közt szenet, félig égett farakatokat kezdett előmutatni a televényföld alól előtünő szélein; majd csak cserepdarabokat is kezdettek hullatni mindenfelől. A java ezeknek is ugyan már rég lehullhatott, mert a hegytető már meglehetősen félig lecsuszott; de legalább mégis nehányat hirmondóul kaptunk, a bővebb vizsgálat pedig kétségtelenné tette, hogy a hegy tetején pogány temető volt, a mennyire igy nevezhető t. i. azon hely, hol a halottak testei előbb elégettettek, majd hamujok hamvvedrekben vagy egyszerűn fazekakban elásatott. A durva mivü töredékek nyilván a római, itt közel a határon tanyázott népnél sokkal müveletlenebbre, sőt a müveltség legalsóbb fokán levőre gyanittatnak. Ámbár Bél e helyt csakugyan egykori római emlékkövek találmányáról is tudósit. De valószinü, hogy midőn a rómaiak ezen barbár szomszédjaikat innét is kiturták, emelték föléjük emléköket; avagy hogy vice versa megforditva is állhat; mert az megtörtént, hogy végre is csak megint őket turták ki. Most mi turjuk egyik és másik maradványait; természetbuvár kollegáink pedig még mélyebben turkálnak egész a világteremtési őslényekig.

A hegy igy tehát már többszörös tekintetben érdekes, mint ősállatcsontok s ősemberi müveltség maradványai lelhelye. Azóta, hogy az utóbbira rájöttünk, a falugyerkőczéi is a hegy aljában kettős kereskedést nyitottak a búvár látogatók számára, épen mint Tihanyban a kagylókkal és viszhanggal, ugy itt is egy kezökben pectenculus, madárnyelv stb. kagylókat, a másikban cserepeket – ha épen a hegyen nem találnak, a szemetdombról fölszedve – kinálgatnak a vevőnek. Hogy a füvészeknek is jusson valami, miután a földész palaeontologusok s a római meg barbár régész – archaeologusok ki vannak elégitve, megsugjuk nekik, hogy a Homokhegy felett levő Kóbeli csucson egy különös unicum diszlik; nevét meg nem mondjuk – mert épen hamarjában eszünkbe nem jő.

Maga a hegy, Kóbel, a szláv patriotáknál, szintén nem tudom mért, igen nagy tiszteletben áll. Mig nevét a németben Kogl, csucs jelentéssel magyarázzák, addig amazok hátas, bordás alakjától kobilo azaz kanczának értelmezik. Gondolom mindegy. A régi szláv dicsőség eszméje sajátlag az e hegy alatt fekvő Dévényi hires sziklavárhoz tapad. (Lásd a fentebbi képet.) Ezen kegyeletre, ki hinné, pedig hasonló sokszor megesett már, valami régi krónika félreértett helye adott alkalmat, ugy tudom, mert egyszer fáradságot vettem magamnak nyomára járni. Ez egyszerűen beszéli, hogy a Marahán nagyfejedelmeknek Ratisláv stbinek székhelye Dewin volt. S ez elég is volt, egybevetve e szép várral csalódást okozni, hogy itt ezen Dévényben laktak tehát egykor a Marahán szláv fejedelmek, mig Saffarik, a legnagyobb szlávok egyike, helyreigazitá a hely értelmét; – melynek hamis felfogása egyébként nemcsak szlávjainknál, de saját történelmi könyveinkben is erősen szerepel; – hogy nem is ez, hanem a morvaországi Velchrad melletti egykori Dewin értetik alatta, melynek természetesen a magyar Dévénynyel semmi köze. Nem is nevezi Dévényt a magyaron kivül senki igy; mert a vidék szláv népe német lakóival együtt csak Thebennek mondja.

