I. A Rhamazán-ünnep Kairóban.

A Rhamazán azon ünnep, a melyben Allah a szent könyvet, a Koránt, a mahumedán hitrege szerint Gábriel arkangyal által hiveinek felvilágositására és boldogitására elküldé.

Ezen ünnepet a hivőknek szorosan meg kell tartani; de ha valaki ez alkalommal beteg, vagy nagy utat tesz, a szertartásokat a következő hónapra halaszthatja.

A Koránban ezen ünnepről ily utasitás van: „Éjjel tehetitek azt, a mit Isten megengedett; egyetek és igyatok; de midőn elérkezik a hajnal első sugara, a midőn a szem a fehér fonalat a feketétől már megkülönböztetheti, akkor böjtöljetek s járjatok templomba.”

E parancsolat következtében a Rhamazán ünnep a szigoru böjt és farsangi vigalmak vegyitékévé vált. – A különben józan és házias erkölcsü muzulman, a ki a nappal kél fel ágyából s e nappal nyugszik le, feleségének vagy feleségeinek nagy boszuságára, egyszerre a szó teljes értelmében korhely kezd lenni. Egész éjjel a korcsmát és kávéházat járja; olvasatlanul iszsza a méregerős kávét, arra rá a kellemesen hüsitő czitromvizet; későn éjjel, egészen elfáradva vetődik haza, nappal roszkedvü, zsémbes, házsártos, veszekedő és pörpatvarkodó. Aztán egyátalában nem tudja, mivel ölje el a hosszu napot, dolgozni nem szabad, mulatságot nem talál házában, egész napon egy csepp vizzel sem enyhítheti szomjuságát, s végre a mi kétségbeesését a legmagasabb pontra csigázza, még csibukjához sem nyulhat. Rettenetes napok ezek, s igy kell ennek tartani egész álló hónapig!

A szegény török ilyenkor csaknem a falhoz vágja fejét unalmában; majd leheveredik papucsostól a divánra, kacsingat a szoba valamelyik szegletében a falhoz támasztott pipájára, kergeti az alkalmatlan legyeket, kiküldi az asszonyokat a kertbe, sohajt vagy imádkozik, mondván: „Allah, Allah, ne vigy minket kisértetbe!”

E szörnyü inségében sétálni indul, ujra csavarja turbánját, feszesebbre szoritja övét s becsapva az ajtót maga után, megy, azt sem tudja merre? – De jártában is üldözi őt az unalom, mindenütt csak álmos, kedvetlen s mogorva ismerőkre és barátokra talál. Alig mer valakihez szólani, mert más is csak oly boszus mint ő; ilyenkor szóból szó támadhat, abból taszigálás, végre pedig verekedés, a mi ugyan nincs eltiltva, de a mit az egyik fél rendesen meg szokott bánni. A ki nem vigyáz magára, s bekeveredik a kihült konyháju kávéházakba, ritkán kerül estére haza megczibálatlanul.

Végre alkonyodik az idő, az esteli csillag feltetszik az egen, közeledik a megváltás órája. A Hasszánok, Juszufok, Ibrahimok sebes léptekkel rohannak haza felé. Az asztalon, előre odakészitve, két szál fonal fekszik, fehér és fekete; a gazda összehasonlitja a kettőt, szeretné ha kissé káprázna a szeme, de hiába a fekete fonalat a szürkület daczára oly világosan meg lehet különböztetni, mint frissen irt betüket a hófehér papiron. Nem marad más hátra, minthogy boszuságát a feleségén töltse; azonban ennek is van esze, kerüli az alkalmat, elvonul a kertbe, vagy a fürdőszobába, s magára zárja az ajtót. A férj utána iramodik a menekvőnek, de hasztalan, mert az éj még nem jött el, következőleg az ajtó zárát nem feszegetheti, nem törheti fel, mert az efféle, mint dolog, mint munka tiltva van, különben a feleség megverése tökéletesen szabadságában is állana.

De ha a világ teremtése óta, a Korán szerint, 5000 esztendőnél több elmulhatott, hogy ne telnék el végre egy rövid nap is? Elvégre elkomorul a láthatár, a kert lugasaiban az éj szellői futkároznak, emberi szem többé nem tehet különbséget a fehér és fekete czérna között, s akkor jelt ad a gazda, s arra rögtön szabad lesz a vásár, minden megmozdul a házban, a konyhán tűz felett sustorékolni kezd a bárány-pecsenye.

De már ez mind csak előkészület. A muzulmán nem oly könnyen hisz saját szemének, hát ha a sátán játszott vele? a ki tiokban felcserélte a fehér és fekete czérnát, s helyébe csak az utóbbiból vetett oda egy pár szálat? – Azért, ha a háznál a főzést és dologhoz látást meg is engedte, azért még semmi áron sem venné lelkiismeretére, hogy bizonytalanra, Isten adományait élvezni kezdje.

Egyszerre azonban távol moraj szakitja meg a csendet. A fellegvár ágyui megdördülnek, s arra a városnak minden férfinemhez tartozó lakói felkiáltanak: „Mas-Allah! Mas-Allah!”

A feleség lihegve és lélekszakadva toppan a szobába, hozván a párolgó fekete kávét, néha le is önti vele kötőjét a nagy sietségben, de marad még annyi a csészében, hogy azzal a férj elolthassa szomjának első hevét. A legnagyobb fiu megtölti apjának csibukját a legillatosabb latakia-dohánynyal; a leánykák tüzet hoznak a fogóval, tiszta bükfaszenet, nem pedig papiros fidibuszt, vagy épen egy szál nyomoru gyufát, a mint Európában divatozik. Látni kellene most őt, mily édes mosolylyal nyul 14 óra lefolyása óta nékülözött kedves pipájához. És azalatt, mig a gazda az illatos füstöt eregeti, az asszonyok teritenek. Vánkost tesznek a földre s mellé hófehér teritőt, s odahordják az ételt, s ugy eszik a gazda, mig a családja tisztes távolban lehajtott fővel várja, hogy a sor rájok is kerülhessen.

