Az időjárásról, jelesen Herschell szabályairól.

Furcsa dolog az az emberi természet! Értem a miveletlen emberi természetet. És itt ismét, hogy ujabb fölvetésre ne adjak alkalmat, meg kell magyaráznom, hogy mivelt embernek nem azt tartom, a ki legdiszesebb, legdivatosabb köntösöket visel, legfinomabb, válogatottabb ételeket eszik, a társaságban legmódosban tud hajlongani, mindenféle nyelven beszél – némelyiken jobban mint édesanyai nyelvén, – s mindeniken birja igazi gondolatait elrejteni, meg legtöbb tudományról vannak homályos vagy zavart eszméi s végre legjobban hódol az ugy nevezett „korszellem”-nek. Mivelt ember szerintem az, ki élvezeteit tudja ugyan s szereti szaporitani, de nem rabjok s választásában nem állati ösztön, nem majomi utánzás, hanem szilárd izlés a vezére; a ki ismeretekben gazdag, de tudománya felett az ész, tehetségei, s cselekedetei felett a józan megfontolás őrködik; és végkoronául, kinek vágyait, indulatait, szenvedélyeit kitisztult erkölcsi akarat tartja féken. – Furcsa hát, mondom, a mivelelen vagy helyesben fegyelmetlen emberi természetben az a vonás, hogy mily mohó vágygyal törekszünk le vagy félrerántani a jövendő elől az ezt fedő kárpitot. S még furcsább volna benne, ha már szomoru nem kezdene lenni, az a balgatag hiszelékenység, melylyel ottan-ottan beteltnek hiszszük nem kevésbé balga vágyunkat. – Annak kell mondanom, mert hiszen az a jövendő, ha igazán tudjuk, azért még is megtörténik s ha rosz, miért keseritsük vele jelen örömeinket; ha jó pedig, miért tegyük a várás által nyugtalanná, türhetlenné a jelent s mire rontsuk meg a meglepés ingerét? De mire mondjam én ezt és ilyeket az embereknek, mint a pusztában kiáltó szó? Hiszen vannak nekik Mózeseik és irástudóik, hallgassák azokat! Próza és költés, bölcselet és guny, Socrates és Momus szövetkeztek, hogy hol kenegetve hol vagdalva, gyógyitsák őket beteges hiedelmökből. És mi sikerrel? Azzal, hogy a világ korszakai egymás után elmultak s az ámitás megmaradt. A hajdanban a delphii Pythiák az Endorbeli boszorkányokkal váltakoztak. A középkorban az astrologusok szózata döntött országos kormányok és magán családok ügyeiben. Eljött az uj kor, melyet a fejlődő, a haladó világosodás korának szeretünk nevezni s ekkor az Albertus Magnusok, a Paracelsusok, a Pater Gassnerek, a Cagliostrok, a Lenormandok állottak elé kecsegtetni a jövendő titkaira áhitozókat. És ebben a mi legujabb korunkban, mely az ő gőzgépeivel és telegráfjaival oly büszkén tekint le megelőzőire, a jós mesterség is, mely azelőtt kiváltságos egyének ritka osztályrésze vala, a tudományos ismeretekkel együtt közbirtokká vált. Az alvajárók, az asztallal irók, a kopogtató szellemek mesterei és kedvenczei tömegesen rohannak a jövendő kapuira s tárják fel szemfényvesztve a titkaira sovárgó közönségnek. Igen is a jóslat ma már oly nyilvános titokká, mindenki által ügyessége mérvében kezelhető fogássá vált, mint a bor-, tej-, kávé-, thea- és liszthamisitás. Szóval, messze haladtunk.

Van kivált két csoportja a jövendő kárpitja állitólagos őreinek: a politikai jósok és az időjósok. Amazok hirlapokban és röpiratokban, ezek főkép a naptárakban ütötték fel sátraikat. „Hajdanában-danában” a hirlapok tartalmát a tények tették; most a fitymált tény a telegrammos rovat szük szállásán kivül szemérmesen lesütött fővel csak ugy mer megjelenni, hogy ő azt már hetek előtt megjósolta. Az időjóslók pedig – jaj engedelmet kell kérnem a kegyes olvasótól minden eddig tett kicsapongásaimért, mert én bizony csak ezekről akarok beszélni s észrevétlenül elterécselém az időt. Sőt ezekről sem mindnyájukról, csak a legterjedelmesb közönségüekről, a naptáriakról. Tehát ezeknek jóspalástja még az astrologusokról maradván reájok, az idő hosszában meglehetősen megrongyollott: még inkább mint a – no de nem jó mindig hasonlitgatni, találja ki a kinek tetszik s esze van hozzá. Ezt a rongyosodást ujontában minden ősi büszkeség, Csizió és százéves naptár daczára maguk is kezdették sejteni a jósló urak. Csekélységem is törekvék kimutatni nekik s az illető közönségnek egy pár likat rajta a V. U. 1858. 3. 4. 5. számaiban. Hanem biz itt is az történt a mi ilyes alkalmakkor gyakran szokott történni: a figyeltetés nem oda vágott a hová nézett; az illetők, vagy illetettek pedig, mint az adomabeli mészáros legény nem a vágás, hanem a nézés irányát vették számba: azaz, a palást rongyai nem üzletök gyarlóságát juttatták eszökbe, mi a főczél volt, hanem a mellett szilárdul megmaradva csak a palástban keresték a hibát és ujról gondoskodtak. Ez az uj palást a „Herschell szabálya.”