Ezzel együtt elesik a hires vár történetének egyik első fejezete is, melylyel azt eddig leirói kezdették, beszélve fönnen a nagy Marahán fejedelmekről, kiknek székhelye volt stb. De mint ezzel végeztünk már, oly könnyen végezhetünk római korával is, melybe szintén alapitása helyeztetett, mivel tul a Dunán a klassikus római Carnuntumi tér áll átellenében; de épen azért is, mivel az mint római véghely ismeretes, kevés reményünk van, hogy lakóit ide erősebb állásba hozzuk; tudván, hogy épen azért harczoltak a rómaiak a tulparti barbárokkal, mert ezek őket ide átereszteni nem akarták. Lehet azután, hogy épen itt Hainburg előtt, mint a régészek is, és nemcsak vártörténet-beszélők vélik, volt azon kérdéses római hidfő és várda, melyet a tulparton megerősiteni törekedtek egyszer is másszor is; de melyen szomszédaikkal össze is vesztek, s végre a rövidebbet huzva, carnuntumi véghelyökből is kitakarodniok kellett.

Jogosabbak-e azután már azon félig meddig sem népregék, melyek egyikét és másikát eredete elbeszéléséhez kötötték, hogy akár valami Devina, devojna (leány vagy istennő a szlávban) emlékére, akár valamely római Thebo által épült volna, német Theben nevénél fogva? Nyilván csak a vártörténetkék irói gondolák ki adatszükében és beszédvágyukban; mert a nép körüle nem ismer regét. Hogy is ismerne? A vár itt e földön régibb lakos, mint az ő őseik, kik csak később vándoroltak alája; a régi lakóknak pedig a vár és föld nagyon mostoha lehetett, hogy elhagyták vagy kivesztek, s kiveszett velök multjának hagyományos emléke is.

Ismeretes története csak az, mely a magyar korban, a XIII. század elejével kezdődik. 1233-ban Babengergi Frigyes, utóbb a cseh Ottokár által ostromoltatott. Ez az egész! Egyéb eseményei, mint hazánk legtöbb várának, szintén csak ismét abból állanak, hogy került egyik hatalmas családunk kezéből a másikba. Az okiratok erre nézve egy sor hangzatos névvel szolgálnak. Ime: Gara, Szapolyai, Báthory, Keglevics, Pálffy.

Kétségtelenül nagyon is prózai és kivonatosan is száraznak fog tetszeni honunk ezen tagadhatlanul legszebb, legfestőibb várának ilyen története; melynek helyzete is máskép az ország határán igen jelentékenynek mutatkozik. A ki csak valaha látta, láthatták pedig jó sokan, a kik a naponként alatta elmenő gőzhajón utaztak, soha sem fogja feledni a nagyszerü kilátást, melyet a vár nyujt a Duna és Morva összefolyása közé ékelt meredek szikla hegyére állitva. Egy elváló sziklacsucsról, minőre csak a zerge szökdel, kacsint le még azon egyetlen épen megtartott kis tornya, melynek merész állása jellemzésére az utleirók minden lehető phrasist fölhasználtak. Ujabban egy magyar-franczia által francziául irt magyar történet „gréle” és „coquette”nak mondja, és mindjárt egy regényes történetet is tud róla. „A zárda szent falai közől rabolta volt el aráját a lovag. Szentségtörő merényeért üldöztetve ide menekült a kőszirt csucsán álló toronyba. Üldözői nyomában vannak, körülveszik a tornyot, csak a Duna habjaiba ugorva tetejéről arajával, lelt szabadulást a halál által”.) Mily tragicus, ugy-e? de mily üres, mit sem mondó várunk és tornyunkra nézve.