Ezalatt az utczákon lárma, zaj kerekedik; a bazar boltjai megnyilnak, a kávéházakban nyakrafőre főzik a hüsitő és hevitő italokat. A gusla (gitárforma hangszer) pengeni kezd, a dalosok, alakosok és szemfényvesztők mutatványaikhoz kezdenek. Az utczán a kettős sippal ellátott zummara hangzik fel, a nép legalsóbb osztályai a darabuka (czimpolya) nyávogása mellett áldoznak a müvészetnek.

E farsangi zaj és karnevalszerü zsibongás még a frankokat (európaiakat) is ide csalja saját városnegyedükből, s a máskor naplemente után tökéletesen kihalt utczákon a legelevenebb élet mutatkozik. A morchoddi az összegyült nép előtt verseket, balladákat szaval, s novellákat beszél el az ezeregy-éjszakából. Az énekesek kezüket balfülökre téve, orrhangon dudolják dalaikat, s ha jő a mézes-süteményárus, a harmoniátlan organumával idegen hangokkal zavarja a műélvezetben elandalodott közönséget, mindig akad egy csoport, a ki a hivatlan vendéget érdemesnek tartja megkergetni az utcza szögleteig. Másutt a 14–16 éves fiuk tánczos leányoknak öltöznek s recsegő török zene mellett ugrándoznak az utcza közepén mindaddig, mig más hasonló csapattal nem találkoznak; akkor pedig verekedés támad közöttük, a gyöngébb fél a pocsolyába kerül, a nép a győztes féllel tovább vonul.

Lássunk egy jelenetet az utczai komédiások előadásából. Valahol, a város egyik zugában, a hol tűz vagy más szerencsétlenség által, egy ház elpusztult, a szinpadot a romladékok között felállitják. Egy mameluk lép fel, s mondja feleségének: „Hitvestársam, nekem Kosntantinápolyba kell utaznom.” Az asszony sirásra fakad, s elbeszéli, hogy mint fog szomorkodni ura távollétében. Erre oly csodálatos és bohózatias hangon óbégat, hogy az Istenfélő mozlemek majd megpukkannak nevettükben. A sirás csillapodtával hajókapitány lép a szinpadra, és igéri, hogy az utazni készülőt bárkájába fogadja. A mameluk örül a jó szerencsének, de elébb látni akarja a hajót. A kapitány helyesnek találja a kivánatot, s mindjárt a helyszinére is hozatja a hajót, melyen utazóink Alexandriából Konstantinápolyba akarnak menni. S miből áll e hajó? Két kövér czombos ficzkót tolnak a szinpadra, kik kezüknél és lábuknál fogva egy doronghoz vannak kötve. „Ez az én hajóm,” mondja a kapitány, „tetszik neked?” „Nagyon tetszik – felelt a mameluk – csak a szine nagyon kopott és fakó.” – Erre aztán következik az előadás legfényesebb pillanata: a mameluk vörös, sárga, kék, fehér és fekete festékkel tölt edényeket hoz, s valami meszelő félével olyan merész, kétértelmü, sőt ocsmány figurákat pingál a hajót képező, s meglehetősen meztelenül álló suhanczokra, hogy a nagyérdemü közönség addig tapsol, mig meg nem unja a dolgot, akkor pedig oda dob a perselybe egy-egy darab rézpénzt, a ki pedig csak a legkisebb ezüstpénzzel is jutalmazza a müvészeket, jogot nyer belenyulni a festékes fazekakba, s ha ért a mesterséghez, maga is huz egyet-egyet a meszelővel a már eddig is végkép eltarkázott ifjak bőrére. Ennyire vitték Kairóban a dramai müvészetet.

A Rhamazán-ünnepek alatt éjjel a templomok (mecsetek) nyitva és kivilágitva vannak. Az ájtatosak serege igen nagy, ezek buzgalommal hallgatják a seiket, a ki a Koránból felolvsást tett, s az ájtatos hivek mélyen megvetik azokat, a kik a Rhamazán napjait bohóczokhoz illő farsanggá változtatták. A főünnep a hó 23. és 24-iki éje közé esik, a midőn a mahomedán hit szerint Gabriel arkangyal a Koránt a hetedik égből tisztán leirva és beporozva lehozta (s miután szerencsére kiadót is talált rá, talán előfizetési-hirdetés nélkül is sajtó alá bocsáthatta).

Igy tartják Kairóban a Rhamazán ünnepét; azonban csak a köznép vesz részt a fentebb elsorolt mulatságokban; a gazdagok, miveltek és előkelőek reformatus-muzulmanok lettek. Ezek esznek rendesen mint máskor. A borra nézve is csak a rosz fajtákat vetik meg, sőt még a koczkásan vágott bőrös disznópecsenyétől sem irtóznak.

Az uri-osztály szokásaihoz tartozik a dserrid-vetés vagyis lándsa-játék melyet rajzunk tüntet elő. Tiz-husz lovag gyülekezik egybe a mezőn, s a kaucsuk-gömbbel ellátott dsidát egymás ellen dobálják. Mindez sebes lovaglás közben történvén, természetes, hogy a résztvevőknek sok ügyességet kell kitüntetni. E játék a régi arab lovagjátékok némi maradványának tekintendő.


Fehérhegységi utiképek: Gajari bitófa.


Képek Egyiptomból: I. Dserrid-vetés Kairóban.