Második rész.
Lefelé Szakolczától Dévényig.

(Folytatás.)

A XVII. században Pálffy Pál nádor által épitve vagy átalakitva, Malaczka a hires család legidősb, mostani herczegi ágának székhelyeül szolgál. Az ország első állam- s hadférfiainak kitünő sora lakta azóta folyvást és lakja maiglan, a legnagyobb diszben és becsülésben gazdagon. Lakói a helyett, hogy csupán a vidék urai volnának, inkább jóltevő angyalainak mondhatók. Nekik köszöni nagy jólétét és virágzását, meg azon értelmes derék gazdászi tiszti karnak, mely urait környezi. A herczeg alsó magyar uradalmi szolgálván iskolájokul, megtartják itt is a magyar társalgást és szellemet, melynek ezen a vidéken ők majdnem az egyetlen végső képvisleői.

Malaczka más nevezetessége tágas, festői kinézésü sz. ferenczi szerzetesi zárdája, mely a főtéren százados hársak árnyában nyulik ki templomépületeivel és hegyes bástyatornyaival (L. a mellékelt képet.) Hajdan a detrekői Balassák tornyokkal és bástyákkal erősitett várkastélya volt ez is. Később midőn Pálffy Pál nádor birtokába került, ő alakitotta át a XVII. században zárdává. A vidék akkorában itt az országszélen kitéve levén minden vallásfelekezetüek beszökésének, kiket máshonnét már kiüldöztek, – mint csak előbb is a lévárdi anabaptistáknál láttuk – ezen zárda valóságos hittéritői állomássá lőn. Az egész Fehérhegységen tul alig maradt meg a XVI. század végén két vagy három régi plebánia, s ezek lelkészei is csak bujdosva lappanghattak. Akkor hozta ide a hitbuzgó nádor sz. Ferencz hirerős fiait; s ezen esemény azonnal más képet adott a vidéknek. Téritéseik által történt, hogy jelenben az egész területen más vallásfelekezetek alig számitnak négy vagy öt kisebb nagyobb egyházközönséget.

Képünkön a kolostor mellett alig vehető észre Malaczka szép, tág, nyilt vásártere és főutczája, melyet a környék népe által erősen látogatott gyakori kis vásárok élenkitenek. Hajdan, ugylátszik, még virágzóbb ipara volt. Egy két régibb kehelynek, melyet utunkban a vidéki egyházakban előtaláltunk, felirata legalább azt tanusitá, hogy itt a mult századokban az ötvösség is nagyban virágzott. Mig most innét is, valamint egyéb kisebb városainkból hasonló magasabb és művésziebb mesterségek szintén egészen kivándoroltak; központosulva ezek is, mint minden más, a nagyobb városokban, – s az üres tért maguk után csupán az élet mindennapi szükségleteivel foglalkozó közönséges mesterségeknek, meg a házaló és hajhász zsidóknak hagyva.

Lefelé a hegység és a Morva folyó közötti tér ismét mind inkább szükül; Malaczkán alul a helységek sürübben csoportosodnak minden felől. Nyugotnak az ut Jakabfalván át és Dimburg, meg Károlyháza apró falucska és pusztamajorság mellett Magyarfalvához visz. Igy nevezik a végső falut hazánk itteni határán, hol mindjárt a Morva folyón át már az osztrák területen érjük az északi vaspálya legközelebbi állomását. Lejebb nyugotdélnek: Detrekő-Csötörtök, Láb, Zohor, Hochstettno tekintélyes és csinos népes végfalvak állanak; melyeknek mezejét egyrészt a véghatárt képző Morva folyó mossa. Csötörtök gótegyháza, s az utóbb nevezett három falu régi történelmileg is adatolt plebániája arra mutat, hogy szintén régibb telepek. Ámbár egy XIII-dik századi okirat okmánytárunkban, az egyetlen ismeretes, mely e vidéket itt érinti – részletes határjárása leirásában mitsem látszik tudni, mindezen helyek akkori léteztéről. Ezen okirat épen a Morva vize körül levő pusztahelyekre szóló adomány az Ottokari háborúk következtében, melyeknek e tér a Morván innen és Morván tul szinhelye volt a magyar, német és cseh hadseregek részéről. Itt mentek véghez azon korszakias háborúk, melyek eldöntésével az emlitett nemzetek történetének egy uj időszaka állott be.