Ezen legfestőibb oldalról vétetett le a vár képe is többnyire, előtérben a kis toronynyal. A kép a hazánkról szóló képes könyvekben mindenütt elül áll, számtalanszor ismételve; legjobban talán Szeremley kiadásában s legutólszor e szerint közölve a Vasárnapi Ujság 1856 évi folyama 28 számában. Mi már azért is egy más oldalról kisérlettük meg a vár levételét. S ime ez még talán amannál is festőibb. Észak felől a vár ledőlt bástyáin át puszta udvara tárul előnkbe. Tárva álló kapuivezetén keresztül tág kilátás nyilik a Dunára. Azontul Hainburgra, a németóvári szép hegységre, régi egyházára s az óriási hunhalomra, a classicus római Carnuntum felett le egész Petronellig. Átellenben a Dévény és Hainburg közötti ugynevezett kis Rablóvár, fölfelé pedig a farkasvölgyi Leányvár tornya áll.

Ezen magasztosan imposant helyzete mellett, valóban el kell enyészni ehhez képest kicsinyes története bővebb részleteinek is; melyek ugyis legfölebb csak egy vagy más várnagya, mint Bay hűségéről, vagy urai pörlekedéséről, példaul a statutiót, beigtatást kapuján kivül kizárva tartott Keglevicsek perpatvaráról szól. Egyik ugy, mint a másik: hűség és pörlekedés, ugy is csak közönséges s ismeretes nemzeti jellemvonásunk. Mégis közben érdekesen hangzik olykor ez is. Például Báthory István országbiró végrendelete eme szavaiban: „Dévén várában, mostan Bay Mihály tiszttartóm, fejed fenálltáig ehhez tartsad magadat. Tudod, uram Isten után mit cselekedtem veled; nincs kegyelmedben kétségem, mint jámbor szolga, az husa után, hogy az levét is meg ne innád rája. Dévént kegyelmed annak adja, a kinek én hagytam testamentomban – – és valamig ez testamentomom véghez nem megyen, ne bujjál uram ki bőrödből: tudom meg is miveled, az te hozzám való hivséged, hited, szereteted és kötelességed szerint”. – Az ily testamentom azután csakugyan mintha csak arra lett volna csinálva, hogy hüséget meg perpatvart egyiránt gerjeszszen. De azontul is, mily hiven tükröződik csak e nehány sorban is régibb nyelvünk azon erélyes, sententiosus és példabeszédes hangja, mely a XVI. és XVII. században legjelesb iróink, mint Pázmány, Balásffy stb. nyelvét oly fölülmulhatlan remekségüvé tette; és mely átalában akkor a hitvitatók irataitól kezdve, egész az emlékiratokig, sőt még a végrendeletben is és levélben oly kedélyesen hangzott.

Mit is mondhatna egyébkint még mást ily rom, ha a legnagyobb dicsőség napjairól is szólhatna, mint hogy ki vette be talán és ki nem. Hallanók talán még, hogy a török egyszer is másszor is véres fővel takarodott el alóla, mig kapui Bethlen vitéz hadának megnyiltak. Végnapja sem nyujt valami magasztosabb visszaemlékezést. Miután már a mult század végén, egyszerün minden létezőnek közsorsa: a mulandóság fogai rágdalták, falai egymásután düledezni, lakai pusztulni kezdettek; arra a jelen század elején a franczia sereg, melynek már sem nem ártott sem nem használt, merő dölyfből, hetykeségből vagy pajzánságból-e, mit ő tud legjobban, ugy is szomszédja egymásnak mindannyi, – romfalait légberöpité. Egy adattal több, ha kell még tanuság rá, hogy a barbárság és vandalismus egy kor- és népnek sem kizárólágos sajátja.