Azt vélem, menthető, ha én, ki az ócskát annyira figyelembe vettem, gondoskodásomat ez utóbbira is kiterjesztem. Aztán meg azon olvasók iránt, kiknél az imént idézém czikk némi érdeket gerjesztett, némileg erkölcsi kötelességem is értesitésemet tovább folytatni, hogy azok, a kik a korábbi naptárak időjárási jóslatainak ime sallangját: – „Egy igen régi naptár után,” – kellőleg méltányolni birják, hogy, mondom, azok tudják meg, hányadán vannak azon uj felirással is: „Herschell szabályai szerint,” – melly egy idő óta amaz elébbinek helyét foglalja a naptárakban.

Tapogassuk meg elsőben is kelméjét az uj palástnak: azaz: puhatoljuk ki, minő alapelven nyugosznak a kérdéses uj szabályok?

Szőrét-szálát, szövetét vizsgálva, csakhamar a mi régi ismerősünkre, – a holdvilágra s változásaira akadunk benne. A kelme, mint látnivaló, nem igen uj, hanem annál lengetegebb.

Vessünk egy futó pillanatot a hold befolyása irodalmára.

Aratus ezelőtt több mint kétezer évvel irt egy görög versezetet az égi jelenségekről, s azt mondja benne többek közt a holdról: „Ha holdujulás harmadnapján a holdvilág szarvai nagyon kihegyzettek, az egész hónapban derült idő lesz.” (A görögök a hold járásához szabták a hónapjaikat, mint a zsidók maig is.)

Feltéve, de további vitatásig meg nem engedve e szabály helyességét, csak azt kell mondanunk, hogy naptári jövendölések alapjául nem szolgálhat. Mert p. o. az 1860-ban leendő 13 holdujság közől honnan tudhatjuk előre, hogy hánynak és melyiknek lesz hegyes szarva?

Menjünk a görögöktől a rómaiakhoz. – Varro azt mondja: „Ha a holdujság lenyugtakor este a felső szarva feketélik, eső lesz utolsó negyed táján; ha az alsó szarva feketélik, holdtölte előtt esik; ha a közpe feketélik, holdtölte alatt esik.” Itt megint eléáll az a kifogás, hogy a csillagászatnak nincs semmi kitelhető módja előre megmondani, mikor minő része fog feketéleni a holdnak. Nem haszonvehetőbb e tekintetben a Theon szabálya is, mely szerint: „Ha a hold négy napos korában nem vet árnyékot, rosz idő lesz.” Világos, hogy a hold árnyékvető képessége nemcsak benne, hanem a légkör inkább vagy kevésbé tiszta állapotában is rejlik. Igy hát nem a hold állapotából magyaráznók az időváltozást, hanem az időjárásból a holdvilág minőségét.

Ezekkel semmit sem nyervén, forduljunk Theophrastushoz a nagy Aristotelesnek nyomdokaiba lépő tanitványához. Ez azt mondja egy helyt, hogy „a holdujulás rendszerint rosz időjárás szaka;” és megint másutt, hogy „az időváltozások rendszerint a syzygiákba (ujhold, holdtölte) és a quadraturákba (első és utolsó negyed) esnek.” – No, ez már valami, a minek vethetjük a lábunkat; alap, a mire épithetünk. Minthogy a csillagászat egy perczre meg tudja határozni bár hány évvel előre a hold változásai beállását; tehát csak a naptárba nézünk s mindjárt tudjuk, melyik napon lesz rosz idő, melyiken változik jóvá, megint roszszá s igy tovább váltogatva. Mennyi hálával tartoznánk Theophrastusnak e fontos igazság feltalálásáért! ha – o jaj, sok „ha” van itt. Elsőben is e szabályt valószinűleg nem Theophrastus, és minden bizonynyal nem saját tapasztalásai s észleletei nyomán találta. Közhit és közszájon forgó mondás volt az, ki tudja, hány ezer évtől fogva Theophrastus előtt, és az maradt egy pár ezerig utána. Ezerek és milliók tartják s vallják, kik soha a görög philosophus munkáiról sőt nevéről sem értesültek. Másodszor – mint Arago jegyzi meg – egy kis ellenmondás van az idézett két szabály közt. Mert ha ujholdkor rendszerint rosz idő van, s a többi holdváltozásoknál rendszerint változik az időjárása; ugy holdtöltekor is rosz idő áll be rendszerint és igy az ujhold és holdtölte közt semmi különbség nem levén, mi joggal emeli ki az elsőbbet kiválólag, mint rosz idő csinálót? Harmadszor az a kérdés, még pedig fő és lényeges kérdés, vajjon az egész dolog igaz-e?

És itt már most megint az emberi természet furcsaságához kell folyamodnunk, annak megfoghatása végett, mikép lehetett vagy kellett még Theophrastus után 2000 évnek eltelni, mig valakinek eszébe jutott, hogy ezen oly lényeges kérdésnek eldöntésére némi vizsgálatokat tegyen. Belátás, megfontolás, utánjárás nélkül mondta egyik ember a másik után, hitte és várta egyik a másik után a holdváltozásaival az időjáráséit, épen ugy, mint egyik veréb csiripol a másik után egyhangon a teremtés hatodik napjától fogva. Igen, de az ember mégis csak nem veréb, s az évszázak folytán akadni kellett valahára valakiknek, kik a hold igényeit, vagy inkább az ő nevében tett követeléseket rostába vessék. Akadtak is a XVIII. évszáz második és a XIX. száz első felében természetvizsgálók, kik habár a végfeleletet nem adták is meg, a kérdés megoldásához segitséggel járultak. Vizsgálataik eredményéről, melyekből kitetszik, hányadán vagyunk eddigelé a holddal, a következőkben szándékom értesiteni az olvasót, még pedig a legujabb összeállitások szerint.

(Folytatása követk.)

Brassai.