Hochstettnon túl vonul az annyi csata s katonai nagy szemle emlékéről nevezetes Marchfeldi sikmező egész a napoleoni Wagramig és Bécsig. Fölötte északnak emelkedő magaslaton tekint le a tág rónára a Stillfriedi kápolna, azon a helyen, hol egykor Habsburgi Rudolf, a cseh Ottokaron, Kun László magyar seregei segélyével győzedelmeskedve, békét kötött. Innét neve: Stillfried. Ott állott a végzetes hadsátor, melynek leplei, midőn a megtört büszke Ottokár, vágytársa Rudolf császár előtt térdethajtva titokban hódolni készült, csellel rögtön felrántattak, hogy az egész tábor tanuja legyen megaláztatásának. A meggyalázott ujra boszut forralt s uj hadakat kevert; – de saját vesztére. Hochstettnón innen áll a mező, melyet a szláv nép maig Ottokarcsinának nevez, az uradalmi térképek pedig Ottokars-wiesenek azaz Ottokár-rétjének jelölnek; róla szól a néphagyomány, hogy Ottokár ezen a helyen esett el magyar vitéz fegyvere által. A vitéz nevéről azonban, s azon mesés körülményekről, melyeket ezen eseményről okmánytársulatunkban egy hirhedt okirati hamisitás beszél, a V––es és I–nyi családoknak diplomaticusaink előtt ismeretes adomány- és nemesi leveleiben, még a regés hagyomány sem tud semmit. Az ilyes ősi dicsőség költésében, ugylátszik, mindenha nagymesterek voltunk. Nem ugy valódi dicsőségünk megtartásában vagy csak annak ismeretében is!

Utunk vége felé jár. A multnak csak tollhegygyel is érintett emlékei, még ezen parlagnak vélt téren is, oly élénken kisérnek mindenfelé, hogy alig róhattuk le eddig leirásunkkal a jelennek is tartozó adónkat. Oly mulasztás ugyan, mely a mai magyar touristára nézve könnyen bocsánandó bün lehet. Idején lesz még itt mulasztásunkat röviden bár, pótolnunk. Sok mondanivalónk ezen tekintetben úgy sincs. – Az egész vidéket lakó népség, kivétel nélkül tót; mert a nagyobbára városkáit lakó nehány régebben vagy ujabban itt megtelepedet és beköltözött német és magyar iparos-, hivatalnok-, földbirtokos-család alig számithat a nép között, ha mindjárt a vidék fölét s majdnem egyetlen intelligentiaját képezi is. Erkölcsi tekintetben ezen terjedt világ nevezetes népfaj erényeit, emberi gyengéjét és hibáit teljes mértékben osztja. Tagadhatatlan még is, hogy neme más hegylakosságánál első tekintetre szembetünőleg pallérozottabbnak, műveltebbnek mutatkozik. Ámbár a külsőségen és látszaton felül ennek különös, mélyebb jelentőséget épen nem tulajdonitunk. Az alsóbb népnél ilyesmi gyakran ugy is csak a természeti nyájas egyszerüség rovására jár. A félműveltség a népnél oly valami kétes állásba helyezi a személyt, melyben az sehogy sem tudja magát helyesen és következetességgel föltalálni; szögletes, kirivó viselete ennélfogva azután annál inkább kellemetlenné, idegenné s eltaszitóvá teszi. Példaul: a mély szolgai köszöntés és bók között, s a daczos vagy vonakodó nem-köszöntés közt a középsőt sehogy sem birja helyesen eltalálni. S a ki az ily félmüveltnél az utóbbival találkozott, – midőn példaul látja határozatlanul emelkedő taglejtését, melylyel nem tudja mit tegyen: mozditson-e egyet fövegén vagy sem? – az aligha nem fogná inkább az elsőt szivesben fogadni, undorodjék bár, hogy a szolgai viselettől az emberi méltóság, jogegyenlőség stb. hasonló és más ily szép és magasztos czimek tárgyilagos eszméjénél fogva.

(Folytatása követk.)


Fehérhegységi utiképek: Malaczkai zárda.