Nem maradt tehát még épitészeti tekintetben sem valami érdekes rajta, mi belső szerkezete és műidomai iránt tájékozhatna; pedig tudjuk, hogy ilyesmiről várainknál nemcsak a krónika hallgat, de a közönségesen igen is fecsegő várleirások szövege is. Annyit látni, hogy itt is két külön, egy alsó és fölső vár volt. A rommaradvány egyes ablakai és kapui csucsivhajtása arra mutat, hogy ezen részletek a XIV. században keletkezhettek vagy csak akkor alakittattak át. Egyébként ugylátszik, a báró Mednyánszky által, leirásához (Tudományos Gyüjteményben) mellékelt rajzból itélve, mely állitólag a francziák által való légberöpitése előtt vétetett le, mintha az utóbbiaknak már nem sok légberöpiteni valójok lett volna; mert az ott látható részletek maig is nagyobbára fenállanak; kivéve talán egy egy rovátkos falormot, mely azóta elmállott. Ezen részletekben is a gót- és részben már a XVI. századi legkésőbb gótidomi elemek mutatkoznak, itt-ott a még későbbi renaissance elemeivel vegyitve.

Itteni XIV. és XV. századi tetemes épitkezések nyomait viseli magán egyébkint a városka jelentékeny három hajós egyháza is, mely eredetileg ugylátszik kora-gót XIV. századi idomban épült. A magasabb s eredetiségét teljesen kivetkőzött középhajót még két alacsonyabb mellékhajó fogja körül. Rajtok a gótművezet számos részletei mutatkoznak, és részben még eredeti csucsivboltozatuk is megmaradt. Ennek zárkövei dombormüvében czimerfaragványok láthatók: az egyiken a Czillei család csillagai, másikán a Garák háromrét csavarodó kigyója. Ime mily világosan szól ismét ezen két jelentéktelennek látszó, és nemcsak látszó, de nyilván annak is tartott czimer; mert máskép aligha volna oly tökéletesen bemeszelve, mintha csak attól tartanának, nehogy valaki felismerje őket. Pedig mily nevezetes, sőt az egyetlen adatok, ezen egyház épitése koráról s épitőiről! De magában is, nemde mily jellemző e czimer: a Garák kigyója családjukra nézve, mely azt viselte. Vajjon nem táplálta-e őket keblén a hon, melyet annyira martak és csiptek?! – Ott áll még egy más régi curiaházon is a templom mellett, befalazott kőlap, dombormű faragványában. Jele, hogy a Garák, midőn a vár birtokuk volt, itt erősen épitkeztek. Ezen időből valók bizonyára a vár kitünőbb részletei; s átalában talán nagyobbszerü alakitása is Gara nádor és Czillei-leány neje költséges műve.

Menjünk még át a nyájas kis városka szűk utczáján; nehány talpalatnyi egyenes téren csupán, oda szoritva a meredek hegy aljába s a Duna közé, mintegy az utóbbi pannalán tartózkodik. Egyfelől a hegyekről lefüggő szőlőoldal, másfelől a Duna mutatja a mezőtlen városka lakosai foglalkozását. Dus és hires szőlősgazdák és hajósok – voltak; mert most már a gőzhajó fogta el keresetüket; miután tönkre tette őket, hűséggel szolgálják, mint hajóslegények, kórmányosok. A többi halász vagy fazekas. Hajómesternek, mondják, csak egy kettő maradt meg hirmondóul.

A Duna melletti hegyoldalban utunkat folytatva, a gyönyörü vidék festői panorámájával szemben, kies ösvény vezet vissza Pozsonyig, honnét kiindultunk. Megállunk még egyszer és visszapillantunk. A napnak épen lenyugvó sugaraitól megaranyozva dicsfényében tün föl előttünk a vidék egész magasztosságában, természeti bájával, classicus és a hazai történetre oly nevezetes emlékeivel. Mig elválhatlanul függ rajta tekintetünk és hosszan merengünk multján, a nap leszállt, este lett. A roppant merev sziklán kiálló magas várormokat hosszu sötét árnyaik még óriásibban tüntetik elő. Ott áll a hegytorkolatban besikamló Duna fölött a hon határán, mint egy nagyszerü kapu, valódi ország kapuja! S mily pusztán őrizetlenül tárva nyitva van nyugatnak, északnak! Zárjuk be hát Dévénynél legalább utunkat Magyarország kapujával.


Fehérhegységi utiképek: Dévény vára.